— A City összes kijáratait ellenőriztük — folytatta R. Daneel. — Tudod, hány van, Elijah?
Baley megrázta a fejét.
— Húsz? — kockáztatta meg.
— Ötszázkettő.
— Micsoda?!
— Eredetileg még jóval több volt. De most már csak ennyi maradt igénybe vehető állapotban. A te Cityd igen lassan fejlődött, Elijah. Valaha a szabad ég alatt feküdt, és akkoriban az emberek minden akadály nélkül kimehettek a környező területre.
— Persze. Ezt én is tudom.
— Nos, amikor először zárták körül, sok kijáratot meghagytak. Ezekből ötszázkettő még ma is megvan. A többit beépítették vagy eltorlaszolták. Persze, a légi közlekedés belépő pontjait nem is vettük számításba.
— És mit állapítottak meg a kijáratokkal kapcsolatban?
— Reménytelen ügy. Nem őrzik őket. Nem találtunk olyan tisztviselőt, akinek ügykörébe vagy saját megítélése szerint a joghatósága alá tartoznának. Olyan látszata van a dolognak, mintha senki se tudná, hogy ezek a kijáratok egyáltalán léteznek. Bárki bármikor kedve szerint ki-bejárhat akármelyiken, nem kell attól tartania, hogy meglátják.
— És még mit állapítottatok meg? A fegyver, felteszem, eltűnt.
— Ó, igen.
— Találtatok bármilyen nyomot?
— Semmit. Az Űrváros környékét alaposan megvizsgáltuk. A kertészetekben dolgozó robotokat semmiképpen se lehet számbajöhető tanúknak tekinteni. Alig tökéletesebbek az önműködő mezőgazdasági gépeknél, jóformán nem is emberszabásúak. Embereket pedig nem találtunk ott.
— Aha. És mi volna a következő lépés?
— Miután az Űrváros környékén nem jutottunk semmi eredményre, most a másik oldalon, vagyis itt New York Cityben folytatjuk a nyomozást. Az lesz a feladatunk, hogy felkutassunk minden esetleges felforgató csoportot, megvizsgáljunk minden ellenzékieskedő szervezetet...
— Mennyi időt akarsz erre rászánni? — vágott közbe Baley.
— A lehető legkevesebbet. Csak amennyi szükséges.
— Hát, ami azt illeti — mondta tűnődve Baley —; sokkal jobb szeretném, ha valaki más munkatársad volna ehhez a kalamajkához.
— Én nem — felelte R. Daneel. — A rendőrfőnök igen elismerően nyilatkozott a lojalitásodról és a képességeidről.
— Ez igen kedves tőle — jegyezte meg gúnyosan Baley. Szegény Julius, gondolta közben. Lelkifurdalásai vannak miattam, és most mindent megpróbál.
— De nem csak az ő véleményére támaszkodtunk — folytatta R. Daneel. — Megvizsgáltuk az adataidat. Tudjuk, hogy a hivatalodban nyíltan hangoztatod robotellenes nézeteidet.
— Igazán? És van ez ellen valami kifogásod?
— Semmi az égvilágon. Nyilvánvalóan neked is meglehet a magad véleménye. Ez azonban szükségessé tette számunkra, hogy tüzetesen megvizsgáljuk a lélektani portrédat. És így most már azt is tudjuk, hogy jóllehet a legkevésbé sem rajongsz az R-ekért, mégis együtt fogsz működni egy robottal, ha a kötelességérzeted így diktálja. Rendkívül fejlett lojalitásérzéked van, és tisztelettel viseltetsz a felsőbbség Iránt. Nekünk meg épp ilyen emberre van szükségünk. Enderby rendőrfőnök jól ítélt meg téged.
— És te magad se veszed rossznéven az én robotellenes érzelmeimet?
— Nincs jelentőségük, ha nem akadályoznak meg téged abban, hogy együttműködj velem, és hogy segíts nekem a tőlem megkívánt feladat megoldásában — válaszolta R. Daneel.
Baley úgy érezte, letorkolták.
— Ezek szerint — mondta harciasan — én átmentem a vizsgán. De mi a helyzet veled? Téged mi tesz alkalmassá a detektívmunkára?
— Nem értelek.
— Téged adatgyűjtőgépnek terveztek. Emberutánzatnak azzal a feladattal, hogy az űrlakók részére adatokat gyújts a mieink életmódjáról.
— Ez igen jó kiindulás egy nyomozó részére, nem gondolod?
— Kiindulásnak talán jó, de korántsem minden, amire itt szükség van.
— Természetesen az áramköreimen még egy végső beigazítást végeztek.
— Nem magyaráznád el ezt kissé részletesebben, Daneel?
— Ezt egy-két szóval elmondhatom. Az indítéktekercseimbe egy különösen erős hajtóerőt iktattak be. Az igazságszeretetet.
— Igazságszeretetet! — kiáltotta Baley. Arcából eltűnt a gúny és helyébe a legnagyobb fokú bizalmatlanság kifejezése lépett.
Ebben a pillanatban R. Daneel villámgyorsan megfordult ültében, és az ajtóra bámult.
— Valaki van odakint — mondta. Így is volt. Nyílt az ajtó, és Jessie lépett be rajta halványan, összeszorított ajakkal.
— Jessie! — szólt Baley ijedten. — Mi baj? Jessie csak állt az ajtóban, és nem nézett a férjére.
— Bocsáss meg. Muszáj volt... — Nem fejezte be a mondatot.
— És Bentley hol van?
— Éjszakára az Ifjúság Házában marad.
— De miért? — kérdezte Baley. — Nem így beszéltük meg.
— Azt mondtad, hogy a kollégád itt tölti az éjszakát. Úgy gondoltam, szüksége lesz Bentley szobájára.
— Nincs szükségem rá, Jessie — mondta R. Daneel.
Jessie R. Daneel arcába pillantott, és hosszan fürkészte.
Baley az ujjahegyét nézegette. Csak várta kétségbeesetten, hogy mi következik, és valahogy nem tudott elébe vágni. A pillanatnyi csend szinte rátelepedett dobhártyájára, és aztán a távolból, mintha plasztex rétegeken keresztül érkeznék, hallotta felesége hangját:
— Azt hiszem, maga robot, Daneel.
— Az vagyok — felelte rendíthetetlen nyugalommal R. Daneel.
HATODIK FEJEZET
Párbeszéd a hálószobában
A City leggazdagabb alkörzeteinek legfelső szintjein találhatók azok a természetes napozók, ahol egy mozgatható fémlappal ellátott kvarcválaszfal elzárja a levegő útját, viszont bebocsátja a napfényt. A City vezető állású hivatalnokainak feleségei és lányai itt barnára süttethetik magukat. És itt minden este egy különleges színjáték játszódik le.
Leszáll az éj.
A City többi részében (beleértve az ibolyántúli napozókat is, ahol a milliók, szigorúan megszabott időben és sorrendben, egy-egy alkalomra kifekhetnek az ívlámpák mesterséges fényébe) az órák váltakozásának nincs semmi látható jele.
A Cityben könnyűszerrel lehetne éjjel-nappal egyfolytában dolgoztatni, három nyolcórás vagy négy hatórás műszakban. A fény és a munka folyamatának semmi se szabna gátat. És mindig is akadtak olyan társadalmi reformerek, akik a gazdaságosság és a nagyobb teljesítőképesség érdekében újból és újból előálltak efféle javaslatokkal. De sose fogadták el őket. A földi társadalom korábbi szokásaiból már sok mindent feladtak ugyancsak a gazdaságosságnak és a nagyobb teljesítőképességnek a kedvéért, többek között jóformán teljesen lemondtak a bőséges helyről, a magánéletről, sőt a szabad akaratról is. Ezek azonban a civilizáció termékei voltak, nem régebbiek tízezer esztendőnél.
Az éjszakai alvás viszont olyan régi, mint maga az ember: millió éves. Ezt a szokást nem könnyű feladni. Bár az este láthatatlan, a lakásokban a sötétség óráiban a világítás elhalványul és a City érverése lelassul. És jóllehet a City zárt útjain semmilyen kozmikus jelenség révén nem lehet megkülönböztetni a delet az éjféltől, az emberiség mégis követi az óramutató néma időrendjét.
Az expresszjárat kiürül, az élet lármája elcsitul, az óriási utakról eltűnik az emberáradat. New York City a Föld láthatatlan árnyékában pihen, népe álomba szenderül.
De Elijah Baley nem aludt. Agyában feküdt, lakásában nem égett a villany, de csak ennyi mutatott az éjszakára.