Baley persze most már negyven is elmúlt. Több mint húsz esztendeje nem űzte a szalagfutás művészetét, de egy-két trükkjére még emlékezett. És amit fürgeségben vesztett, azt más tekintetben pótolta. Rendőr volt. Csak egy másik, hozzá hasonlóan tapasztalt rendőr ismerheti úgy a Cityt, mint ő, s tudhatja úgyszólván valamennyi fém — szegélyű keresztútról, hogy hol kezdődik és hol végződik.
Élénk léptekkel, de mégse túl gyorsan távolodott az étkezőtől. Minden pillanatban várta, hogy felharsan mögötte a „ robot! robot!” kiáltás. Az első másodpercek voltak a legkockázatosabbak. Számolta a lépéseit, mígnem végre talpa alatt érezte az első gyorsító szalagot.
Egy pillanatra megállt. R. Daneel könnyedén felzárkózott mellé.
— Még követnek minket, Daneel? — kérdezte Baley suttogva.
— Igen. Sőt közelebb húzódtak.
— Majd lemaradnak — jelentette ki Baley magabiztosan. A kétoldalt húzódó szalagokra pillantott: a balfelőliek sebesen hullámzottak tova emberi terhükkel, minél távolabbiak voltak, annál sebesebben. Életének úgyszólván minden napján többször is talpa alatt érezte ezeket a szalagokat, de immár hétezer vagy még több napja nem hajlította így meg térdeit futásra készülődve. Erőt vett rajta a régi, jól ismert izgalom, lélegzete szaporább lett.
Egészen megfeledkezett arról az egyetlen esetről, amikor Bent is szalagfutáson kapta. Alaposan megmosta a fejét, és azzal fenyegetőzött, hogy rendőri felügyelet alá helyezteti.
Könnyedén, gyorsan, a biztonságos sebesség kétszeresével haladt fel a szalagokon. Erősen előredűlt, szembe a gyorsulással. A helyi járat elsuhant mellette. Egy pillanatig úgy tett, mintha fel akarna lépni rá, de aztán hirtelen elindult hátra, egyre hátrább, jobbra-balra furakodva a lassúbb szalagokon összesűrűsödő tömegben.
Megállt és hagyta magát vitetni a mindössze tizenöt mérföld sebességű szalaggal.
— Hányan vannak még a nyomunkban, Daneel?
— Csak egy, Elijah. — A robot az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül lépést tartott vele.
— Az is jó futó lehetett a maga idejében, de azért mindjárt lemarad.
Teli volt önbizalommal, újjáéledtek benne ifjú éveinek már csaknem elfeledett érzelmei. Egyfelől az öröm, hogy újból belemerül a misztikus szertartásba, amely csak a kiváltságosok osztályrésze, másfelől a haját, arcát csapkodó szél puszta fizikai érzete és végül a veszély bizsergetése.
— Ezt oldalsasszénak hívják — szólt oda halkari R. Daneelnek.
Hosszú lépteivel szinte falta a távolságot, de most ugyanazon a szalagon maradt, s a lehető legkisebb erőfeszítéssel kerülgette az utasokat. S ahogy haladt előre, egyre közelebb húzódott a szalag széléhez, míg végre a tömegben hol itt, hol ott felbukkanó fejének állandó sebes mozgása jóformán hipnotikus erővé vált — éppen ez volt a szándéka.
Aztán anélkül, hogy változtatott volna az ütemen, két arasznyit oldalt lépett és máris a szomszédos szalagon állt. A combizmai felsajogtak, de megőrizte egyensúlyát.
Átvágta magát az utasok egyik csoportján, és elérte a negyvenöt mérföldes szalagot.
— És most mi a helyzet, Daneel? — kérdezte.
— Még a nyomunkban van — hangzott a nyugodt válasz.
Baley összeszorította ajkát. Nincs más hátra, mint igénybe venni a mozgó peronokat, de azoknál aztán valóban a lépések tökéletes összehangolására van szükség, talán még tökéletesebbre, mint amilyet ifjúkorából megőrzött.
Gyorsan körülnézett. Hol is vagyunk tulajdonképpen? A B-22-ik utca mellett suhantak el éppen. Baley gyors számítást végzett, aztán nekilendült. Egyenletes, biztos lépésekkel végigment a még hátralevő szalagokon, és felugrott a helyi járat peronjára.
A férfiak és nők érzéketlen, az utazás unalmától megkövesedett arcára hirtelen kiült a felháborodás, amikor Baley és R. Daneel felkapaszkodott a peronra és átfurakodott a korlátokon.
— Hé! — visított fel egy asszony, és a kalapjához kapott.
— Bocsánat... — lihegte Baley.
Átvágta magát az álló utasok között, és egyetlen kígyózó mozdulattal leugrott a túlsó oldalon. Az utolsó pillanatban az egyik utas, akit véletlenül meglökött, haragjában hátba taszította. Baley bukdácsolni kezdett.
Kétségbeesetten igyekezett visszanyerni egyensúlyát. De közben átcsusszant a szalag peremén és a gyors sebességváltozástól térdre bukott, majd oldalt dőlt.
Agyában hirtelen rémlátomás villant feclass="underline" az emberek belebotlanak, felbuknak, a szalagokon zűrzavar, az a bizonyos rettegett „ embertorlódás” támad, amelynek nyomán óhatatlanul tucatjával kerülnek törött tagokkal a kórházba.
De R. Daneel karja a hóna alá nyúlt. Baley érezte, hogy emberinél nagyobb erő segíti talpra.
— Kösz... — zihálta. Többre nem volt ideje.
Nekieredt és bonyolult cikcakkban úgy futott végig a lassító szalagokon, hogy lába pontosan az átkelőhelynél érje el az expresszjárat V alakú csatlakozószalagjait. Anélkül, hogy kizökkent volna ritmusából, felgyorsította mozgását, majd az expresszjáratra felszökkenve, a túlsó oldalon megint leugrott.
— Még mindig a nyomunkban van, Daneel?
— Nincs senki a láthatáron, Elijah.
— Helyes. Micsoda szalagfutó lettél volna, Daneel! No de most hopp!
Ezzel villámgyorsan felpattantak egy másik helyi járatra, és azután vad csattogások közepette leszáguldtak a szalagokon egy nagy, hivatalos külsejű kapubejárathoz. Ott egy őrszem toppant elébük.
Baley felmutatta igazolványát:
— Hivatalos ügy. És már bent is voltak.
— Erőmű — vetette oda Baley. — Itt feltétlenül nyomunkat vesztik.
Már máskor is járt erőművekben, többek között ebben is. De az ismerős környezet miben sem enyhítette a félelemmel vegyes áhítat szorongó érzését. Sőt, még csak fokozta a felvillanó gondolat, hogy az apja valaha magas állást töltött be épp az egyik ilyen telepen. Persze mielőtt még...
Ide hallatszott az erőmű középső aknájában rejtőzködő hatalmas áramfejlesztők zümmögése, a levegőben enyhén csípős ózonillat lengett, és vörös vonalak komor, néma fenyegetőzéssel jelezték a határt, amelyet védőöltözet nélkül senki át nem léphet.
Valahol itt (Baleynek fogalma se volt róla, hol) naponta egy font hasadóanyagot használnak fel. A radioaktív hasadóterméket, az úgynevezett „ forró hamut” időnként hosszú ólomcsöveken keresztül légnyomással bepréselik azokba a távoli üregekbe, amelyek tíz mérföldre innét és fél mérföld mélységben fekszenek a tengerfenék alatt. Baley olykor eltűnődött, mi történik, ha ezek az üregek egyszer megtelnek.
Hirtelen nyerseséggel rászólt R. Daneelre:
— Ne menj a vörös vonalak közelébe. — Aztán észbe kapott és zavartan hozzátette: — Bár azt hiszem, neked az sem ártana.
— Mármint a radioaktivitás? — kérdezte Daneel.
— Igen.
— De bizony ártana. A gammasugarak felborítják a pozitronagy érzékeny egyensúlyi helyzetét. Rám sokkal károsabb hatással volna, mint rád.
— Azt akarod mondani, hogy megölne?
— Új pozitronagyat kellene kapnom. És miután nincs két egyforma, új egyén lenne belőlem. Az a Daneel, akivel most beszélsz, mondhatni, halott lenne.
Baley kétkedő pillantást vetett rá.
— Ezt nem is tudtam. No, gyerünk fel ezen a rámpán.
— Erről nem szoktunk beszélni. Az Űrváros a magamfajták hasznosságáról, nem pedig a gyengéiről akarja meggyőzni a földlakókat.