— És akkor nekem miért mondtad el? R. Daneel sokatmondóan nézett társára.
— Te a kollégám vagy, Elijah. Helyes, ha ismered a gyengéimet és hibáimat.
Baley a torkát köszörülte; erre nem tudott mit válaszolni.
— Itt kimegyünk — szólalt meg egy perc múlva —, és akkor már csak negyed mérföldre leszünk a lakásunktól.
Komor, nyomorúságos lakás volt. Egyetlen szobából állt, két ággyal, két összehajtható székkel és egy kis szekrénnyel. No meg egy beépített szubéterikus képernyővel, amelyet azonban kézileg nem lehet szabályozni, csak az előírt időben működik, akkor viszont leállíthatatlanul. Még üzemen kívüli mosdó sem volt a lakásban, se bármilyen főzésre vagy vízforralásra szolgáló alkalmatosság. A szoba egyik sarkában egy kis szennyeltávolítócső volt, csúnya, dísztelen holmi, amely kellemetlenül kérkedett rendeltetésével.
Baley vállat vont.
— Hát ez az. Majd csak kibírjuk valahogy.
R. Daneel a szennyeltávolítócsőhöz lépett. Inge a varrásnál egyetlen érintésre szétbomlott és felfedte a robot sima, látszatra izmos mellkasát.
— Mit csinálsz? — kérdezte Baley.
— Eltávolítóm a lenyelt ételt. Ha bennhagynám, megromlana és az undorító lenne.
R. Daneel óvatosan egyik mellbimbója alá helyezte két ujját, és bizonyos, meghatározott nyomással hosszirányban szétnyitotta a mellkasát. Aztán benyúlt, a fénylő fémdarabok összevisszaságából egy keskeny, átlátszó, kissé kiöblösödött tömlőt húzott elő, és kibontotta. Baley némi borzadállyal eltelve figyelte mozdulatait.
— Az étel tökéletesen tiszta — jegyezte meg pillanatnyi habozás után a robot. — Nem nyáladzom és nem is rágok. A nyelőcsövemen át egy szívókészülék szippantja be az ételt. Tehát elfogyasztható állapotban van.
— Köszönöm — felelte Baley nyájasan. — Nem vagyok éhes. Dobd csak ki.
R. Daneel ételzsákja fluorokarbon-plasztikból készült, döntötte el magában Baley. Legalábbis az étel nem ragadt hozzá. Könnyen kijött belőle, és a robot apránként az egészet a csőbe helyezte. Alapjában véve kár ezért a jó ételért, gondolta Baley.
Leült az egyik ágyra és levetette az ingét. — Azt javaslom, hogy holnap korán induljunk — jegyezte meg.
— Van valami különös okod rá?
— Barátaink még nem ismerik ennek a lakásnak a helyét. Vagy legalábbis remélem, hogy nem ismerik. Minél korábban indulunk, annál biztonságosabb. A városházán pedig majd el kell döntenünk, hogy van-e még értelme a további együttműködésünknek.
— Gondolod, hogy már nincs? Baley vállat vont.
— Mindennap nem csinálhatjuk ezt végig — válaszolta mogorván.
— De szerintem...
R. Daneel szavait az ajtójelző éles vörös villanása szakította félbe.
Baley szótlanul felállt és leoldotta robbantópisztolyát. Az ajtójelző újból fölvillant.
A detektív hangtalanul az ajtóhoz lépett, hüvelykujját a robbantópisztoly kakasára helyezte, majd megforgatta az ajtón azt a gombot, amely az egyirányú nézőkét működtette. Túlságosan kicsi volt, torzított is, de Baley még így is tisztán kivette, hogy Ben, a fia áll az ajtó előtt.
Gyorsan kellett cselekednie. Fölrántotta az ajtót, durván csuklón ragadta Bent, épp amikor a fiú felemelte kezét, hogy harmadszor is jelezzen, és behúzta a szobába.
A félelem és a zavar csak lassan tűnt el Ben szeméből. Lihegve támaszkodott a falnak, ahová apja taszította. Megdörgölte a csuklóját.
— Nahát, apa! — szólalt meg panaszosán. — Igazán nem kellett volna ekkorát rántanod rajtam.
Baley közben bevágta az ajtót, és most újból a nézőkén bámult kifelé. A folyosó, amennyire meg tudta ítélni, üres volt.
— Láttál valakit odakint, Ben?
— Nem. Csak azért jöttem, apa, hogy nem történt-e valami bajod.
— Mi bajom történt volna?
— Nem tudom. Anyu küldött. Folyton sírt és azt hajtogatta, hogy meg kell tudnom, mi van veled. Ha én nem megyek, mondta, ő maga megy, és akkor ki tudja, mi történik. A szó szoros értelmében kényszerített rá, hogy idejöjjek, apa.
— És hogy találtál meg? Tudta anyád, hogy hol vagyok?
— Nem tudta, de én felhívtam a hivatalodat.
— És ott megmondták neked?! A heves hangra Ben meghökkent.
— Persze — mondta halkan. — Miért, nem lett volna szabad?
Baley és R. Daneel egymásra néztek. Majd a detektív nehézkesen talpra állt. — Hol van most az anyád, Ben? Odahaza?
— Nem. Nagymaminál ebédeltünk, és ott is maradtunk. Most mindjárt vissza is megyek oda. Persze csak ha veled nincs semmi baj, apa.
— Maradj csak itt. Mondd, Daneel, megfigyelted, hogy pontosan hol van a földszinti videofon?
— Igen — válaszolta a robot. — Talán oda akarsz menni?
— Muszáj. Beszélnem kell Jessie-vel.
— Szabad megjegyeznem, hogy sokkal logikusabb volna, ha ezt Benre bíznád? Bizonyos kockázattal jár odamenni, és kettőtök közül Ben a kevésbé értékes.
Baley rámeredt.
— Hogyhogy? Te... te...
Ugyan, gondolta aztán, mi a fenének mérgelődöm?
— Te ezt nem érted, Daneel — mondta most már nyugodtabb hangon. — Nálunk nem szokás, hogy valaki a gyerekét esetleges veszélybe küldje, még akkor se, ha ez volna a logikus.
— Veszély! — rikoltotta Ben. Hangjából félelemmel vegyes lelkesedés csendült. — Miről van szó, apa? Mondd meg, jó?
— Ne érdekeljen, Ben. Ehhez neked semmi közöd. Érted? Na, indulj lefeküdni. Mire visszajövök, ágyban légy. Hallod?
— A mindenségit! Nekem igazán megmondhatnád. Nem mondom el senkinek.
— Agyba!
— A mindenségit!
A földszinti videofonnál állva, Baley visszahajtotta kabátujját, hogy a robbantópisztoly markolata a keze ügyében legyen. Bemondta a kagylóba a személyazonossági számát, majd várt, amíg a tizenöt mérföldre levő számítógép ellenőrzi, hogy a beszélgetés engedélyezhető-e. Csak rövid ideig kellett várakoznia, mert a detektívek korlátlan számban folytathattak hivatalos beszélgetéseket. Aztán bemondta az anyósa lakásának jelszámát.
A készülék alján kigyulladt egy kis képernyő, és megjelent rajta az anyós arca.
— Mama — mondta Baley halkan —, küldje ide Jessie-t.
Jessie már bizonyára várta a hívást, mert azonnal megjelent. Baley az asszony arcába nézett, majd szándékosan elsötétítette a képet.
— Jessie, Ben itt van. Mondd, mi baj? — Közben állandóan ide-oda forgatta szemét, és figyelt.
— Jól vagy? Nem forogsz veszélyben?
— Látod, hogy jól vagyok. Kérlek, Jessie, hagyd már ezt abba.
— Ó, Lije, olyan nyugtalan vagyok.
— De miért? — kérdezte Baley élesen.
— Tudod jól. A barátod miatt.
— Mi van vele?
— Már mondtam tegnap este. Meglátod, valami baj lesz.
— Csacsiság. Bent itt tartom éjszakára, te meg menj lefeküdni. Viszontlátásra, drágám.
Lezárta a videofont, és két lélegzetvételnyi ideig várt, mielőtt visszaindult volna. Arca szürke volt az aggodalomtól.
Ben a szoba közepén állt, amikor Baley belépett.
Az egyik kontaktüvege már szép rendesen benne feküdt egy kis vákuumcsészében. A másik még a szemén volt.
— Az áldóját, apu, hát itt még víz sincsen? Mr. Olivaw azt mondja, hogy nem mehetek a mosdóba. — Jól mondta. Nem mehetsz. Tedd azt vissza a szemedre, Ben. Nem lesz semmi bajod, ha egy éjszakára magadon tartod.
— Jó. — Ben visszaillesztette szemére a kontaktüveget, eltette a vákuumcsészét és bemászott az ágyba. — Tyű, micsoda matrac! Baley a robothoz fordult.