— Ez önmagában még nem bűn. Egyébként pedig igenis letagadhatják. Egyszerűen azt mondják, hogy nem voltak ott és kész. Nem tudjuk rájuk bizonyítani, hogy hazudnak.
— De hiszen én láttam őket.
— Ez nem bizonyíték — vágta rá dühösen Baley.
— Nincs olyan bíróság, ha egyáltalán odáig jut az ügy, amely elhinné neked, hogy egymillió összefolyt arcból kettőre emlékezni tudj.
— Pedig az nyilvánvaló, hogy én tudok.
— Persze. De csak mondd meg nekik, hogy mi vagy. Abban a pillanatban már nem is tanúskodhatsz. Magadfajtának az itteni bíróságok előtt nincs semmiféle jogállása.
— Tehát megváltoztattad a véleményedet — jelentette ki R. Daneel.
— Hogy érted ezt?
— Tegnap az étkezőben azt mondtad, nem szükséges letartóztatnunk őket. Azt mondtad, ha emlékszem az arcukra, bármikor lefoghatjuk a társaságot.
— Nem gondoltam át a dolgot — válaszolta Baley.
— Bolondot beszéltem. Ilyet nem tehetünk.
— Lélektani okokból se? Hiszen ők nem tudhatják, hogy nekünk nincs törvényes bizonyítékunk az összeesküvésben való részvételükre.
— Ide figyelj — felelte ingerülten Baley —, egy félórán belül idevárom dr. Gerrigelt Washingtonból. Nem várnád meg, amíg beszélek vele?
— Megvárom — mondta R. Daneel.
Anthony Gerrigel középtermetű, pedáns és igen udvarias férfi volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy a Föld egyik legnagyobb tudású robotikusa. Mint sűrű bocsánatkérések közepette kiderült, csaknem húsz percet késett. Baley az aggodalomtól és méregtől sápadtan, goromba vállvonogatással fogadta a tudós mentegetőzését. Ellenőrizte, hogy fenntartották-e nekik a D tárgyalótermet, megismételte utasításai, hogy egy óráig semmilyen címen ne zavarják őket, aztán végigvezette dr. Gerrigelt meg R. Daneelt a folyosón, onnét pedig egy feljárón és egy ajtón át bement velük az egyik, kémsugarak ellen védett terembe.
Ott azután mindenekelőtt alaposan megvizsgálta a falakat a kezében tartott, halkan zümmögő lüktetésmérővel, hogy nem hagy-e ki valahol a hang folytonossága, ami a szigetelés bármilyen csekély megszakadására mutatna. Ezután a mennyezetet, a padlót és — legalaposabban — az ajtót vizsgálta meg. Sehol se tapasztalt semmi rendellenességet.
Dr. Gerrigel arcán halvány mosoly ült. Olyan embernek látszott, aki legfeljebb halvány mosolyra képes. Jólöltözöttségével megérdemelte, hogy piperkőcnek nevezzék. Acélszürke haját gondosan hátrafésülte, arca rózsaszínű volt és üde. Pedánsul egyenesen ült a széken, mintha ifjúkorában a helyes testtartásra oktató anyai intelmek hatására gerince mindörökre megmerevedett volna.
— Ön nagyon félelmetes látszatot kölcsönöz ennek az egésznek — jegyezte meg.
— Meglehetősen fontos dologról van szó, doktor úr. Robotokra vonatkozóan szeretnék felvilágosításokat kapni, és ezeket talán csak ön adhatja meg nekem. Minden, ami itt elhangzik, természetesen legfőbb államtitok, és a City elvárja öntől, hogy távozása után mondhatnánk elfelejti ezt az egész beszélgetést.
A robotikus arcáról még a halvány mosoly is eltűnt.
— Hadd magyarázzam meg a késésem okát. — Bizonyára még mindig furdalta a lelkiismeret. — Végül is úgy határoztam, hogy nem repülőgépen jövök. Ugyanis hajlamos vagyok a légibetegségre.
— Az bizony kellemetlen — jegyezte meg Baley. Ellenőrizte a lüktetésmérő beállítását, hogy még arról is meggyőződjön, maga a műszer rendben van-e. Aztán eltette és leült.
— Pontosabban nem is annyira légibeteg leszek, mint inkább ideges. Enyhe agorafóbia vesz erőt rajtam. Nem valamilyen abnormális formában, de mégis. Így aztán az expresszjáraton jöttem.
Baley élénk érdeklődéssel kapta fel a fejét.
— Agorafóbia?
— Nem olyan csúnya, mint amilyennek hangzik — vágta rá gyorsan a robotikus. — Valójában nem egyéb, mint az az érzés, amely repülőgépen elfogja az embert. Ült már repülőgépen, Mr. Baley?
— Többször is.
— Akkor bizonyára érti, mire gondolok. Az ember úgy érzi, mintha a semmi fogná körül, hiszen csak egy vékony fémlemez választja el a puszta levegőtől Kellemetlen érzés.
— Így az expresszjáraton jött?
— Igen.
— Washingtontól egész New Yorkig?
— Ó, megtettem én ezt már máskor is. Mióta a Philadelphia-Baltimore-i alagút megépült, semmi az egész.
Ami igaz is volt. Baley ugyan még sose tette meg ezt az utat, de nagyon jól tudta, hogy lehet így is utazni. Az utolsó két évszázadban Washington, Baltimore, Philadelphia és New York annyira szétterpeszkedett, hogy már-már összeért egymással. A Négy City Övezet úgyszólván hivatalos neve lett az egész tengerparti sávnak, és nem csekély számban akadtak olyanok, akik a kormányzati egyesítés mellett kardoskodtak. Maga Baley nem értett egyet ezzel a gondolattal. New York önmagában is már-már túl nagy volt ahhoz, hogy központosított kormány igazgassa. Egy még nagyobb City, több mint ötvenmillió lakossal, összerogyna a saját súlya alatt.
— Az volt a baj — folytatta dr. Gerrigel —, hogy Philadelphiában lekéstem a csatlakozást, és ezzel időt vesztettem. Ez a körülmény, no meg az, hogy elég nehezen kaptam vendégszobát, okozta a késést.
— Ne izgassa magát emiatt, doktor úr. De nagyon érdekes, amit mond. Ha ön, dr. Gerrigel, nem szeret repülőgépen utazni, akkor mit szólna ahhoz, ha gyalogszerrel kellene elhagynia a City határát?
— De miért volna erre szükség? — Dr. Gerrigel szemmel láthatóan meghökkent, sőt alaposan megijedt.
— Ó, ez pusztán szónoki kérdés volt részemről. Nem azt akartam mondani, hogy valóban ezt tegye. Csak azt szeretném tudni, milyen érzéseket ébreszt önben ez a gondolat?
— Igen kellemetlen érzéseket.
— Tegyük fel, hogy éjnek idején el kellene hagynia a Cityt, és félmérföldet vagy még többet kellene gyalogolnia a szabad ég alatt.
— Nem... nem hiszem, hogy erre rá tudnának bírni.
— Akármilyen fontos oka volna rá?
— Ha a magam vagy a családom élete függne tőle, megpróbálnám... — Dr. Gerrigel határozottan zavarban volt. — Szabad tudnom, mi a célja ennek a kérdésnek, Mr. Baley?
— Megmondom. Súlyos bűntény, különösen felháborító gyilkosság történt. A részleteket nem árulhatom el önnek. De van egy olyan feltevés, hogy a gyilkos a bűntett elkövetése végett pontosan azt tette, amiről az imént beszéltünk. Vagyis egyedül, éjnek idején kiment a szabad ég alá. És csak arra volnék kíváncsi, miféle ember képes erre.
Dr. Gerrigel megborzongott.
— Ilyen embert én nem ismerek. Én biztosan nem volnék képes rá. Persze milliók között bizonyára akadhat néhány mindenre elszánt egyén.
— De ön szerint, ugye, csekély valószínűsége van annak, hogy emberi lény ilyet tegyen?
— Nagyon csekély valószínűsége.
— Tehát ha mondjuk a bűnténynek akadna más magyarázata, bármilyen más elképzelhető magyarázata — tagolta —, előbb azt kellene figyelembe venni. Ugye?
Dr. Gerrigel most még zavartabbnak látszott. Olyan mereven ült, mint aki nyársat nyelt, ápolt kezeit pedánsan összefonva az ölében nyugtatta. — Miért, ön talált valamilyen más magyarázatot?
— Igen. Az jutott eszembe, hogy egy robot például könnyűszerrel kimehetne a szabad ég alá. Dr. Gerrigel talpra ugrott.
— De kedves uram!
— Mi baj?
— Azt akarja ezzel mondani, hogy egy robot követte el a bűntettet?
— Miért ne?
— Gyilkosságot? Emberölést?
— Igen. Üljön le kérem, doktor úr.