— Már akkor is gyanúsítottalak.
— És múlt éjjel álmodban beszéltél. Baley szeme tágra nyílt.
— Mit mondtam?
— Csak azt ismételgetted, hogy „Jessie”. Azt hiszem, a feleségedre céloztál.
A detektív megfeszült izmai fellazultak.
— Lidércálmom volt — mondta bizonytalanul. — Tudod, mi az?
— Személyes tapasztalatból persze nem tudom. De az értelmező szótár szerint rossz álmot jelent.
— És azt tudod, hogy mi az az álom?
— Erre nézve is csak az értelmező szótár meghatározását ismerem. Eszerint a valóság illúziója, amely a tudatos gondolkodás időleges szünetelése közben jelentkezik, amikor — ahogy ti mondjátok — alusztok.
— Helyes. Elfogadom. Illúzió. De néha ezek az illúziók fenemód valóságosnak tűnnek. Nos hát, azt álmodtam, hogy a feleségemet veszély fenyegeti. Gyakran álmodunk ilyesmit. A nevét ismételgettem. Ilyen körülmények között ez is megesik. Ezt elhiheted nekem.
— Készséggel elhiszem. Csakhogy ez felvet egy másik gondolatot. Honnét jött rá Jessie, hogy robot vagyok?
Baley homlokát újból elöntötte a veríték.
— Ne kezdjük ezt elölről, jó? A híresztelések...
— Bocsáss meg, hogy a szavadba vágok, Elijah kollégám, de nincsenek efféle híresztelések. Ha volnának, akkor ma szerte a Cityben nyugtalanság uralkodnék. Ellenőriztem a főkapitányságra bejött jelentéseket, és azokban szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen nincsenek ilyen híresztelések. Tehát felmerül a kérdés: honnét jött rá a feleséged, hogy robot vagyok?
— Az áldóját! Mit akarsz ezzel mondani? Tán csak nem azt, hogy a feleségem is tagja a... a...
— De azt, Elijah.
Baley szorosan összefogta a kezét.
— Pedig nem tagja. És erről ne is beszéljünk többé.
— Ez nem hasonlít hozzád, Elijah. Te engem hivatalosan kétszer is gyilkossággal vádoltál.
— És így akarsz kvittelni?
— Nem tudom pontosan, mit értesz ezen a kifejezésen. Én a magam részéről helyeslem, hogy gyanúsítottál. Megvoltak rá az indokaid. Tévedtél ugyan, de ugyanúgy igazad is lehetett volna. Viszont hasonlóan erős érvek szólnak a feleséged ellen.
— Hogy gyilkos volna? A fene egyen meg, Jessie még a legnagyobb ellenségének se tudna ártani! És nem is tehette ki a lábát a Cityből. Nem!... Ha húsvér volnál, most...
— Én csak azt állítom, hogy részt vesz az összeesküvésben. És hogy szerintem ki kellene hallgatni.
— Ezt verd ki a fejedből. Akármiféle áramköreid vannak is. Ide figyelj. A konzervatívok nem akarnak vért ontani. Ez nem az ő módszerük. De azon vannak, hogy eltávolítsanak téged a Cityből. Ennyit biztosra vehetünk. És ezt a szándékukat valamilyen pszichológiai támadással igyekeznek megvalósítani. Kellemetlenkedni akarnak neked és nekem is, mivel együtt dolgozunk. Könnyűszerrel kideríthették, hogy Jessie a feleségem, és így kézenfekvő volt az a lépésük, hogy fülébe juttatták a hírt. Jessie pedig olyan, mint a többiek: nem szereti a robotokat, nem akarja, hogy együtt dolgozzam egy robottal, különösen ha ez szerinte még veszéllyel is jár. Ezt ők előre tudták, és a módszer be is vált. Jessie egész éjjel könyörgött, hogy hagyjam abba a nyomozást vagy valamiképpen távolítsalak el téged a Cityből.
— Feltehetőleg — válaszolta R. Daneel — nagyon nyomós indokaid vannak, hogy a feleségedet megvedd a kihallgatástól. Nyilvánvaló, hogy a felsorakoztatott érveidben magad se hiszel.
— Mi a fészkes fenét képzelsz te magadról?! — üvöltötte Baley. — Te nem vagy detektív. Te csak egy cerebroanalizáló gép vagy, mint az elektroenkephalográfok itt az épületben. Karod, lábad, fejed van, tudsz beszélni, de egy fikarcnyival se vagy több, mint azok a gépek. Hiába rakták beléd azt a nyavalyás áramkört, attól még nem lettél detektív, hát mit vágsz föl? Fogd be a szád, és bízd rám a gondolkodást.
— Sokkal okosabban tennéd, Elijah, ha halkabban beszélnél — mondta nyugodtan a robot. — Elismerem, hogy nem vagyok detektív abban az értelemben, ahogy te az vagy, de azért egy apró tényt mégis szeretnék tudomásodra hozni.
— Nem érdekel.
— Hallgass meg, kérlek. Ha tévednék, majd megmondod, ebből nem származhatik semmi baj. Mindössze a következőről van szó. Múlt éjjel kimentél a szobából, hogy a földszinti videofonon felhívd a feleségedet. Én javasoltam, hogy inkább a fiadat küldd. Erre azt felelted, nálatok, földieknél nem szokás, hogy az apa veszélybe küldje a fiát. De az szokás, hogy az anya ilyet tegyen?
— Nem, persze hogy... — kezdte Baley, de rögtön el is hallgatott.
— Tehát érted, mire gondolok — állapította meg R. Daneel. — Rendes körülmények között, ha Jessie aggódnék miattad és figyelmeztetni akarna valamilyen veszélyre, saját életét kockáztatná, nem pedig a fiát küldené el. Az a tény, hogy mégis Bentley-t küldte, csak annyit jelenthet, úgy érezte, a fiának nem eshetik baja, neki azonban igen. Ha az összeesküvők nem ismernék Jessie-t, más lett volna a helyzet, vagy legalábbis Jessie-nek nem lett volna semmi oka, hogy így ítélje meg a helyzetet. De ha maga is az összeesküvők közé tartozik, akkor tudta, jól tudta, Elijah, hogy figyelik őt és felismernék, Bentley-t viszont nem.
— Várj egy pillanatra — vágott közbe elkeseredetten Baley —, ez igen finom logikájú érvelés, csak...
Nem kellett várniuk. A rendőrfőnök íróasztalán a jelzőlámpa vadul felvillant. R. Daneel várt, hogy Baley válaszoljon, de a detektív csak gyámoltalanul bámult a jelzőlámpára. A robot végre megfordította a kapcsolót.
— Mi az?
R. Sammy szólalt meg sustorgó hangon:
— Egy hölgy van itt. Lije-dzsal szeretne beszélni. Mondtam neki, hogy el van foglalva, de nem akar elmenni. Azt mondja, Jessie-nek hívják.
— Engedd be őt — válaszolta nyugodtan R. Daneel, és szenvtelen barna szemét Baley megrettent arcára függesztette.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A név hatalma
Baley a megdöbbenéstől görcsös merevségbe dermedt. Jessie odafutott hozzá, vállon ragadta és a mellére simult.
— Bentley? — kérdezte a férfi elfehéredve. Jessie ránézett, megrázta a fejét; a heves mozdulattól barna haja szerteszét repült.
— Neki nincs semmi baja.
— Hát akkor?
Jessie-t hirtelen heves zokogás fogta el. Olyan halkan szólalt meg, hogy szinte meg se lehetett érteni:
— Nem bírom tovább, Lije. Nem bírom. Nem tudok se enni, se aludni. El kell, hogy mondjam...
— Ne mondj semmit — válaszolta mélységes aggodalommal Baley. — Az isten szerelmére, Jessie, ne most!
— De muszáj. Rettenetes dolgot tettem. Rettenetes dolgot. Ó, Lije... — Szavai zokogásba fúltak.
— Nem vagyunk egyedül, Jessie — jegyezte meg gyámoltalanul Baley.
Az asszony felpillantott, de úgy bámult R. Daneel-re, mintha meg se ismerné. A szemét elöntő könnyek, úgy látszik, jellegtelen, elmosódott figurává torzították a robotot.
— Jó napot kívánok, Jessie — mormolta halkan R. Daneel.
— Ez a... a robot? — lihegte Jessie. — Kezefejével megtörölte szemét, és kibontakozott Baley öleléséből. Mély lélegzetet vett, és egy pillanatra reszkető mosoly futott végig az ajkán. — Maga az, ugye?
— Igen, Jessie.
— És nem haragszik, ha robotnak nevezem?
— Nem, Jessie, hiszen az vagyok.
— És én se haragszom, ha bolondnak, hülyének és... felforgatónak neveznek, mert én meg az vagyok.
— Jessie! — nyögött fel Baley.
— Nincs értelme tagadni, Lije — mondta az asszony. — Hadd tudja meg, hisz a munkatársad. Én meg nem bírok tovább hallgatni. Mit kínlódtam tegnap óta! Azt se bánom, ha börtönbe dugnak. Vagy ha a legalacsonyabb szintre tesznek, és nyers élesztőn meg vizén kell élnem. Nem bánom!... De ugye, nem hagyod, hogy ezt tegyék velem, Lije? Nem hagyod, hogy bármi bajom essen? Úgy fé... félek!