HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A kutatás véget ér
101.
Trevize egyszerűen nem akart hinni a fülének. Egy pillanat alatt magához tért abból a különös eufóriából, amely a Holdra szállást megelőzően és még utána is a hatalmában tartotta, és amelyet — fogta el hirtelen a gyanú — ez az állítólagos robot keltett benne, aki most itt áll előtte.
De még így is csak bámult rá, és hiába a józanság, a tiszta agy, a döbbenettől nem szabadulhatott. Ebben az állapotban folytatta tovább a társalgást, alig-alig fogva fel, mit mond és mit hall, miközben lázasan kutatta a férfi külsejében, beszédében a robotra valló jeleket.
Nem csoda, gondolta, hogy amit Bliss észlelt, az nem volt sem ember-, sem robotszerű, inkább — Pelorat szavai szerint — „valami új”. Annál is inkább persze, mert Trevize gondolatait egy merőben új, szinte a megvilágosodás felé vezető ösvényre terelte — még akkor is, ha ez az egész most visszahúzódott az agya valamely leghátulsó zugába.
Bliss és Fallom elindultak, hogy felderítsék a terepet. Bliss javasolta, de Trevize-nak úgy rémlett, mintha előtte egy villámgyors pillantást váltott volna Daneellel. Amikor Fallom közölte, hogy ő inkább itt maradna azzal a lénnyel, akit ő következetesen Jembynek szólított, elég volt Daneel egyetlen komoly szava és fölemelt ujja, hogy tüstént útnak induljon. Trevize és Pelorat ott maradtak.
— Ők nem alapítványiak, uram — mondta a robot olyan hangon, mintha ezzel mindent megmagyarázna. — Az egyik Gaia, a másik Térutazó.
Trevize nem szólt, miközben egy fához sétáltak, amely alá sima vonalú székek voltak kirakva. A robot egy intésére leültek, majd amikor tökéletes emberi mozgással maga is helyet foglalt, Trevize megkérdezte:
— Ön valóban robot?
— Valóban, uram — válaszolta Daneel. Pelorat arcán felragyogott az öröm.
— Az ősi legendák említenek egy Daneel nevű robotot — mondta. — Ön az ő tiszteletére kapta a nevét?
— Én vagyok az a robot — felelte Daneel. — Ez nem legenda.
— Ó, nem! — kiáltotta Pelorat. — Ha ön az a robot volna, akkor több ezer évesnek kellene lennie.
— Húszezer — jegyezte meg halkan Daneel. Pelorat elakadó lélegzettel nézett Trevize-ra, akiben feltámadt a harag.
— Ha ön valóban robot, akkor megparancsolom, hogy az igazat mondja!
— Nincs szükségem parancsra, hogy igazat szóljak, uram. Ez kötelességem. Tehát választhat három lehetőség között: vagy ember vagyok, aki hazudik, vagy robot, akit beprogramoztak, hogy higgye magát húszezer esztendősnek, holott nem annyi, vagy robot vagyok, aki valóban húszezer éves. Döntenie kell, melyik megoldást választja.
— De ki is derülhet, ha tovább beszélgetünk — jegyezte meg Trevize kimérten. — Való igaz; nehéz elhinni, hogy ez itt a Hold belseje. Sem a fény — pillantott fel a lágy, szórt napfényhez tökéletesén hasonló megvilágításra, noha napnak nyoma sem volt az égen, és ami azt illeti, az égboltot sem lehetett tisztán látni —, sem a nehézkedési erő nem tűnik hihetőnek. E világ felszíni gravitációjának 0,2 g-nél kevesebbnek kellene lennie.
— A normális felszíni gravitáció valójában 0,16 g lenne, uram. De ez is mesterséges, ugyanaz az erő hozza létre, amely a normális gravitáció érzetét kelti önben a hajója fedélzetén, még a súlytalanság vagy a gyorsulás állapotában is. A többi energiaszükséglet, beleértve a világítást, szintén gravitikus eljárással van kielégítve, de napenergiát is alkalmazunk, ahol az felei meg a célnak. Ásványi anyagainkat a Hold talajából nyerjük, kivéve a könnyű elemeket — a hidrogént, a szent és a nitrogént —, melyek nem találhatók meg a Holdon. Ezeket egy-egy elfogott üstökösből kapjuk. Százévenként egy már bőségesen fedezi a szükségleteinket.
— Gondolom, a Föld készletforrásként nem jöhet számításba.
— Sajnos így van, uram. A mi pozitív töltésű elektronokból álló agyunk éppoly érzékeny a radioaktivitásra, mint az emberi fehérjék.
— Ön többes számot használ, és ez az udvarház nagynak. Szépnek és kifinomult ízlésre vallónak látszik — legalábbis kívülről. Ezek szerint élnek más lények is a Holdon. Emberek? Robotok?
— Úgy van, uram. Itt a Holdon tökéletes természeti környezetben élünk, és ez az ökológia ebben a hatalmas, bonyolult kiképzésű üregben lett kialakítva. Ám az értelmes lények egytől egyig robotok, többé-kevésbé hozzám hasonlók. Önök azonban egyikőjüket sem fogják látni. Ami ezt az udvarházat illeti, egyedül lakom benne, és pontos mása annak, amelyben húszezer évvel ezelőtt éltem.
— Amelyre a legapróbb részletekig emlékszik is, ugye?
— Tökéletesen, uram. Az Auróra nevű Térutas világon készítettek, s ott éltem egy ideig — most milyen rövid időnek tűnik a számomra.
— Azon a bolygón, ahol most a… — Trevize elhallgatott.
— Úgy van, uram. Ahol most a kutyák élnek.
— Tud róla?
— Igen, uram.
— Hogy került akkor ide, ha kezdetben az Aurórán élt?
— Én azért jöttem ide, hogy elejét vegyük a radioaktív föld kialakulásának, s ez a Galaxis betelepítésének legkezdetén történt. Akkor még velem volt egy Giskard nevű másik robot is, aki tudta érzékelni és befolyásolni az agyakat.
— Úgy, ahogy Bliss?
— Igen, uram. Bizonyos értelemben kudarcot vallottunk, és attól kezdve Giskard nem működött többé. De mielőtt megszűnt volna, átadta nekem ezt a képességét, és rám hagyta, hogy vigyázzak a Galaxisra, különös tekintettel a Földre.
— Miért elsősorban a Földre?
— Részben egy földlakó, bizonyos Elijah Baley nevű ember miatt.
— Ő az a kultúrhérosz, Golan, akiről nemrégiben beszéltem magának — szólt közbe Pelorat izgatottan.
— Kultúrhérosz, uram?
— Dr. Pelorat arra gondol — vette át a szót Trevize —, hogy ő az a személy, akinek sok tettet tulajdonítottak, és aki talán több valóságos történelmi személyt egyesíthetett magában, vagy általában véve lehetett nagy gondolkodó.
Daneel elgondolkodott, majd rendkívül nyugodtan azt mondta:
— Ez nem így van, uraim. Elijah Baley valóságos ember volt, élő személy. Nem tudom, mit mondanak róla az önök legendái, de a valóságos történelemben nélküle sohasem lehetett volna betelepíteni a Galaxist. Az ő tiszteletére tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy amit lehet, megmentsek a Földből, amikor radioaktívvá kezdett válni. Robottársaimat szétküldték szerte a Galaxisban, hogy itt is, ott is megpróbáljanak a befolyásuk alá vonni egy-egy embert. Egyszer nekiláttam, hogy feldolgozzam a Föld talaját. Sokkal később azzal próbálkoztam, hogy Földre deformáljak egy világot, amely a szomszédos csillag körül kering, és amelyet most Alphának neveznek. Egyik esetben sem jártam teljes sikerrel. Sohasem tudtam úgy beszabályozni az emberi agyakat, ahogy szerettem volna, mert mindig féltem, hogy kárt okozhatok azokban, akiket befolyásolok. Tudják, köteleztek — és köteleznek mind a mai napig — a Robotika Törvényei.
— Igen?
Nem kellett hozzá feltétlenül Daneel mentális ereje, hogy érezhető legyen a bizonytalanság ebben az egyetlen szóban.
— Az Első Törvény így szól, uram — mondta. — „A robot nem árthat az embernek, és nem nézheti tétlenül, ha az embert veszély fenyegeti.” A Második Törvény: „A robot engedelmeskedni tartozik az emberek parancsainak, kivéve, ha ezek a parancsok az Első Törvénybe ütköznek.” A Harmadik Törvény: „A robot köteles megvédeni magát mindaddig, amíg ez nem ütközik az Első vagy a Második Törvénybe.” Természetesen most szavakkal próbáltam kifejezni önöknek e törvényeket, amelyek a valóságban bonyolult matematikai alakzatok formájában vannak jelen a mi pozitron agytekervényeinkben.