A férfi lassan lehunyta egyik barna szemét.
— A francba, nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek — mondta Sam Fetisher, és nagy kupac remegő, narancsízű zselét lapátolt a szájába.
— Nem mondom.
Árnyék a fél éjszakát álmatlanul töltötte, az ébrenlét meg az álom határán hánykolódva, és azt hallgatta, hogyan horkol és nyög az új cellatársa az alsó priccsen. Néhány zárkával odébb egy férfi nyöszörgött, üvöltött és zokogott, mint egy állat; valaki néha ráordított, hogy fogja már be a kibaszott száját. Árnyék megpróbált nem odafigyelni. Hagyta, hadd csorogjanak végig a testén az üres percek, magányosan és lassan.
Még két nap. Az utolsó negyvennyolc óra zabpehellyel és börtönkávéval kezdődött, meg egy Wilson nevű őrrel, aki a kelleténél keményebben paskolta meg Árnyék vállát, és azt mondta neki:
— Árnyék? Erre gyere.
Árnyék gyors ellenőrzést tartott. A lelkiismerete tiszta volt, ami börtönbéli tapasztalatai szerint még nem jelentette azt, hogy nem ül nyakig a szarban. A két férfi nagyjából egymás mellett lépkedett, lépteik zaját visszaverte a fém és a beton.
Árnyék a félelem ízét érezte a torkában, és az keserű volt, mint az állott kávé. Most fog lesújtani rá a rossz dolog…
Agya hátsó sarkában halk hang szólalt meg, azt suttogta, még egy évet hozzácsapnak a büntetéséhez, magánzárkába küldik, levágják a kezét, levágják a fejét. Azzal nyugtatta magát, hogy ez ostobaság, de a szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasából.
— Nem értelek, Árnyék — mondta Wilson, miközben mentek.
— Mit nem ért, uram?
— Téged. Baszottul csendes vagy. Túl udvarias. Úgy várakozol, mint a régi rabok, de hány éves vagy? Huszonöt? Huszonnyolc?
— Harminckettő, uram.
— És miféle vagy? Latino? Cigány?
— Nem tudok róla, uram. Talán.
— Vagy akad benned egy kis nigger beütés. Van nigger beütésed, Árnyék?
— Lehetséges, uram. — Árnyék mereven kihúzta magát, egyenesen előre nézett, és minden erejével megpróbálta megakadályozni, hogy ez az alak felhúzza.
— Tényleg? Hát, én csak annyit tudok, hogy rohadtul fosok tőled. — Wilsonnak homokszín haja, homokszín arca és homokszín mosolya volt.
— Hamarosan itt hagysz minket.
— Remélem, uram.
Több biztonsági ellenőrzésen is áthaladtak. Wilson minden alkalommal igazolta magát. Felmentek egy lépcsőn, és megálltak a börtönigazgató irodája előtt. Az ajtón fekete betűkkel az igazgató neve díszelgett — G. Patterson —, az ajtó mellé pedig kisméretű jelzőlámpát szereltek.
A felső lámpa vörösen világított.
Wilson megnyomott egy gombot a lámpa alatt.
Néhány percig csendben ácsorogtak ott. Árnyék megpróbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van, hogy péntek reggel a repülőn ül és Eagle Point felé repül majd, de ezt maga sem hitte.
A vörös lámpa kihunyt, felvillant alatta a zöld, és Wilson kinyitotta az ajtót. Bementek.
Az elmúlt három évben Árnyék többször látta az igazgatót. Egyszer körbevezetett egy politikust. Egyszer lezárták a börtönt, a foglyok százasával felsorakoztak az igazgató előtt, aki elmondta nekik, hogy az intézmény túlzsúfolt, és mivel ez a jövőben sem lesz másképpen, jobb lesz, ha hozzászoknak.
Közelről Patterson rosszabbul festett. Ovális arca volt, ősz haját katonásan sörtére vágatta. Old Spice illata terjengett körülötte. A háta mögött egy könyvespolc látszott és mindegyik könyv címében szerepelt a börtön szó; íróasztala makulátlanul tiszta volt, a telefont és egy letéphető lapú Gary Larson-naptárt leszámítva üres. Jobb fülében hallókészüléket viselt.
— Üljön le, kérem.
Árnyék leült. Wilson a háta mögé állt.
Az igazgató kihúzta az egyik fiókot, elővett egy irattartót és az asztalra tette.
— Itt azt írják, hat év börtönbüntetést kapott súlyos, sorozatban elkövetett testi sértés miatt. Ebből három évet letöltött. Pénteken kellett volna szabadon engednünk.
Kellett volna? Árnyék gyomra bukfencet vetett. Megpróbálta kitalálni, hány évet kell még letöltenie — még egyet? Kettőt? Mind a hármat? De csak annyit mondott: „Igen, uram.”
Az igazgató megnyalta az ajkát.
— Hogy mondta?
— Azt mondtam, „Igen, uram.”
— Árnyék, még ma délután elmehet. Néhány nappal korábban szabadul. — Árnyék bólintott, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az igazgató lenézett az asztalán heverő papírlapra. — Ez az Eagle Point-i Johnson Memorial kórházból érkezett… A feleségéről van szó. Ma hajnalban meghalt. Autóbaleset. Sajnálom.
Árnyék megint bólintott.
Wilson visszakísérte a cellájába, és nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót és beengedte Árnyékot. Aztán azt mondta:
— Egy jó hír meg egy rossz, nem igaz? A jó hír, hogy korábban szabadulsz, a rossz meg az, hogy a feleséged meghalt. — Felnevetett, mintha ez annyira mulatságos lenne.
Árnyék nem szólt semmit.
Zsibbadtan összecsomagolt, a legtöbb holmiját itt hagyta. Maradt Low Key Hérodotosza, meg a könyv az érmetrükkökkel, és pillanatnyi habozás után lemondott az üres fémkorongokról, amelyeket a műhelyből csempészett ki, hogy legyen mivel gyakorolnia. Odakint is lesznek érmék, igazi pénzek. Megborotválkozott. Felvette a civil ruháját. Kisétált az ajtókon, egyiken a másik után, és tudta, hogy soha többé nem kell ezt az utat megtennie visszafelé, és úgy érezte, teljesen üres lett belül.
A szürke égből zuhogni kezdett az eső, a jéghideg eső. Fagyos szilánkok martak az arcába, és az eső eláztatta vékony dzsekijét, miközben a sárga egykori iskolabusz felé sétáltak, ami majd elviszi őket a legközelebbi városba.
Mire elértek a buszhoz, teljesen átáztak. Nyolcan távoztak. Ezerötszázan odabent maradtak. Árnyék leült az ülésre és addig vacogott, amíg be nem kapcsolták a fűtést, és megpróbálta kitalálni, mihez kezdjen most, hová menjen.