Így mondta, így nevezte a himlőt. Mellesleg az én falumban is szemmel verésnek tulajdonították. Hanem Kosszil, aki most az Istenkirály főpapnője, odalépett a kisded vackához, és fölnyalábolta őt. A többiek, velem együtt mind hátrahőköltek. Én ugyan nem sokra tartom a saját életemet, de ugyan ki lépne be egy himlő sújtotta házba? Hanem ő bizony nem mutatott semmi félelmet. Fölkapta a kisbabát, és kijelentette: „Ez ugyan nem beteg!” Ezzel megköpködte az ujját, megdörzsölte vele a piros foltokat, azok meg szépen lejöttek a gyermek bőréről. Valami bogyó levével festették rá őket! Szegény ostoba asszony azt hitte, hogy túljárhat az eszünkön és megtarthatja magzatát.
Kezes szívből kacagott az egészen. Arca mit sem változott, de hájas oldala csak úgy rengett belé.
— A férje ekkor jól eltángálta az asszonyt, mivel félt a papnők átkától. Ezután visszatértünk ide a sivatagon át, de a szent hely valamelyik szolgálója minden évben meglátogatta az almáskertben rejtőző falucskát, hogy meggyőződjék róla, miként cseperedik a gyermek, így múlt el öt év. Akkor Thar és Kosszil útra kelt a templomszolgák kíséretében és azokkal a vörös sisakos katonákkal, akiket az Istenkirály rendelt melléjük biztonságuk őrizetére. És elhozták magukkal a gyermeket ide, mivel valóban ő volt a Sírok újjászületett papnője, és ide tartozott. No és ki lehetett ez a gyermek, kicsikém?
— Én! — válaszolta Arha a távolba meredve, mintha valami láthatatlant keresne a tekintetével, valami olyasmit, ami régen alábukott a látóhatárán túlra.
Egyszer azt is megkérdezte:
— És mit csinált az… anya, amikor eljöttek a gyermekéért?
De Kezes nem tudta. Erre az utolsó útra nem tartott a papnőkkel.
Ő maga sem tudott visszaemlékezni. Különben is, mire lett volna jó az emlékezés? Mindez elmúlt, végleg elmúlt, és ő eljött oda, ahová jönnie kellett. Az egész világon egyetlen helyet ismert már csupán: Atuan sírjainak szent helyét!
Ottlétének első éve alatt ő is a nagy hálóteremben aludt a többi négy-tizennégy éves lánykával, a novíciákkal együtt. Kezes már akkor is különvált a többi kilenc strázsától, hogy az ő személyes örzője legyen. Kuckója is külön kis benyílóban volt, legalább részben elválasztva a hálóterem alacsony mennyezetű központi helyiségétől a nagy házban, ahol a lányok vihogtak és pusmogtak elalvás előtt, ásítoztak és varkocsba fonták egymás haját a hajnal szürkés, derengő fényében. Amikor a nevét elvették tőle, és egyszerűen Arha lett, egyedül kellett aludnia a kis házban, abban az ágyban és abban a szobában, amely élete utolsó napjáig az ő ágya és szobája lészen. Ez a ház az övé volt, az egyetlen papnő háza, ahová engedélye nélkül senki sem tehette be a lábát. Amikor még egészen kicsi volt, örömét lelte benne, ha alázatos kopogtatást hallhatott, és kiszólhatott: „bejöhetsz!”, ugyanakkor bosszantotta, hogy Thar és Kosszil, a két főpapnő eleve adottnak vette az engedélyét, és rendszerint kopogtatás nélkül nézett be hozzá.
Teltek-múltak a napok, az évek, egyhangú lustasággal. A Sírok szent helyének lányai leckékkel és gyakorlatokkal töltötték idejüket. Játszani sohasem játszottak. Nem volt idejük mindenféle játékokra. Tanulták a szent énekeket és szent táncokat, magolták a Kargád-föld történetét és mindazon istenek misztériumait, akiknek szentelték őket: az Avabátot uraló Istenkirályét vagy éppen Atwáh és Wuluáh iker Istenfivérekét. Közülük egyedül Arha tanulmányozta a Névtelenek szertartásait, amelyeket egyetlen személy, Thar, az Istenfivérek főpapnője magyarázott el neki. Mindez egy órára vagy valamivel többre eltávolította őket a többiektől, ám napjának jó részét hozzájuk hasonlóan egyszerű munkával töltötte. Azt sajátították el, hogyan kell megfonni és megszőni nyájaik gyapját, hogyan kell elvetni, betakarítani és elkészíteni a mindennapi táplálékul szolgáló növényeket: a lencsét, a durva kásának megfőzendő vagy kelesztetlen kenyér lisztjének megőrlendő hajdinát, hagymát, káposztát, vagy éppen hogyan kell kecskesajtot készíteni, almát feldolgozni vagy mézet nyerni. A legjobb, ami történhetett velük, az volt, ha elengedték őket halászni a szent helytől északkeletre, mintegy mérföldnyire hömpölygő zavaroszöld sivatagi folyóra. Csak egy almát vagy egy keletlen hajdinalepényt vihettek magukkal ebédre, de egész nap ott ülhettek az aszaló napfényben a nádas berkeiben, és nézhették, hogyan folyik lassan a zöld víz, és a felhők árnyéka hogyan játszadozik a hegyek oldalán. Ám ha valaki lelkesen fölsikított, amikor megfeszült a zsinór, és nagy csattanással kipenderített a folyópartra egy lapos halat, hogy az belefulladjon a levegőbe, akkor Mebbét rájuk sziszegett, akár egy vipera: „Csönd legyen, ti nyivákoló ostobák!” Mebbét az Istenkirály templomában szolgált, sötét bőrű, fiatal nő volt, de kemény és éles, mint az obszidián. Szenvedélye volt a halászat. A megfelelő oldalán kellett elhelyezkedni, teljesen némán, különben máskor nem vitt magával halászni. Akkor pedig az ember sohasem juthatott le a folyóra, hacsak nem nyáron, amikor a kutak elapadtak, és vizet kellett hordani. Kimerítő foglalkozás volt ez: lebotorkálni a félmérföldnyi tüzes ragyogáson át a folyóhoz, ott megmeríteni a két vödröt, fölakasztani a vízhordó rúdra és megindulni visszafelé a szent hely irányába, amilyen gyorsan csak lehet. Az első száz lépés könnyű volt, azután a vödrök egyre nehezebbé váltak, a vízhordó rúd tüzes vaspálcaként égette az ember vállát, a fény vibrált a fehéren vakító úton, minden lépés nehezebbé és lassúbbá vált. Végül ott volt a nagy ház belső udvarának hűvöse a zöldségeskert mögött, ahol nagy loccsanással a hatalmas ciszternába üríthetted kannáid tartalmát. Utána viszont meg kellett fordulni és visszamenni ismét és megint.