Pendelyes mosolygott. Mindenkihez jószívű, szolgálatkész lánynak látszott. Kinyújtott, meztelen lába ujjait a forró kövekhez érintette, és így folytatta:
— Tudod, kiskoromban a tengermelléken éltem. A falunk közvetlenül a dűnék mögött húzódott meg, ezért néha lejártunk játszani a parti fövényre. Emlékszem, egyszer láttuk, amint egy flotta húz el odakint a tengeren. A hajók úgy néztek ki, mint valami piros szárnyú sárkányok. Egyik-másiknak hosszú nyaka volt, a végében tényleg faragott sárkányfejjel. Atuan mellett vonultak el, de nem kargádi hajók voltak. A falunk főnöke szerint nyugatról jöhettek, a Belsőföldek felől. Mindenki kirohant a partra, hogy megcsodálja őket. Azt hiszem, féltek tőle, hogy esetleg kikötnek. De csak szépen elhaladtak előttünk, senki sem sejtette, hová tartanak. Lehet, hogy éppen Karego-Át ellen indultak háborúba. Ó, ha csak rágondol az ember, hogy valóban a varázslók szigeteiről származtak, ahol az embereknek sárszínű a bőre, és akárkit egy szempillantás alatt el tudnának varázsolni!
— Engem ugyan nem! — szólt Arha haragosan. — Én még csak rájuk sem néztem volna. Nyavalyás, elátkozott varázslócskák azok. Hogyan is merészeltek ilyen közel hajózni a szent földhöz?!
— No persze, én is azt hiszem, hogy az Istenkirály egyszer majd leigázza őket, és rabszolgává teszi valamennyit. Hanem a tengert szeretném újra meglátni. Apálykor a sekély pocsolyákban apró polipok nyüzsögtek, és ha az ember rájuk kiáltott, hogy „búú!”, ijedtükben mind fehérré váltak. Nézd, ott jön az a vén Kezes, biztosan utánad kajtat.
Arha testőre és szolgája közeledett lassan a fal belső oldala mellett. Lehajolt, hogy kihúzzon egy vadhagymát. Már jókora csokorral volt a kezében. Azután fölegyenesedett, és apró barna malacszemével hosszasan vizsgálgatta a növénykét. Az évek múlásával egyre jobban elhízott, szőrtelen, sárgás bőre zsírosan csillogott a napfényben.
— Csússzunk le egy darabon a férfiak oldalán — súgta Arha, mire mindketten hajlékonyan, akár valami gyíkok leereszkedtek a fal külső oldalán addig, hogy a széle alatt megkapaszkodjanak, a belső oldalról láthatatlanul. Onnan hallgatták Kezes lassan közeledő lépteit.
— Húú! Húú! Krumpliképű — csúfolódott Arha, sejtelmes susogással, mint a fűszálak között bóklászó szellő.
A nehézkes csoszogás abbamaradt.
— Hé, ott fönn… — szólt a bizonytalan hang. — Kicsikém! Arha, te vagy?
Csönd.
Kezes továbbcsoszogott.
— Hu-húúú! Krumpliképű!
— Húú! Krumplihasú — utánozta társát Pendelyes, majd nyögdécselni kezdtek, hogy elfojtsák a feltörő vihogást.
— Van ott valaki?
Csönd.
— Óó, jól van, jól van — sóhajtott az eunuch, és komótosan tovább-ballagott. Amikor eltűnt a dombhajlat mögött, a két lány visszakecmergett a fal tetejére.
Pendelyes izzadtan irult-pirult a vihogástól, Arha viszont haragosan nézett maga elé.
— Az ostoba vén ürü, mindenütt a nyomomban van!
— Kutya kötelessége — mondta Pendelyes okoskodva. — Az a dolga, hogy vigyázzon rád.
— Vigyáznak rám azok, akiket szolgálok. Nekik a kedvükre teszek. Másnak nem kell a kedvében járnom. Ezek a vénasszonyok és félemberek jobb lenne, ha békén hagynának. Én vagyok az egyetlen papnő!
Pendelyes rámeredt a másik kislányra.
— Óó — sóhajtotta csöndesen —, tudom, te… Arha vagy…
— Akkor hagyniuk is kellene, hogy az legyek! És nem mindenféle utasításokat osztogatni lépten-nyomon.
Pendelyes egy darabig nem szólt semmit, csak sóhajtozva lógázta húsos lábát, és szemlélte a tágas, sápadt tájat odalent, hogyan emelkedik a távoli, üres, végtelen látóhatár felé.
— Hamarosan eljön az idő, tudod, amikor majd te osztogathatod a parancsokat — szólt végül csöndesen.
— Még két év, és többé már nem leszünk gyerekek. Tizennégy évesek leszünk. Én az Istenkirály templomába kerülök, ez lesz a sorsom. Te pedig valóban a legfőbb papnő leszel. Még Thar és Kosszil is kénytelen lesz engedelmeskedni neked.
Az elemésztett nem szólt semmit. Arca megnyúlt, fekete szemöldöke alatt sápádtan tükröződött vissza szemében az ég halványkék ragyogása.
— Vissza kellene mennünk — szólt Pendelyes.
— Nem!
— A fonoda főnökasszonya biztosan szól Tharnak. Meg hamarosan itt lesz a kilenc ének ideje is.
— Én itt maradok. És te is maradsz!
— Téged nem büntethetnek meg, de engem igen — mondta Pendelyes a maga csöndes módján. Arha nem válaszolt. Pendelyes nehezet sóhajtott, de maradt. A síkság fölött az ég magasán a nap fátyolosan ragyogott. Távol, a lejtő oldalában birkák kolompja szólt elhalón, bárányok bégettek. A tavaszi szellő édeskés illatú, száraz hullámokban áradt.
A kilenc ének ideje már majdnem lejárt, amikorra a két lány visszatért. Mebbét látta őket, amint a „férfiak falán” üldögélnek, és rögtön jelentette is főnökasszonyának, Kosszilnak, az Istenkirály főpapnőjének.
Kosszil vastag lábú, széles arcú teremtés volt. Kifejezéstelen arccal és közömbös hangon szólította föl a két lányt, hogy kövessék. Végigvezette őket a nagy ház kőpadozatú folyosóin, ki a főbejáraton, föl a domboldalon Atwáh és Wuluáh templomához. Ott beszámolt a templom főpapnőjének, a magas, szikár és a szarvas lába szárához hasonlóan inas Tharnak.
Kosszil ráparancsolt Pendelyesre:
— Vedd le a ruhádat!
Nádvessző virgáccsal végigverte a lányt. A vessző itt-ott kissé föltépte a bőrt. Pendelyes némán könnyezve viselte el a büntetést. Vacsora nélkül küldték vissza a fonóhelyiségbe, mondván, hogy másnap sem kap enni egész nap.
— Ha még egyszer rajtacsípnek, hogy a férfiak falára mászkálsz — dorgálta Kosszil —, ennél jóval keményebb fenyítésben lesz részed. Megértetted, Pendelyes? — Kosszil hangja lágy volt, de nem kedves. A lány csak annyit mondott:
— Igen. — És elvonult tekergőzve, amint nehéz, durva ruhája hozzáért a hurkákhoz a hátán.
Arha Thar mellett állva nézte végig a virgácsolást. Most azt figyelte, hogyan szedi rendbe Kosszil a vesszőnyaláb szálait.
Thar hozzáfordult:
— Nem helyes, ha a többi lánnyal látnak szaladgálni és falakon mászkálni. Tudod, hogy te vagy Arha!
Megilletődötten hallgatta, és nem szólt semmit.
— Jobb, ha csak azt cselekszed, amit tenned illik. Te Arha vagy.
Egy pillanatra ráemelte szemét Thar, majd Kosszil arcára. Rettenetes látvány volt a tekintetéből sugárzó mélységes gyűlölet és harag. Ám a sovány papnő mit sem törődött vele. Megkeményítette vonásait, enyhén előredőlt és szinte suttogva mondta:
— Te vagy Arha. Nem maradt semmi a korábbi énedből. Minden elemésztetett.
— Minden elemésztetett — ismételte meg a kislány, ahogy minden áldott nap is hajtogatta hatéves kora óta.
Thar könnyedén lehajtotta a fejét. Ugyanúgy tett Kosszil is, amint elrakta a virgácsot. A lány nem hajolt meg, csak engedelmesen megfordult és elballagott.
Miután a krumpliból és újhagymából álló vacsorát elköltötték némán a keskeny és sötét refektóriumban, majd elénekelték az esti szent himnuszokat, szent igékkel lepecsételték az ajtót, és elvégezték a szótlanság rövid szertartását, véget ért ismét egy munkanap. Ekkor a lányok fölmehettek a hálóterembe, kockázhattak vagy marokkózhattak, míg ki nem hunyt egyetlen mécsesük pisla fénye. Azután még sokáig pusmogtak egymással az ágyban a sötétben. Arha átsétált a szent hely udvarain és hepehupáin a kis ház felé, mint minden este. Egyedül aludt ott.