Az ő hangja is visszafogott volt, de olyan furcsa árnyalatú, mintha beszéd közben mosolyogna. Kosszil pedig sohasem mosolygott. Arha szíve meglódult. Vére a torkában lüktetett. Ám indulatosan azt ismételgette magában: „Ez az én világom! Ide tartozom. Nem szabad félnem!”
Fennhangon azonban egy szót sem szólt. Megindult előre. Csak egyetlen út állt előttük. Befelé és lefelé haladt a hegy gyomrában.
Kosszil nehézkesen szuszogva követte, súlyos ruhája hallhatóan súrlódott a falakhoz és a padozathoz.
A folyosó egyszer csak váratlanul kiszélesedett és magasabb lett. Arha most már fölegyenesedhetett, és kitárt kezével sem ért sehol falat. Az imént még fojtó és földszagú levegő nedvesebb hűvösséggel érintette az arcát, gyenge rezdülései pedig óriási teret sejtettek. Arha néhány apró, óvatos lépést tett előre az áthatolhatatlan sötétségben. Csosszanó talpa alatt összeütődött két kavics. A gyenge hang visszhangzott. Egyszerre sokfelőclass="underline" halkuló, távoli és egyre távolodó hullámokban. Az üregnek hatalmasnak kell lennie, magasnak és tágasnak, de nem lehet teljesen üres. Sötét mélyén valami, lehet, hogy láthatatlan tárgyak vagy falkiszögellések felülete ezer szikánkra törte a gyenge visszhangot.
— Pont a sírkövek alatt kell lennünk — súgta a lány, és a suttogás beleszakadt a tátongó sötétségbe, ott száz pókhálóvékony szálra szakadt, és még sokáig csiklandozta a dobhártyát.
— Igen, ez a mélysírkamra. Gyerünk tovább. Én nem tartózkodhatom itt. Kövesd a falat balra. Haladj el három nyílás előtt.
Kosszil suttogása szinte sziszegett, és a halk visszhangok utánaszisszentek. Félt, valóban nagyon félt. Nem szeretett itt lenni a Névtelenek között, egyenesen azok sírjában, pokolsötét barlangjában. Nem az ő helye volt ez, ő nem tartozott ide.
— Fáklyával jövök vissza ide — szólt Arha, amint a falat ujjaival tapogatva haladt előre. Találgatta, milyenek lehetnek a különös sziklaalakzatok, a vájatok és kidudorodások, finom rések és élek, helyenként durvák, mint valami kötél, másutt simák, akár valami csiszolt fémfelület. Nyilvánvalóan emberkéz munkája volt. Lehet, hogy az egész üreget az ősi idők szobrászai faragták ki?
— Itt tilos világot gyújtani — suttogta Kosszil élesen. Akár ne is mondta volna, Arha tudta, hogy így kell lennie. Ez maga a sötétség birodalma volt, az éj világának kellős közepe.
Ujjai háromszor siklottak át a sziklába vájt sötétséget megszakító nyílásokon. Negyedszerre kitapintotta a benyíló szélességét és magasságát, majd belépett. Kosszil a nyomában.
Ebben az enyhe lejtővel ezúttal fölfelé haladó alagútban baloldalt megint túlmentek egy nyíláson, végül egy kettős elágazásnál jobbra tértek. Mindezt pusztán tapintással kormányozva a mélység vaksötétjében és a föld gyomrának néma csöndjében. Ilyen úton csaknem állandóan kitárt karral, a falat folyamatosan érintve haladhat előre bárki, hogy a megszámolandó nyílások valamelyikét ki ne hagyja vagy az elágazások mellett el ne menjen óvatlanul. A tapintás volt a tájékozódás egyetlen eszköze. Az ott járó nem látta, hanem mintegy kezében tartotta az útját.
— Ez a labirintus?
— Nem, ez még csak a kisebbik útvesztő, a trónterem alatt.
— És hol van a labirintus bejárata?
Arhának tetszett ez a játék a sötétben, még bonyolultabb rejtelmekre vágyott.
— Az a második nyílás, ami mellett a mélysírkamrában elmentünk. Most jobboldalt figyelj egy ajtóra, egy faajtó van ott. Lehet, hogy már el is hagytuk?…
Arha hallotta, amint Kosszil nehézkesen tapogató keze a kőfalhoz súrlódik. Ő éppen csak az ujja hegyével érintette a sziklát, és egyszer csak megérezte a sokkal lágyabb tapintású deszkafelületet. Megtaszította, mire az ajtó könnyed csikordulással benyílt. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert elvakította a fény.
Tágas helyiségbe jutottak. Falait csákánnyal faragták ki, mennyezetéről egy láncon füstölgő fáklya csüngött alá. A helyiséget elárasztotta a fáklya füstje, hiszen semerre sem találhatott kiutat. Csípte Arha szemét. Könnyezett tőle.
— Hol vannak a foglyok?
— Ott!
Lassan ráébredt, hogy a szemközti fal előtt heverő három gyanús csomó — három ember.
— Az ajtó nyitva van. Nincsenek itt őrök?
— Nincs rájuk szükség!
Kicsit beljebb lépett a helyiségbe, tétován lépkedve a füstös homályban. A foglyok mindkét bokájuknál és egyik csuklójuknál fogva a falba erősített jókora vasgyűrűkhöz voltak bilincselve. Ha valamelyikük le akart feküdni, odaláncolt karja továbbra is fölemelve maradt, úgy csüngött alá a gyűrűről. Hajuk és szákálluk mocskos gubancba állt össze, és az árnyakkal együtt eltakarta arcvonásaikat. Egyikük félig feküdt, a másik kettő ült, illetve guggolt. Meztelenek voltak. A belőlük áradó bűz még a füst függönyén is áthatolt.
Úgy tűnt, hogy az egyik Arhára mereszti a szemét. Mintha rávillanó szemeket látott volna, de nem volt biztos a dolgában. A másik kettő meg sem moccant, még a fejét sem emelte fel.
Elfordult tőlük.
— Ezek többé már nem emberek — suttogta.
— Soha nem is voltak emberek. Démonok voltak, szörnyszellemek, akik összeesküvést szőttek az Istenkirály megszentelt élete ellen. — Kosszil szeme megvillant a fáklya rőtes fényében.
Arha döbbenten és kíváncsian pillantott ismét a foglyok felé.
— De hogyan támadhat egy ember egy isten ellen? Hogy történt a dolog? Például te, te talán merészelnél egy eleven isten ellen törni?
Az ülő alak hajának sötét bozontján keresztül rámeredt, de nem szólt semmit.
— A nyelvüket még Avabátban kivágták, mielőtt ideküldték őket — jött Kosszil válasza a homályból. — Ne beszélj hozzájuk, úrnőm! Még beszennyezed velük magad. A tieid ők, de nem arra valók, hogy szólj hozzájuk, nézd őket vagy akár csak gondolj velük. Tieid, hogy a Névteleneknek ajándékozd őket.
— És miként történjen a föláldozásuk?
Arha többé nem nézett a foglyokra. Ehelyett inkább Kosszil felé fordult, hogy súlyos alakjából, hűvös hangjából erőt merítsen. Szédült, a füsttől és a terjengő bűztől rosszullét környékezte, látszólag mégis teljesen nyugodtan gondolkodott és beszélt. Hát nem csinálta végig mindezt már sokszor azelőtt?
— A Sírok papnője tudja a legjobban, milyen halál nem szolgál urainak legnagyobb örömére. Mindig övé a választás. Igen sok lehetőség áll a rendelkezésére.
— Akkor Gobar, az őrparancsnok üsse le a fejüket, és vérük öntessék ki a trónus elé.
— Mintha csak egy kecskeáldozatról lenne szó? — Úgy tűnt, Kosszil elcsodálkozik, látván hiányos képzelőerejét. Arha bambán meredt maga elé. Kosszil tovább mondta a magáét: — Különben is, Gobar férfi. Férfi nem léphet be a Sírok sötétjébe, úrnőm bizonyára jól tudja ezt. Ám ha mégis belép, többé nem távozhat onnan…
— Ki hozta őket ide? Ki táplálja őket?
— Az én templomom őrizői. Dubbi és Váhto. Ők heréltek, és a Névtelenek szolgálatában ugyanúgy beléphetnek ide, akárcsak én magam. Az Istenkirály katonái otthagyták a foglyokat a falon kívül, összekötözve. Én és az őrök hoztuk ide őket a fogolykapun, a vörös sziklák kapuján át. Korábban is mindig így volt. Az élelmet és a vizet egy csapóajtón juttatják le hozzájuk. Ott van a trónus mögött.
Arha fölnézett, és a füstölgő fáklyát tartó lánc vége mellett megpillantott a sziklamennyezetben egy deszka négyszöget. Túl kicsiny volt ahhoz, hogy egy ember átbújhasson rajta, de egy onnan leeresztett kötél végét a középső fogoly éppen elérhette. Megint csak iszonyodva kapta félre a tekintetét.