A könyvtár mindenesetre megmenekült a pusztulástól. Ebiing Mis egy lerombolt világ épségben maradt könyvtárában végezte munkáját, melynek során kis híján rábukkant a Második Alapítványra; a történészek ugyan mindig is fenntartásokkal kezelték ezt a „mesét”, de az Alapítvány népe a mai napig hisz benne. A Darellek mindhárom nemzedéke — Bayta, Torán és Arkady — a maga idejében járt a Trantoron. Arkady azonban nem ment el a könyvtárba, s attól kezdve a könyvtár elveszítette kapcsolatát a galaktikus történelemmel.
Alapítványbeli már százhúsz esztendeje nem tette a lábát Trantorra, de senki sem kételkedett berine, hogy a könyvtár még mindig a helyén van. Ennek legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy semmiféle hírt nem kaptak felőle. Pusztulása nyilván nagy zajjal járt volna.
A könyvtár ósdi, divatjamúlt építmény volt — már Ebiing Mis idejében is —, de ez csak a javára vált. Pelorat már a gondolatára is izgatottan dörzsölte a kezét, hogy végre a saját szemével láthat egy ódon, avítt könyvtárat. Minél ódonabb, minél avíttabb, annál biztosabban megtalálhatja benne azt, amit keres. Gyakran megesett vele álmában, hogy belépett a könyvtárba, és rémülten kérdezte: „Korszerűsítették a könyvtárat? Kidobták a régi szalagokat és lyukkártyákat?” És mindig elképzelte, hogy a poros és agg könyvtárosok erre azt felelik: „Ma is minden úgy van, professzor úr, ahogy eddig volt.”
És íme, az álma most valóra válik. Maga a polgármesternő adta rá a szavát. Rejtély, hogyan szerzett tudomást a munkásságáról. Tulajdonképpen csak néhány dolgozatát sikerült megjelentetnie. Munkájának csak töredéke bizonyult olyan fokon megalapozottnak, ami megérdemelhette a nyilvánosságot, és még a megjelentek sem keltettek érdeklődést. De azt mondják, Vas-Branno mindenről tud, ami a Terminuson történik, valahogy mindenen rajta tartja a szemét. Pelorat hitte is, nem is, csak azt nem értette, ha egyszer Branno ismeri az ő munkásságát, hogy az ördögbe nem látja be a jelentőségét, és miért nem nyújtott már eddig is némi anyagi támogatást?
A tőle telhető legnagyobb keserűséggel állapította meg, hogy az Alapítvány számára csak a jövő fontos. Csak a Második Birodalom létrehozása lebeg a szemük előtt. Arra már sem idejük, sem hajlandóságuk nincsen, hogy a múltra is vessenek egy pillantást — és bosszantja őket, ha valaki mégis megteszi.
Pedig ők az ostobák… csakhogy egymaga nem képes megbirkózni az ostobaságukkal. De lehet, hogy így van jól. Egyedül is vállalja a nagy feladatot, és egyszer eljön az idő, amikor úgy emlékeznek rá, mint a Lényeg nagy úttörőjére.
Ez természetesen azt jelenti (túl becsületes gondolkodású volt, semhogy ne ismerte volna be), hogy valamiképpen ő maga is a jövő embere: a jövő fogja elismerni az érdemeit, az a jövő, amelyben a nevét Hari Seldonéval együtt fogják emlegetni. Holott kettőjük közül ő lesz a nagyobb, mert hiszen lehet-e egy napon említeni egy évezrednyi jövő eseményeinek fölvázolását azzal a munkával, amely legkevesebb huszonötezer esztendős múlt föltárását jelenti.
És végre eljött a napja… a mai nap.
A polgármesternő azt mondta, a Seldon képmásának megjelenése utáni napon. Peloratot kizárólag ezért érdekelte a Seldon-válság, amely hónapok óta foglalkoztatott minden terminusit, sőt a Szövetségnek szinte minden lakóját.
Számára jóformán semmi jelentősége nem volt, hogy az Alapítvány fővárosa itt marad-e Terminuson, vagy valahová máshová költözik. És most, hogy a válság megoldódott, még mindig nem volt benne biztos, melyik törekvést támogatta Hari Seldon, vagy hogy egyáltalán említette-e a vitatott kérdést.
Neki elég, hogy Seldon megjelent, és végre eljött a nap.
Röviddel délután két óra után egy kocsi siklott a Terminus peremén, magányosan álló házának feljárója elé.
Kinyílt a hátsó ajtó. A polgármester testőrségének egyenruháját viselő katona lépett ki rajta, majd egy fiatalember s végül még két testőr.
Pelorat nem tehetett róla, de hízelgett neki a dolog. Nem elég, hogy a polgármesternő ismeri a munkásságát, de szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonít neki. Lám, díszőrséget ad leendő útitársa mellé, és első osztályú járművet ígért, melyet útitársa fog vezetni. Roppant hízelgő! Roppant…
Pelorat házvezetőnője ajtót nyitott. A fiatalember belépett, a két őr pedig elfoglalta helyét a bejárat két oldalán. Pelorat az ablakból látta, hogy a harmadik a kocsi mellett maradt, amely mögött most állt meg egy újabb kocsi. Újabb testőrökkel!
Hát ezt mire vélje?!
A szobába lépő fiatalember felé fordult, és akkor döbbent rá, hogy ismeri. Látta a holovetítőn.
— Maga az a tanácsos! — kiáltott fel. — Trevize!
— Golan Trevize vagyok, igen. És maga Janov Pelorat professzor?
— Igen, igen — felelte Pelorat. — Maga lesz, aki…?
— Útitársak leszünk — mondta Trevize mereven. — Legalábbis engem így tájékoztattak.
— De hiszen maga nem történész!
— Nem, nem vagyok az. Ahogy mondta, tanácsos vagyok, vagyis politikus.
— Persze… persze… De hát hogy is gondolhattam ilyesmit. Én történész vagyok, minek kellene még egy másik? Maga viszont tud űrhajót vezetni.
— Igen, meglehetősen értek hozzá.
— Nos, éppen erre van szükségünk. Nagyszerű! Attól tartok, fiatalember, én nem vagyok amolyan gyakorlati elme, és ha maga történetesen az, akkor jól ki fogjuk egészíteni egymást.
— Pillanatnyilag nem vagyok túlságosan elragadtatva a saját gondolkodói képességeimtől — válaszolta Trevize —, de úgy látom, nincs más választásunk, mint hogy jól kijöjjünk egymással.
— Akkor reménykedjünk, hogy le tudom győzni az űrrel szembeni idegenkedésemet. Tudja, tanácsos úr, én még nem jártam az űrben. Aíféle szárazföldi patkány vagyok, ha jól fejezem ki magam. Nem inna egy csésze teát? Megkérem Klódat, készítsen nekünk valamit. Úgy tudom, van még néhány óránk az indulás előtt. Én, mindenesetre, készen állok. Mindent becsomagoltam, amire kettőnknek szükségünk lesz. A polgármester asszony rendkívül segítőkész volt. Meglepő, mennyire érdekli a terv.
— Ezek szerint maga tud róla? — kérdezte Trevize. — És mióta?
Pelorat könnyedén összeráncolta a homlokát, s látszott rajta, hogy valamit számolgat magában.
— Két vagy inkább három héttel ezelőtt keresett meg a polgármesternő. Olyan boldog voltam! És most, hogy végre megértettem, pilótára van szükségem, nem pedig egy másik történészre, még boldogabb vagyok, hogy maga lesz az útitársam, kedves barátom.
— Két vagy inkább három héttel ezelőtt — ismételte elképedten Trevize. — Azaz kezdettől fogva erre készült. És én… — a hangja elhalkult.
— Tessék?
— Semmi, semmi, professzor úr. Megvan az a rossz szokásom, hogy olykor magamban motyogok. Meg kell barátkoznia vele, ha hosszabb időt töltünk együtt.
— Hosszabbat, persze hogy hosszabbat — válaszolta Pelorat, miközben az ebédlőasztal felé terelte vendégét, mert házvezetőnője már felszolgálta a teát. — Egyszerűen nincs határidőnk! A polgármester asszony azt mondta, maradhatunk, ameddig jólesik, bejárhatjuk az egész Galaxist, és mindenütt igénybe vehetjük az Alapítvány anyagi támogatását. Azt is mondta persze, hogy azért tartsunk mértéket. Ezt meg is ígértem. — Kuncogva dörzsölgette a kezét. — Üljön le, kedves barátom, üljön le. Lehet, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó, étkezésünk a Terminuson.