Trevize leült.
— Van családja, professzor úr? — kérdezte.
— Van egy fiam. A Santanni Egyetemen tanít. Azt hiszem, kémiát vagy valami hasonlót. Az anyjára ütött. Már régóta nem élünk együtt, így aztán nincsenek kötelezettségeim, hogy úgy mondjam, nem köti meg a kezem semmi. Gondolom, magának sem… vegyen szendvicset is, fiam.
— Pillanatnyilag szabad vagyok… itt-ott egy-egy nő. Egyik elmegy, jön a másik.
— Értem, értem. Jó is az, ha simán megy minden. De még jobb, ha az ember végül rájön, hogy ez az egész nem fontos. Gondolom, gyermeke nincs?
— Nincs.
— Helyes! Tudja, rendkívül jó hangulatban, vagyok. Kicsit zavarban voltam, amikor megérkezett. Bevallom. De most már elég, ha magára nézek, felderül a szívem. Szükségem van a fiatalságra, a lelkesítő erőre és valakire, aki kiismeri magát a Galaxisban. Kutatoutra indulunk, ha nem tudná. Fontos kutatoutra. — Pelorat nyugodt arcán és nyugodt hangján szokatlan élénkség volt tapasztalható, noha sem vonásai, sem hanghordozása nem változott észrevehetően. — Nem tudom, beszéltek-e erről magának.
Trevize szeme összeszűkült.
— Fontos kutatoutra?
— De még mennyire! Egy valóságos gyöngyszem rejtőzik a Galaxis tíz- és tízmilliónyi lakott világa között, és nekünk a lehető leghalványabb nyomon kell elindulnunk a megkeresésére. De ha megtaláljuk, hihetetlen kincs birtokába jutunk. Ha sikerrel járunk, édes fiam, akarom mondani, Trevize úr, mert nehogy azt higgye, hogy atyáskodni akarok maga fölött, a nevünket az idők végezetéig emlegetni fogják.
— Maga kincsről beszél… gyöngyszemről…
— Úgy beszélek, mint Arkady Darell, tudja, az író beszélt a Második Alapítványról, ugye? Nem csodálom, hogy meglepődött. — Pelorat hátravetette a fejét, mintha kacagásban akarna kitörni, de csak elmosolyodott. — Szó sincs ilyen ostoba, lényegtelen ügyről, megnyugtathatom.
— Ha nem a Második Alapítványról beszél, professzor úr, akkor tulajdonképpen miről van szó? — kérdezte Trevize.
Pelorat hirtelen elkomolyodott, s szinte bocsánatkérő hangon kérdezte:
— Ó, a polgármester asszony tehát nem árulta el magának? Látja, ez furcsa. Évtizedeken át nehezteltem a kormányra, amiért képtelen volt megérteni a munkám jelentőségét, és íme, Branno polgármester asszony egyszerre milyen bőkezű lett!
— No igen — jegyezte meg Trevize leplezetlenül gúnyos hangon —, a hölgy kiválóan titkolja emberszerető hajlamait… mindazonáltal nekem semmit sem mondott az egészről.
— Ezek szerint nem ismeri a kutatási területemet?
— Sajnálom, de nem.
— Nem kell mentegetőznie. Minden rendben van. Eddig nem sok szenzációt keltettem. Akkor engedje meg, hogy elmeséljem. Maga meg én elindulunk, hogy megkeressük, és az én nagyszerű elméletem segítségével meg is találjuk — a Földet!
10.
Trevize aznap éjjel rosszul aludt.
Újra meg újra ki akart törni a börtönből, amelyet az öregasszony épített köréje. De sehogy sem találta a szabadulás útját.
Száműzetésbe küldik, és nem tehet ellene semmit. Branno hajthatatlannak mutatkozott, és még csak leplezni sem akarta alkotmányellenes módszereit. Miközben ő a tanácsosi jogaira épített, meg arra, hogy mégiscsak a Szövetség teljes jogú polgára, a nő még azt a fáradságot sem vette magának, hogy színleljen.
És most itt van ez a Pelorat, ez a tudós csodabogár, aki úgy él ebben a világban, mint egy előkelő idegen — és közli vele, hogy a félelmetes öregasszony már hetekkel ezelőtt elrendezett mindent.
„Fiúnak” nevezte, s lám, az is.
Száműzik egy történész társaságában, aki „ledrágabarátomozza”, és aki némán úszik valamiféle örömmámorban, hogy a nyakukba vehetik a Galaktikát, hogy megkeressék a — Földet?
Az Öszvér nagymamája nevére, hát mi a csuda az a Föld?
Megkérdezte. Persze hogy megkérdezte. Még abban a pillanatban, hogy meghallotta a nevét.
— Bocsásson meg, professzor úr — mondta. — Tájékozatlan vagyok az ön szakterületén, ezért remélem, nem haragítom magamra, ha megkérem, lehetőleg egyszerű szavakkal magyarázza el nekem, mi az a Föld.
Pelorat kerek húsz másodpercig bámult rá komoran.
— Az egy bolygó — mondta végül. — Az eredeti bolygó. Az, amelyen az emberi lény először megjelent, drága barátom.
— Először megjelent? — bámult vissza Trevize. — Honnan jelent meg?
— Sehonnan. Ez az a bolygó, amelyen a törzsfejlődés során az alacsonyabb rendű állatokból kialakult az emberiség.
Trevize töprengett, aztán megrázta a fejét.
— Nem értem, miről beszél. Pelorat arcán átvillant valami bosszús kifejezés. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett:
— Valaha a Terminuson nem éltek emberi lények. Az emberi lények más világokból érkeztek ide. Erről tud, ugye?
— Persze — felelte Trevize türelmetlenül. Ingerelte, hogy a másik hirtelen fölényes, tanáros stílusra váltott át.
— Nagyon helyes. Így történt ez a többi világ esetében is. Az Anakreonon, a Santannin, a Kalganon, valamennyin. Valamennyiüket úgy alapították valamikor, a régmúltban. Más világokból érkező emberek népesítették be őket. Ez még a Trantor esetében is így volt. Húszezer éven át lehetett gigászi metropolisz, de előtte nem volt az.
— Miért, előtte mi volt rajta?
— Semmi! Vagy legalábbis emberi lény nem.
— Nehezen tudom elhinni.
— Pedig igaz. A régi feljegyzések tanúsítják.
— Honnan jöttek azok az emberek, akik először népesítették be a Trantort?
— Senki sem tudja bizonyosan. Száz és száz bolygó állítja magáról, hogy már az ókor homályba vesző napjaiban is éltek rajta emberek, és mindenféle képzelet szülte mesékkel állnak elő, amelyek az emberiség első érkezéséről szólnak. A történészek rendszerint nem tekintik forrásértékűnek ezeket a meséket, és tovább rágódnak az „eredet kérdésén”.
— És mi volna az? Sohasem hallottam róla.
— Nem lep meg. Bevallom, manapság nem tartozik a népszerű történelmi kérdések közé, de a Birodalom hanyatlásának egy bizonyos korszakában határozott érdeklődésre tarthatott számot a gondolkodók körében. Salvor Hardin is említi futólag az emlékirataiban. Annak a bolygónak az azonosságáról és lelőhelyéről van szó, ahonnan elindult az egész. Ha visszapillantunk az időben, az emberiség az újabban benépesített világok felől a régebbiek felé áramlik, onnan a még régebbiek felé, egészen addig, amíg elérkezünk egy bolygóhoz — az eredetihez.
Trevize azonnal meglátta a nyilvánvaló hibát az érvelésben.
— Nem lehetséges, hogy számos eredeti bolygó volt? — kérdezte.
— Hogy volna lehetséges? Valamennyi emberi lény, szerte a Galaxisban, egyetlen fajhoz tartozik. Egyetlen faj pedig csakis egyetlen bolygóról származhat. Más magyarázat elképzelhetetlen.
— Honnan tudja?
— Először is… — Pelorat jobb kezének mutatóujjával felpöckölte bal keze hüvelykujját, aztán mintha meggondolta volna, letett a reménytelenül bonyolultnak ígérkező magyarázkodásról. Mindkét kezét leengedte hát, és a legnagyobb komolysággal azt mondta: — Drága barátom, becsületszavamat adom rá.
Trevize szertartásosan meghajolt.
— Álmomban sem jutna eszembe, hogy kételkedjek a szavában, Pelorat professzor úr. Tegyük fel tehát, hogy csak egy eredeti bolygó van. Nem lehetséges azonban, hogy száz és száz tart igényt erre a dicsőségre?