— A Földet keresem — ismételte Trevize. — Tökéletesen megértettem.
— Akkor most elmehet.
— Bocsásson meg, de van még valami, amiről nem beszéltünk. Valamikor sok űrhajót vezettem ugyan, de a legújabb típusú törpecirkálókról nincsenek tapasztalataim. És ha kudarcot vallók vele?
— Nekem azt mondták, a Távoli Csillag teljes mértékben számítógépes vezérlésű. És mielőtt megkérdezné, megjegyzem, hogy ennek a korszerű számítógépnek a kezeléséhez nem kell értenie. Majd ő mindent elmond magának, amit csak tudnia kell. Van még szüksége valamire?
Trevize szomorúan nézett végig magán.
— Egy öltözet ruhára.
— Mindent megtalál az űrhajó fedélzetén. Még az ön által olyannyira kedvelt selyemöveket is… vagy talán fűzőt kellene mondanom? A professzort is elláttuk mindennel, amire szüksége lehet. Minden hasznosnak ítélt holmit berakattunk a hajóba, de a tévedések elkerülése végett már most közlöm, hogy e holmik között nem szerepelnek női útitársak.
— Kár — mondta Trevize. — Örültem volna, bár történetesen pillanatnyilag nem rendelkezem megfelelő jelölttel. Mindenesetre bízom a Galaxis sűrűn lakott világaiban, és mihelyt magam mögött hagyom a Terminust, kedvemre cselekedhetek.
— Az útitársakkal kapcsolatban? Tegyen, ahogy jólesik. Nehézkesen fölállt.
— Nem kísérem ki az űrkikötőig — mondta —, de azért lesznek kísérői, tehát ne tegyen olyan meggondolatlan lépéseket, amelyek megsértenék a megállapodásunkat. Ha szökést kísérelne meg, gondolom, a kísérői azon nyomban megölnék. Minden tilalom alól automatikusan feloldást kapnak azzal, hogy nem vagyok jelen.
— Nem teszek önkényes lépéseket, polgármester asszony — mondta Trevize —, de mondanék valamit…
— Nos?
Trevize megpróbálta gyorsan összeszedni a gondolatait, miközben remélte, hogy mosolya nem hat erőltetettnek.
— Eljöhet még az idő, polgármester asszony, amikor kérni fogja, hogy tegyek meg egy bizonyos lépést. Akkor rajtam lesz a választás sora, és emlékezni fogok az elmúlt két napra.
Branno polgármesternő felsóhajtott.
— Kíméljen meg a melodrámáktól. Ha az az idő eljön, hát eljön, de most, most nem kérek semmit.
NEGYEDIK FEJEZET
Az űr
14.
Az űrhajó felülmúlta Trevize minden várakozását — noha nem felejtette el, annak idején milyen elragadtatással fogadták az újonnan kifejlesztett cirkálótípust.
Nem is a mérete volt lenyűgöző, hiszen meglehetősen kis hajó volt. A tervezésnél elsősorban a kormányozhatóságot és a gyorsaságot tartották szem előtt, teljes mértékben gravitációs motorokat, és ami a legfontosabb, korszerű számítógépes vezérlést alkalmaztak. A nagyság nem játszott szerepet — sőt hátrányára vált volna.
A régebbi típusokhoz tucatnyi vagy még több legénység kellett — ehhez egy ember is elég volt. Amennyiben a szolgálati idő két vagy három ember között oszlott meg, egy ilyen hajóval bátran visszaverhették egy nálánál jóval nagyobb egységekből álló, nem alapítványi flottilla támadását. Arról nem is szólva, hogy gyorsaság dolgában egyetlen más hajó sem vehette föl vele a versenyt.
A sima hajótest csillogását kívül-belül egyetlen fölösleges vonal, egyetlen haszontalan görbület sem törte meg. Minden köbméternyi teret kihasználtak, ezért tűnt belülről olyan tágasnak. Mondhatott a polgármesternő akármit küldetése fontosságáról, Trevize-t végérvényesen csak a hajó látványa győzte meg.
Vas-Branno, gondolta bosszúsan, kétségtelenül nagy horderejű és veszélyes küldetésbe csalta bele. Nem is állt volna kötélnek ilyen elszánt beletörődéssel, ha a nő nem úgy intézi a dolgot, hogy ő maga akarja megmutatni neki, mire képes. Pelorat egyszerűen magánkívül volt a bámulattól.
— Hinné-e — kérdezte, gyengéden megérintve a hajótestet, mielőtt bemászott —, hogy még sohasem voltam ilyen közel űrhajóhoz?
— Persze hogy elhiszem, ha maga mondja, professzor úr, de hogyan tudta eddig elkerülni?
— Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, drága ba… akarom mondani, drága Trevize-om. Gondolom, túlságosan lefoglaltak a kutatásaim. Ha az embernek van otthon egy remek számítógépe, amellyel kapcsolatot teremthet a Galaxis bármely pontján lévő számítógéppel, akkor minek mozdulna ki a házából, nem igaz? De azért az űrhajókat nagyobbaknak képzeltem, mint amilyen ez itt.
— Ez egy kis méretű típus, de belül jóval tágasabb, mint a hasonló nagyságú, de más típusú hajók.
— Hogy lehet az? Maga gúnyt űz a tudatlanságomból.
— Dehogy. Komolyan beszélek. Ez a hajó teljes mértékben gravitizált, a legkorszerűbb típusok egyike.
— Hát az meg mit jelent? De ne is próbálja elmagyarázni, kérem, ha a megértéséhez átfogó fizikai ismeretek szükségeltetnek. Inkább hiszek magának, ahogy maga is hitt nekem tegnap, amikor az egységes fajú emberiségről és az egyetlen eredeti bolygóról beszélgettünk.
— Azért csak próbáljuk meg, Pelorat professzor úr. Az űrhajózás sok ezer esztendeje során kémiai, ionikus és hiperatommotorokat alkalmaztunk, s ezek egytől egyig igen terjedelmesek voltak. A régi Császári Hadiflotta űrhajói ötszáz méter hosszúak voltak, ugyanakkor az emberek számára berendezett belső tér nem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta lakás. Szerencséré az Alapítvány — hála a szűkös nyersanyagkészleteknek — a miniatürizációra szakosodott létezésének több évszázada folyamán. Ez a hajó a csúcs. Az antigravitációt hasznosítja, és az ehhez szükséges berendezés a hajó burkában van, tehát szinte nem foglal el helyet. Hogyha nem volna még most is szükségünk a hiperatom… A Biztonsági Szolgálat egyik őre lépett hozzájuk.
— Indulniuk kell, uraim!
Az ég kivilágosodott, noha még félóra volt hátra napfelkeltéig. Trevize körülnézett.
— Berakták a csomagjaimat?
— Igen, tanácsos úr, mindent meg fog találni a hajóban.
— Köztük olyan ruhákat, gondolom, amelyeket nem rám és nem az én ízlésem szerint szabtak.
A testőr váratlanul, szinte kisfiúsan elvigyorogta magát.
— Nem hinném — mondta. — A polgármester asszony túlszolgálatra rendelt be bennünket az utolsó harminc-negyven órában, így aztán pontosan lemásolhattuk a ruhatárát. A pénz nem számított. Elárulhatom — körülpillantott, mintha nem akarná, hogy bárki tanúja legyen hirtelen támadt barátkozási kedvének —, hogy maguk ketten szerencsés fickók. Ez a világ legjobb hajója. A fegyvereken kívül mindennel fölszerelték. Úgy élnek majd rajta, mint hal a vízben.
— A jeges vízben, ha igaz — dünnyögte Trevize. — Nos, professzor úr, felkészült?
— Ha ez velem van, akkor felőlem indulhatunk — válaszolta Pelorat, és felmutatott egy négyzet alakú, körülbelül húsz centiméter széles lemezkét, rajta ezüstös színű műanyag burokkal. Trevize csak most eszmélt rá, hogy Pelorat azóta hordja magánál, mióta elhagyták a házát: hol az egyik kezében tartogatta, hol a másikban, de még a reggeli röpke idejére sem vált meg tőle.
— Mi az, professzor úr?
— A könyvtáram. Téma és származási hely szerint katalogizálva, és mindez egyetlen lemezen. Ha a hajó valóságos csoda, minek nevezné ezt az „ostyát”? Egy egész könyvtár! Minden, amit életem során összegyűjtöttem! Csodálatos! Én mondom, csodálatos!