Akár így nézte, akár úgy, fénylett körülötte a szoba — és nemcsak ott, amerre nézett, hanem körös-körül, akárcsak fönt és lent.
Az űrhajó minden helyiségét látta, csakúgy, mint az odakinti világot. A felkelő nap fényét elhomályosította a reggeli pára, de ő káprázat nélkül nézhetett szembe vele, mert a számítógép automatikusan megszűrte a fényhullámokat.
Érezte az enyhe szellőt meg a kinti hőmérsékletet, s a világ zaja is eljutott a füléhez. Észlelte a bolygó mágneses mezőjét s a hajó falának csekélyke elektromos töltését.
Tisztában volt a hajó irányításával, noha részleteiben fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott, ha azt akarná, hogy a hajó szálljon föl vagy forduljon meg, esetleg gyorsuljon, vagy hajtson végre bármilyen manővert, amire csak képes, az eljárás ugyanaz volna, mint ha a saját szervezetét szólítaná fel valamely hasonló működés elvégzésére. Az ő akaratán múlik minden.
Illetve nem csak az ő akaratán. Adott esetben a számítógép akarata érvényesülhet az övé fölött. Ebben a pillanatban megfogalmazódott az agyában egy mondat, és ő pontosan tudta, mikor és hogyan fog fölszállni a hajó. Ebben a tekintetben nem számíthatott semmiféle rugalmasságra. Azután pedig, ezt is biztosan tudta, már az ő akarata dönt.
Rájött továbbá — csak ki kellett terjesztenie számítógéppel megerősített tudatát —, hogy érzékelni tudja a felső atmoszféra állapotát is; hogy látja az időjárás alakulását, és nyomon tudja követni a fölötte hemzsegő, valamint az ő szintje alá süllyedő űrhajók útvonalát. Mindezeket a körülményeket számításba kellett venni, és a számítógép számításba is vette. Ellenkező esetben, tudatosult Trevize-ban, csak akarnia kell — mindössze ennyiből áll az utasítás —, a többi már a számítógép dolga.
Ugyanez a helyzet a vaskos programleírásokkal is: ilyesmi egyáltalán nem létezett. Trevize Krasnet technikai tiszthelyettesre gondolt, és elmosolyodott. Hiszen eleget olvasott róla, hogy a gravitációs erő alkalmazása milyen forradalmat idéz majd elő a világban, ám a számítógép és az emberi agy fúziója egyelőre államtitok volt. Ha lehet, ez még nagyobb forradalmat jelent.
Az idő múlásáról is tudott. Ha akarja, pontosan megmondhatta volna, hány óra van a terminusi helyi idő és a galaktikus alapidő szerint.
De hogyan szüntesse meg a kapcsolatot?
Mihelyt a gondolat átfutott az agyán, a keze felszabadult, az asztallap visszatért eredeti helyzetébe — Trevize pedig magára maradt saját, hétköznapi érzékeivel.
Gyámoltalan vaknak érezte magát, mintha hirtelen magára hagyta volna az a felsőbbrendű lény, aki egy ideig védelmezőn fogta a kezét. Ha nem tudta volna, hogy bármikor ismét kapcsolatba léphet vele, teljesen elhatalmasodik rajta a kétségbeesés. Így aztán kénytelen-kelletlen újra tudomásul vette létezése korlátait, majd tétován felállt, és kiment a szobából.
Pelorat felpillantott. Természetesen már beállította a leolvasót.
— Nagyszerűen működik — közölte. — Kiváló kutatóprogramja van. Megtalálta az irányítást, fiam?
— Igen, professzor úr. Minden rendben van.
— És nincs valami tennivalónk az elindulással kapcsolatosan? Úgy értem, nem szükséges valamiféle óvintézkedés? Nem kell például beszíjaznunk magunkat? Néztem, nincs-e valami utasítás erre vonatkozóan, s nyugtalanít, hogy nem találtam semmit. Így aztán a könyvtáramhoz fordultam. Ha a munkámmal foglalkozom, valahogy…
Trevize a professzor felé emelte a karját, mintha gátat akarna emelni a szavak áradata elé. Szinte túl kellett kiáltania a másikat.
— Ilyesmi egyáltalán nem szükséges, professzor úr. Az antigravitáció egyenértékű a tehetetlenség ellentétével. A sebesség változásánál nem érezzük a gyorsulást, minthogy a hajón minden és mindenki egyidejűleg szenvedi el a változást.
— Úgy érti, nem is fogjuk megtudni, mikor hagyjuk el a bolygót, és mikor érünk ki az űrbe?
— Pontosan így értem, annál is inkább, mert miközben a szavaimat hallgatja, már el is indultunk. Néhány perc múlva áttörjük a felső atmoszférát, és félórán belül kint leszünk az űrben.
16.
Pelorat hideglelősen meredt Trevize-ra. Hosszú, szögletes arca még annyi értelmet sem tükrözött, mint rendesen, de mérhetetlen szorongás áradt róla.
Aztán a szeme lassan elfordult jobbra, majd balra.
Trevize visszaemlékezett legelső űrutazására.
A lehető legtermészetesebb hangon szólalt meg:
— Janov — (először szólította meg a professzort ilyen bensőségesen, de mert most a tapasztalt ember beszélt a tapasztalatlanhoz, szükségszerűen ő vette át az idősebb szerepét) —, itt teljes biztonságban vagyunk. Az Alapítványi Flotta egyik hadihajójának a fémgyomrában ülünk. Nincsenek ugyan fegyvereink, de nincs a Galaxisnak egyetlen zuga sem, ahol az Alapítvány neve ne oltalmazna meg bennünket. Még ha akadna is olyan őrült űrhajó, amely meg akarna támadni bennünket, egy másodperc alatt faképnél hagynánk. És ne aggódjék, tökéletesen el tudom kormányozni a hajót.
— Csak a semmit nem tudom elképzelni, Go-Golan… — nyögte Pelorat.
— Ugyan már, hiszen a Terminust is a semmi veszi körül. A felszín, ahol mi élünk és a fölöttünk lévő üresség között csak egy vékony levegőréteg van, semmi más. Nem teszünk egyebet, csak áthaladunk ezen a jelentéktelen rétegen.
— Lehet, hogy jelentéktelen, de ezt lélegezzük be.
— Itt is lélegzünk. Az űrhajó levegője még tisztább is, és tiszta is marad, nem úgy, mint a Terminus légkörében lévő.
— És a meteoritok?
— Mi van a meteoritokkal?
— A légkör megvéd bennünket a meteoritoktól. És a sugárzástól is, ha már erről van szó.
— Az emberiség húszezer éve közlekedik az űrben, ha jól tudom — felelte Trevize.
— Huszonkettő. Ha a hallblocki kronológiát vesszük alapul, teljesen nyilvánvaló, hogy a…
— Elég legyen! Hallott már valaha meteorit okozta balesetről vagy halálos mértékű sugárzásról? Úgy értem, az utóbbi időben? Már ami az alapítványi űrhajókat illeti…
— Nem kísértem figyelemmel az ilyen híreket, de én történész vagyok, fiam, és…
— A történelem során persze előfordultak ilyen esetek, de a technológia azóta tökéletesebbé vált. Nem fenyegethet bennünket olyan tömegű meteorit, amely elől szükség esetén ne tudnánk kitérni. Négy meteorit, melyek egyidejűleg közelítenének felénk, méghozzá egy szabályos tetraéder négy csúcspontjából kiindulva, esetleg elkaphatná a hajónkat, de számítsa csak ki ennek az esélyét, rögtön be fogja látni, hogy trilliószor trillióval több a valószínűsége, hogy végelgyengülésben fog kimúlni, mintsem hogy ötvenszázalékos eséllyel megfigyelhetne egy ilyen érdekes jelenséget.
— Úgy érti, a számítógép segítségével?
— Nem — válaszolta Trevize gúnyosan. — Ha a saját észleléseim és válaszaim alapján akarnám elkerülni a veszélyt a számítógép segítségével, már belénk is rohantak volna, mielőtt még észrevenném, mi is történt valójában. A számítógép önállóan végezné el ezt a feladatot, méghozzá milliószor gyorsabban, mint akár ön vagy én. — Hirtelen kinyújtotta a kezét. — Janov, hadd mutassam meg magának, mire képes a számítógép, és egyúttal azt is megmutatom, hogyan fest az űr. Pelorat enyhén bandzsítva nézett vissza rá.
— Magam sem tudom, kíváncsi vagyok-e rá, Golan — nevetett kurtán.
— Persze hogy nem tudja, Janov, hiszen azt sem tudja, mibe nyerhetne bepillantást. Szánja el magát! Jöjjön! Nem messze, csak a szobámba.