— Úgy érti, a lakott rendszerek valamennyi csillaga szerepel a számítógép memóriabankjában?
— Nem szeretnék hazugságban maradni; talán nem éppen mindegyik. Mindenesetre Hari Seldon idejében huszonötmillió lakott naprendszer létezett, hangzásra soknak tűnhet, valójában csak minden tizenkétezredik csillagról van szó. A Seldon óta eltelt öt évszázad alatt, a Birodalom általános felbomlása során semmi sem állta útját a további gyarmatosításoknak. Gyanítom, hogy az idő még kedvezett is az effajta törekvéseknek. Még most is rengeteg lakható bolygó vár felfedezőire, vagyis jelenleg harmincmillióra tehető a számuk. Elképzelhető, hogy az újabbak közül nem mindegyik szerepel az Alapítvány feljegyzéseiben.
— És a régiek? Azok bizonyára kivétel nélkül szerepelnek.
— Gondolom, igen. Persze nem mernék mérget venni rá, de meglepne, ha valamelyik régóta lakott rendszer hiányozna az adatbázisból. Hadd mutassak magának valamit, ha ugyan rá tudom venni a számítógépet.
Trevize keze érezhetően megmerevedett az erőfeszítéstől, majd érezte, amint puhán elernyed a számítógép kézfogásában. Pedig fölöslegesen erőlködött; elég lett volna, ha nyugodtan, minden izgalom nélkül csupán arra gondoclass="underline" Terminus!
Válaszul szikrázó, vörös gyémánt jelent meg az örvény legszélén.
— A mi napunk! — kiáltotta izgatottan. — A körül a csillag körül kering a Terminus!
— Ó! — hallatszott Pelorat lassú, remegő sóhaja.
Aztán a Galaxis szívének egyik sűrű csillaghalmazaban — kissé a központi ködfolt szélére csúszva — életre kelt egy fénylő, sárga pont. Valamivel közelebb volt a Galaxisnak a Terminus felé eső pereméhez, mint a| túlsóhoz.
— És az ott — mondta Trevize — a Trantor napja. Pelorat ismét felsóhajtott.
— Bizonyos benne? — kérdezte aztán. — Mindig úgy hallottam, a Trantor a Galaxis központjában van.
— Ez igaz is, bizonyos értelemben. Olyan közel van a középponthoz, amilyen közel csak egy lakott bolygó lehet. Közelebb van, mint bármely másik jelentős és lakott rendszer. A Galaxis valóságos középpontjában egy csaknem milliónyi csillagnak megfelelő tömegű, fekete lyuk van. Így aztán az nem valami barátságos vidék. Tudomásunk szerint ott nincs és talán nem is lehet élet. A Trantor a spirális karok legbelső gyűrűjében van, és higgye el, ha egyszer megpillantaná az éjszakai égboltját, megesküdne, hogy a Galaxis középpontjában van. Hihetetlenül sűrű csillagrajok veszik körül.
— Járt már a Trantoron, Golan? — kérdezte leplezetlen irigységgel Pelorat.
— Tulajdonképpen nem, de láttam az égboltjáról készült holografikus képet.
Trevize komor képpel bámulta a Galaxist. Az öszvér idejében, amikor olyan lázas buzgalommal kutatták a Második Alapítványt, vajon hányan fürkészhették a galaktikus térképeket, hány kötetet írhattak tele, hány tekercs filmet készíthettek e tárgyban!
És mindezt azért, mert Hari Seldon a kezdet kezdetén azt mondta, hogy a Második Alapítványt „a Galaxis túlsó végében”, az általa „Csillagvégnek” nevezett helyen állította föl.
A Galaxis túlsó végében! Csak egy pillanatra futott át az agyán a gondolat, a Terminusról máris útnak indult egy vékony, kék vonal, át a Galaxis központjában tátongó fekete lyukon, egészen a túlsó oldalig. Trevize kis híján felugrott. Nem kérte a vonalat, de olyan egyértelműen gondolt rá, hogy már ez is elég volt a számítógépnek.
Természetesen a Galaxis túlsó végébe vezető egyenes út nem jelentette szükségképpen azt a „túlsó véget”, amelyről Seldon szólt. Elsőnek Arkady Darell mondta ki (ha hinni lehet önéletírásának), hogy „a körnek nincs vége”. Ez ma már mindenki számára egyértelmű…
Trevize ugyan már el is hessegette volna a gondolatot, de a számítógép megelőzte. A kék egyenes eltűnt, s egy kör lépett a helyébe: a Terminus napjának bíborvörös pontján áthaladva kék koszorúba fogta a Galaxist.
A körnek nincs vége, és ha a kör a Terminuson kezdődik, akkor csakis a Terminuson kereshetjük a másik végét… mint ahogy valóban ott bukkantak rá a Második Alapítvány nyomára: ugyanazt a világot lakta, mint az Első.
De mi van akkor, ha mégsem találták meg — ha a Második Alapítvány úgynevezett felfedezése csak illúzió volt, semmi más? Ilyen összefüggésben minek lehet még értelme egy egyenesen és egy körön kívül?
— Ábrándozik? — kérdezte Pelorat. — Mit keres ott az a kék kör?
— Csak az irányítóművet ellenőriztem. Szeretné, ha meghatároznánk a Föld helyét? Pelorat néhány pillanatnyi csend után szólalt meg:
— Tréfál?
— Nem. Megpróbálom. Megpróbálta. Nem történt semmi.
— Sajnálom — mondta Trevize.
— Nincs meg? Nincs Föld?
— Talán rosszul fogalmaztam meg az utasítást, ámbár nem valószínű. Inkább hajlok rá, hogy a Föld nem szerepel a számítógép adatbankjában.
— Lehet, hogy más néven szerepel… — kockáztatta meg Pelorat.
— Miféle más néven, Janov? — csapott le rá Trevize.
Pelorat nem válaszolt, és Trevize elmosolyodott a sötétben. Megesett vele olykor, hogy a dolgok maguktól a helyükre kerültek. Csak időt kell hagyni, meg kell várni, míg megérik a helyzet. Szándékosan változtatott témát.
— Kíváncsi volnék, tudunk-e játszani az idővel.
— Az idővel! Hogy tehetnénk ilyet?
— A Galaxis forog. A Terminus csaknem félmilliárd év alatt tesz meg körülötte egy teljes fordulatot, miközben a középponthoz közelebb eső csillagok természetesen sokkal gyorsabban haladnak végig a saját pályájukon. Valamennyi csillag — a központi fekete lyukhoz viszonyított — mozgását betáplálhatjuk a számítógépbe, majd ennek segítségével, mozgásukat sokmilliószorosra gyorsítva, láthatóvá tehetjük a forgási effektust. Megpróbálhatom…
Miközben utasította a számítógépet, akaratlanul is megfeszítette az izmait, mintha neki kellene kézben tartania, gyorsítania, megcsavarnia, és a hatalmas ellenállást legyőzve, megpörgetnie a Galaxist.
Megmozdult. Lassan, méltóságteljesen csavarodott el abba az irányba, amelynek nyomán megfeszültek a spirális karok.
Figyelő tekintetük előtt hihetetlen gyorsasággal száguldott az idő — a hamis, mesterséges idő —, és eközben tünékeny semmiségekké váltak a csillagok.
A legnagyobbak közül némelyik itt is, ott is bíborszínűvé vált, majd kifényesedett, s végül vörös óriássá tágult. Íme, a központi csillaghalmaz egyik csillaga hangtalanul, vakító fény kíséretében kilobbant, a másodperc töredékére elhomályosította a Galaxist, és már el is tűnt. Majd ugyanez lejátszódott az egyik spirális karon, aztán megint, az előzőtől nem is oly távol.
— Szupernóvák — nyögte ki Trevize erőtlenül.
Lehetséges, hogy a számítógép előre megjósolja, melyik csillag fog felrobbanni és mikor? Vagy csak egy egyszerűsített modell alapján mutatja meg a csillagok jövőjét, s nem is pontosan, inkább csak nagy általánosságban?
— Mint valami élőlény, úgy úszik át az űrön a Galaxis — suttogta fojtott hangon Pelorat.
— Igen — felelte Trevize —, de már érzem, hogy fáradok. Ha nem jövök rá, hogyan csináljam lazábban, nem űzhetek hosszasan ilyesfajta játékokat.
Elernyedt. A Galaxis lassult, megállt, billent még egyet, s végül megállapodott annál az oldalszögből látszódó képnél, ahonnan kiindultak.
Trevize behunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Érezte, mint zsugorodik össze mögöttük a Terminus, miközben a légkör utolsó foszlányait is maguk mögé utasították. Érezte a Terminus körüli űrt betöltő hajók mozgását.