— Ez a mi történetünk, ez az a nehéz, viszontagságos, és hosszú út, amelyen a tudomány magaslataira jutottunk. Hívunk benneteket, egyesüljetek velünk a Nagy Gyűrűben, hogy elvigyük a végtelen Világmindenségbe az értelem óriási hatalmát, amely legyőzi a merev, élettelen anyagot!
Veda hangja ünnepélyesen csengett, mintha valamennyi földi nemzedék ereje zendült volna meg benne, azoké az embereké, akik immár oly magasra emelkedtek, hogy gondolataikat elküldhették a saját Tejútrendszerükön túlra, a Világmindenség más csillagszigeteire.
Elnyújtott, érces, csengő hang szólalt meg — Dar Veter fordított egyet a kapcsoló fogantyúján, kikapcsolta a közvetítő energiaáramot. A képernyőn kialudt a fény. A jobboldali áttetsző táblán ott maradt még a továbbítócsatorna világító oszlopa.
Veda fáradtan és némán kuporodott össze a nagy karosszék öblében. Dar Veter a vezérlőmű asztalához ültette Mven Maszt, ő maga pedig áthajolt társa vállán. A mély csendben csak olykor-olykor hallatszott a fogantyú ütközőjének kattanása. Az aranykeretű képernyő hirtelen eltűnt, s helyén végtelen mélység tárult fel. Veda Kong először látta ezt a csodát, s hangosan felsóhajtott. Ez a látvány még azokat is magával ragadta, akik jól ismerték a fényhullámok interferenciájának bonyolult útját, amellyel ilyen végtelen távlatokba behatolhattak.
Idegen bolygó sötét felülete közeledett a távolból; percről percre nagyobb lett. Ez egy igen ritka kettős csillagrendszer volt, amelyben két Nap úgy egyensúlyozta ki egymást, hogy bolygójuk röppályája szabályos volt, s ezért élet is keletkezhetett rajta. Mind a két Nap, a narancsszínű és a vörös egyaránt, kisebb volt a mi Napunknál, vöröses fénnyel világította meg a dermedt tenger jegét. Fekete hegységek fennsíkjainak szélén, titokzatos ibolyaszínű visszfényben egy óriási kiterjedésű, alacsony épület tűnt fel. A látósugár az épület tetején levő lapos részen megakadt, s szinte átütötte a tetőzetet; valamennyien egy szürke bőrű emberfélét pillantottak meg; bagolyéhoz hasonló nagy, kerek szemét ezüstös pehelygyűrű övezte. Magas alakja volt, de teste igen vékony, s végtagjai hosszúak, mint valami csáp. Ügyetlenül bóktatott, mintha sietősen meghajolna, a képernyőre meresztette fényképezőlencséhez hasonló közönyös szemét, kinyitotta alaktalan száját, amelyet egy orrhoz hasonló, lágy bőrrész eltakart. Abban a pillanatban megszólalt a fordítógép dallamos behízelgő hangja:
— Zaf Ftet, a külső hírszolgálat vezetője, a Hattyú 61-ről. Ma közvetítést adunk az SZTL3388+04ZSF sárga csillag számára… Közvetítést adunk továbbá…
Dar Veter és Junij Ant egymásra nézett, s Mven Masz egy pillanatra megszorította Dar Veter csuklóját. A Föld galaktikus hívójelei, helyesebben a Nap bolygórendszerének hívójelei voltak ezek. Valamikor ezt a bolygórendszert a más világokon élő megfigyelők egyetlen nagy bolygónak hitték, amely ötvenkilenc földi év alatt fordult meg a Nap körül. Ez alatt az idő alatt csupán egyszer történik meg, hogy a legközelebbi csillagok asztronómusai megfigyelhetik a napközeiben levő Jupiter és Saturnus együttállását. Ugyanebbe a hibába estek a mi asztronómusaink is sok bolygórendszerrel kapcsolatban, amelyeknek jelenlétét különböző csillagok mellett már a régi időkben megállapították.
Junij Ant most gyorsabban, mint az adás elején, ellenőrizte az emlékezőgép behangolását és az elektromos összeköttetést ellenőrző műszereket.
Az elektronikus fordítógép szenvedélytelen hangja tovább beszélt:
— Teljesen jól vettük a… — itt megint rengeteg szám és szaggatott hang következett — csillag adását; ez véletlenül történt, a Nagy Gyűrű adásainak szokott idején kívül. Nem fejtették meg a Gyűrű nyelvén történt adást, s hiába pazarolják az energiát, hiszen a hallgatás óráiban adnak. Mi a saját adásaink időszakában válaszoltunk nekik, s az eredményeket körülbelül háromtized másodperc múlva tudjuk majd meg… — a hang elhallgatott. A jelzőműszerek változatlanul világítottak, csupán egy zöld szem fénye aludt ki.
— Ezek az eddig megmagyarázhatatlan szünetek az adásban talán azt jelentik, hogy az űrhajósok ilyenkor a köztünk elterülő legendás semleges mezőkön járnak — magyarázta Junij Ant Vedának.
— Háromtized galaktikai másodperc azt jelenti, hogy körülbelül hatszáz évig kell várnunk — dörmögte komoran Dar Veter. — Nagyon érdekelne, hogy mit érünk ezzel.
— Ha jól értettem, az a csillag, amellyel összeköttetésbe léptek, a Tucana üpszilonja, a déli égbolt csillagzata — szólt közbe Mven Masz —, ez körülbelül kilencven parszek távolságra van tőlünk, s ez már egészen megközelíti állandó összeköttetésünk határát. A Deneben túl még nem sikerült összeköttetést teremtenünk.
— De a Tejút központját és a gömbszerű tömörüléseket is tudjuk venni? — kérdezte Veda Kong.
— Rendszertelenül, véletlenül, vagy a Gyűrű más olyan tagjainak emlékezőgépei segítségével, amelyek a Tejút térségébe kinyúló láncot alkotják — válaszolta Mven Masz.
— Azok a közlések, amelyeket ezer meg tízezer esztendővel ezelőtt küldtek számunkra, nem vesznek el a térben, s végül is eljutnak hozzánk — fűzte hozzá Junij Ant.
— De ez azt jelenti, hogy a többi, nagyon távoli világ embereinek életéről és ismereteiről csak elkésve alkothatunk magunknak képet, például a Tejút központi övezetéről mondjuk húszezer esztendő múlva?
— Igen, teljesen közömbös, hogy ezeket a közelebb fekvő világok emlékeztető hangszalagjai közvetítik-e hozzánk, avagy a mi állomásaink fogják fel őket, mi e távoli világokat mindenképpen olyannak látjuk, amilyenek nagyon-nagyon régen voltak. Valamikor réges-rég meghalt, s a maguk világában elfelejtett embereket látunk.
— És mi, akik a természet fölött oly óriási hatalomra tettünk szert, ebben a tekintetben tehetetlenek vagyunk? — kérdezte gyermekes felháborodással Veda. — Hát valóban lehetetlen elérnünk azokat a távoli világokat más úton, mint hang-és fényhullámok vagy fotonsugarak útján?
— Mennyire megértem magát, Veda! — kiáltottxfel Mven Masz.
— A Tudáshatárok Akadémiája foglalkozik olyan tervekkel, hogy legyőzzük a teret, az időt, a vonzást, a kozmosz alapjainak mélységeit — szólt közbe Dar Veter —, de még nem jutottak el a kísérletekig sem, s nem voltak képesek…
Hirtelen felragyogott a zöld fény, s Veda újra érezte az előbbi szédülést, amelyet a végtelenbe behatoló képernyő okozott.
A képnek élesen körülhatárolt szegélye azt jelezte, hogy e képet az emlékezőgép jegyezte fel, és nem közvetlen vétel volt.
Először egy bolygó felszíne tűnt fel, amely természetesen a külső mellékbolygó-állomás felől volt látható. A mérhetetlen izzástól egészen áttetsző, halvány ibolyaszínű napóriás átható sugarakkal árasztotta el a bolygó légkörének kék felhőtakaróját.