A tánc megszűnt. A fiatal rézbőrű nő előre jött a terem közepére, s a készülék látósugara most csupán az ő alakjára összpontosult. A nő széttárt karja és arca a mennyezet felé fordult.
A földi emberek tekintete önkéntelenül is követte a nő tekintetét. Most látták csak, hogy mennyezet voltaképpen nem is volt, avagy pedig művészileg előidézett optikai csalódás következtében csillagos ég volt a mennyezet helyén, s e csillagok oly nagyok és fényesek voltak, hogy valószínűleg csak képek lehettek. Az idegen csillagzatok egybekapcsolódása semmiféle ismert képzettársítást nem keltett. A lány meglendítette karját, s ekkor bal kezének mutatóujján egy kék gömb jelent meg. Ez a gömb ezüstös sugarat lövellt, amely óriási mutatóvá vált. A fénysugár végén egy kerek, ragyogó folt hol az egyik, hol a másik mennyezeti csillagon állapodott meg. S ekkor a smaragdszínű tábla egy mozdulatlan képet mutatott, amely nagyon széles síkon jelent meg. A jelző fénysugár lassan tovább haladt, ugyanilyen lassan tűnt fel egymás után lakatlan vagy élettől pezsgő bolygók látomása. Nyomasztó, örömtelen fényben égtek a sziklás vagy homokos térségek a vörös, kék, ibolya- vagy sárga színű napok alatt. Olykor a különös ólomszürke égitest sugarai az egyes bolygókon sima kupolákat és spirálokat hívtak életre, amelyeket villamosság töltött meg, s amelyek medúzaként, sűrű narancsszínű atmoszférában vagy az óceánban úsztak. A vörös nap világában elképzelhetetlenül magas, fekete, síkos kérgű fák nőttek, milliárdnyi görbe águk szinte kétségbeesetten nyúlt az ég felé. Más bolygókat sötét víz öntött el teljesen. Hatalmas szigetek úsztak a vizén, rajtuk állati vagy növényi élet lehetett, s a sima tükrön számtalan bozontos csáp lebegett.
— Nincs a közelükben olyan bolygó, amelyen az élet magasabb formái volnának — szólalt meg hirtelen Junij Ant, de le nem vette szemét az ismeretlen csillagos égbolt képéről.
— Nem ez a helyzet — vetette ellen Dar Veter —, egyik oldalukon van egy lapos csillagrendszer, a Tejut egyik legkésőbbi képződménye. De tudjuk, hogy a lapos és gömb alakú rendszerek, az újak és a régiek olykor váltakoznak. S valóban, az Eridanus felől van egy csillagrendszerük, amelyen gondolkozó élet folyik; ez a Gyűrűhöz tartozik.
— A WR4955+MO3529… és így tovább — vetette közbe Mven Masz. — De ők miért nem tudnak erről a csillagrendszerről?
— A rendszer kétszázhetvenöt évvel ezelőtt kapcsolódott be a Nagy Gyűrűbe, ez az adás pedig korábban történt.
A távoli világ rézbőrű leánya lerázta ujjáról a kék színű gömböt, arccal a nézők felé fordult, széttárta karját, mintha meg akarna ölelni valakit, aki láthatatlanul ott állt előtte. Könnyedén hátravetette fejét és vállát — így tett volna egy földi nő is, amikor szenvedélyesen hív valakit. Félig nyílt ajka mozgott, szavakat ismételt, melyek nem voltak hallhatók. Ekkor mozdulatlanná dermedt, mintha más világok embereit hívná, s forró emberi könyörgést küldene a csillagközi térség jeges sötétjébe.
S ekkor a lány ragyogó szépsége ismét elbűvölte a földi megfigyelőket. Nem volt meg benne a földi rézbőrű emberek ércbe vésett, bronzba öntött komorsága. Kerek arca, kicsi orra, tágra nyílt, nagy kék szeme, kicsi szája a Föld északi népeire emlékeztetett. Sűrű, hullámos fekete haja lágy volt. Arcának és testének minden vonalából boldog és könnyed magabiztosság áradt, s ez öntudatlanul is nagy erő érzését keltette.
— Valóban nem tudnának semmit a Nagy Gyűrűről? — mondta szinte sóhajtva Veda Kong, s meghajolt a kozmoszból feltűnt gyönyörű nővére előtt.
— Ma már valószínűleg, tudnak — válaszolta Dar Veter —, hiszen amit mi most láttunk, háromszáz évvel ezelőtt történt.
— Nyolcvannyolc parszek — dörmögte Mven Masz —, nyolcvannyolc. Már régen meghaltak mind, akiket most láttunk.
Ebben a pillanatban a csodálatos világ látomása hirtelen kialudt, mintha csak igazolni akarná Mven Masz szavait, s kialudt az összeköttetés zöld mutatójának fénye is. A Nagy Gyűrű adása befejeződött.
Egy pillanatra megdermedtek valamennyien. Dar Veter tért elsőként magához. Bosszúsan összeharapta ajkát, majd sietve elfordította a gránátszínű fogantyút. Az irányított energiaoszlop kikapcsolását mély, érces dübörgés követte, amely figyelmeztette az erőmű mérnökeit, hogy a hatalmas energiafolyamot ismét át kell vezetniök a szokásos csatornákba. A külső állomások vezetője elvégezte a műszerekkel való műveleteket, s csak ezután fordult társaihoz.
Junij Ant felvonta szemöldökét, s a teleírt lapokat forgatta.
— A memonogramok (emlékeztető feljegyzések) egy részét a mennyezeti csillagtérképpel együtt azonnal el kell küldenünk a Déli Égbolt Intézetébe! — fordult Dar Veter fiatal munkatársához.
Mven Masz csodálkozva nézett Junij Antra, mintha valami rendkívüli álomból ébredne.
A mogorva tudós alig tudta leplezni mosolyát; vajon nem álom volt csupán az előbbi látomás egy csodálatos világról? A szép álmot három évszázaddal ezelőtt indították el az űrbe, s most megbűvölve szemlélik a Földön, valamint a Hold, a Mars és a Venus állomásain élő embermilliárdok.
— Igaza volt, Mven Masz — mondta Dar Veter és elmosolyodott —, amikor már az adás előtt kijelentette, hogy ma valami rendkívüli történik. Nyolcszáz év alatt, mióta számunkra létezik a Nagy Gyűrű, most történt meg először, hogy a Világmindenség mélyéből olyan bolygó tűnt szemünk elé, amelyen testvéreink vannak, akiket saját szemünkkel láthattunk is. E felfedezés boldogsággal tölt el! Jól kezdődik a munkája! A régmúlt emberei nagyon jó előjelnek tekintenék ezt, vagy — ahogy pszichológusaink mondják — a körülmények olyan összetalálkozásának voltunk tanúi, amely fokozza a további munkába vetett szilárd hitet, s a munka lendületét is.
Dar Veter hirtelen észbekapott, hogy ideges kimerültsége bőbeszédűvé tette. A Nagy Gyűrű Korszakában a szószátyár-kodást a legszégyenletesebb emberi hibák egyikének tekintették, s a külső állomások vezetője be sem fejezte mondanivalóját, hirtelen elhallgatott.
— Igen, igen — válaszolta szórakozottan Mven Masz.
Junij Ant bizonyos révültséget fedezett fel Mven Masz hangjában, valamint lassú mozdulataiban, s ez óvatosságra intette. Veda Kong lassan végighúzta ujját Dar Veter kezefején, s az afrikai felé intett.
„Talán túlságosan érzékeny a benyomások iránt?” — villant fel Dar Veter agyában, s fürkészve pillantott utódjára.
De Mven Masz, amint megérezte a többiek leplezett csodálkozását, kiegyenesedett, s ebben a pillanatban már ismét az az ember volt, aki jól ismeri feladatát, s figyel is rá. A mozgólépcső felvitte őket a felszínre, a széles ablakokhoz és a csillagos égbolthoz, amely már ismét ugyanolyan távolinak látszott, mint az emberi lét harminc évezrede óta, helyesebben annak az emberfajtának létezése óta, amelyet homo sapiensnek (gondolkodó embernek) neveznek.
Mven Másznak és Dar Veternek még maradnia kellett.
Veda Kong odasúgta Dar Veternek, hogy soha nem felejti el ezt az éjszakát.
— Olyan szánalmasnak éreztem magamat! — mondta befejezésül. Elmosolyodott, hogy ellensúlyozza komorságát.