Dar Veter tudta, mire gondol Veda Kong, s tagadólag megrázta fejét.
— Márpedig igaz meggyőződésem, hogy ha az a szép nő megpillantaná magát, Veda, akkor büszke volna nővérére. Bizony, a mi Földünk sem csúnyább az ő világuknál! — Dar Veter arcát beragyogta a szerelem.
— Ezt maga látja így, kedves barátom — mosolygott Veda. — Kérdezze csak meg Mven Maszt!… — tréfásan eltakarta kezével a szemét, s eltűnt a kanyarulatnál.
Mire Mven Masz magára maradt, már beköszöntött a reggel. A mozdulatlan hűvös levegőben szürkés fény terült szét, a tenger és az ég egyformán átlátszó volt, mint a kristály: ezüstös árnyalatú volt a tenger, rózsaszín árnyalatot öltött az ég.
Mven Masz sokáig állt ott az obszervatórium erkélyén, s tekintete az épületek félig ismerős körvonalaira meredt.
A távolban, egy alacsony fennsíkon gigászi alumínium ív emelkedett, amelynek szárait kilenc párhuzamos alumínium csík kötötte össze; ezeket a csíkokat megfelelő közökben opálosan krémszín és ezüstösen fehér plasztikus üvegek osztották meg: ez volt a Csillaghajózási Tanács épülete. Előtte egy emlékmű állt: azok dicsőségét hirdette, akik elsők között törtek ki a világűrbe. A felhők koszorúzta, vihar tépázta meredek hegy lejtője régi típusú csillaghajóban végződött; egy hal alakú rakéta volt ez, amely hegyes orrát a még elérhetetlen magasságba fúrja. A rakétahajók pilótái, a fizikusok, asztronómusok, biológusok, a bátor írók, akiknek képzelete a magasba szárnyalt, hosszú láncban, egymást támogatva, hihetetlen erőfeszítéssel kapaszkodtak fölfelé, kígyó alakban megkerülve az emlékmű talapzatát… A virradat már vörösen derengett a régi idők csillaghajójának testén és az épület csipkeszerűen könnyed körvonalain, de Mven Alasz még ekkor is hatalmas léptekkel fel-alá járt az erkélyen. Még soha életében nem érzett ilyen megrendülést. A Nagy Gyűrű Korszakának szokásos elvei szerint nevelkedett, nagyon kemény fizikai edzésen ment át, és sikeresen teljesítette a számára előírt herkulesi hőstetteket. Az ősi Hellasz gyönyörű legendáinak emlékére nevezték így azokat a nehéz tetteket, amelyeket minden ifjúnak és leánynak teljesítenie kellett az iskolai időszak végén. Ha az ifjú megbirkózott hősi feladataival, akkor méltóvá vált arra, hogy a műveltség magasabb lépcsőjére emelkedjék.
Mven Masz vízellátó-rendszert létesített egy nyugat-tibeti bánya számára, újra telepített egy araukária-erdőt a Nahebt fennsíkján Dél-Amerikában, s elpusztította az ausztráliai partokon ismét feltűnt cápákat. Az az állandó edzés, amelyben élete folyamán részesült, valamint kiváló képességei lehetővé tették, hogy kibírja a kemény tanulás esztendeit, s nehéz, felelős tevékenységre készüljön fel. Ma, új munkájának már az első órájában találkozott egy másik, a Földdel rokon világgal, s lelkében valami új érzés támadt. Nyugtalanul érezte, hogy valami szakadék tárul fel benne, s ő már egész életében ott járt e szakadék fölött, de sohasem gyanította, hogy ez a szakadék létezik. Olyan elviselhetetlenül erős volt benne a vágy, hogy ismét találkozzék a Tucana üpszilon csillagának bolygójával, azzal a világgal, amely mintha a földi emberiség legszebb regéinek megvalósulásaként keletkezett volna. Sohasem felejtheti el azt a rézbőrű, gyönyörű szép leányt, kitárt, hívó két karját, félig nyílt, finom ajkát!…
S az a körülmény, hogy a kétszázkilencven fényévnyi szörnyű távolság, amelyet a földi technika semmiképp le nem győzhetett, elválasztotta őt attól a csodálatos világtól, nem enyhítette, hanem csak még égetőbbé tette álmodozó vágyát.
Mven Masz lelkében ez az érzés most már a maga külön életét élte, nem engedelmeskedett akaratának és nyugodt értelmének. Az afrikai soha életében nem volt szerelmes, valóságos emberkerülőként temetkezett bele a munkába, és soha semmi olyat nem érzett, amit ehhez a nyugtalansághoz és csodálatos örömhöz hasonlíthatna, amely ezen az éjszakán, e találkozás után, a tér és az idő végtelenjén át született meg lelkében.
III. fejezet
SÖTÉTSÉG FOGSÁGÁBAN
Az anamezon üzemanyag narancsszínű mutatóoszlopain a vastag fekete nyilak nullán állottak. A csillaghajó iránya még nem tért el a Vascsillagétól, mert a sebessége még igen nagy volt, s a hajó változatlanul tovább közeledett az emberi szemmel nem látható félelmetes égitesthez.
Erg Noor, remegve a gyengeségtől és az erőfeszítéstől, az asztronavigátor segítségével a számológép mellé ült. A plane-táris motorok, amelyeket kikapcsoltak a kormányzó robotgépből, elhallgattak.
— Ingrid, mi az a Vascsillag? — kérdezte halkan Kay Ber, aki egész idő alatt mozdulatlanul állt az asztronómus mögött.
— A T-színképosztályba tartozó láthatatlan csillag, amely már kialudt, de még nem hűlt ki végérvényesen, vagy nem melegedett fel újra. Színképének hőrésze hosszú rezgésekben infravörös fénnyel világít, de a mi számunkra ez fekete színű, és a csillagot csupán elektronikus invertor teszi láthatóvá. A bagoly, amely látja az infravörös hősugarakat, képes volna észrevenni ezt a csillagot.
— Miért nevezik Vascsillagnak?
— Minden ilyen csillagon, amelyet eddig tanulmányozhattunk, a színkép sok vasat mutat. Valószínű, hogy sok a vas az égitest összetételében is. Ezért tehát, ha a csillag nagy, akkor a tömege, valamint a vonzási mezeje is óriási. Attól tartok, hogy éppen egy ilyen csillaggal találkozunk.
— Mi lesz most?
— Nem tudom. Magad is láthatod, nincs üzemanyagunk.
Mégis folytatjuk repülőutunkat egyenesen a csillag felé. A Tantrát le kell fékeznünk egyezrednyi abszolút sebességre, amelynél lehetséges a kellő szögeltérés. Ha nem lesz elég a planetáris üzemanyag sem, akkor mind közelebb jutunk a csillaghoz, amíg rá nem zuhanunk. — Ingrid idegesen megrázta fejét, s Ber gyöngéden megsimogatta a lány libabőrös karját. Az expedíció vezetője odalépett a vezérlő asztalhoz, s a műszerekre összpontosította figyelmét. Mindenki hallgatott, még lélegzeni is alig mertek, még Nisa Crit, aki most ébredt álmából, sem szólt semmit, ösztönösen felfogta a helyzet veszélyességét. Az üzemanyag csupán arra volt elegendő, hogy fékezze a hajó száguldását, de ha a csillaghajó sokat veszít sebességéből, akkor mind nehezebbé válik ahhoz, hogy motor nélkül kiszabaduljon a Vascsillag halálos vonzásából. Ha a Tantra nem került volna olyan közel a Vascsillaghoz, s ha Lin kellő időben felfogta volna… De különben, miféle vigasztalást adhatnak ezek az üres „ha” feltételezések?
Mintegy három óra telhetett el, s Erg Noor végre döntött. A Tantra görcsösen megrándult a trigger-motorok hatalmas lökéseitől. A csillaghajó futása már egy órája, majd két, három, négy órája állandóan lassult. A vezető szinte meg se mozdult, az embereken erőt vett a rosszullét. A félelmetes barna égitest eltűnt az elülső képernyőről, s átkerült a másodikra. A vonzás láthatatlan karmai továbbra is kinyúltak a csillaghajó után, s erejüket jelezték a készülékek. Az expedíció vezetője saját maga felé rántotta a fogantyút, a motorok megálltak.
— Kiszabadultunk! — suttogta megkönnyebbülten Pel Lin. A vezető lassan Linre vetette tekintetét:
— Nem! Csupán arról van szó, hogy üzemanyagkészletünk már csak a röppályán való futáshoz és a leszálláshoz elegendő.
— Most mit tegyünk?
— Várunk! Egy kicsit eltérítettem útjáról a csillaghajót. De még nagyon közel vagyunk a csillaghoz. Folyik a küzdelem a csillag vonzóereje és a Tantra csökkenő sebessége között. Hajónk most olyan sebesen repül, mint egy holdrakéta, s ha sikerül eltávolodnia a csillagtól, akkor a Nap felé haladunk. Igaz, ezzel utazásunk időtartama nagyon meghosszabbodik. Körülbelül harminc év múlva küldjük majd el a hívójelet, s újabb nyolc év kell majd, hogy segítség érkezzék…