Gigászi csuklós támpillérek ugrottak elő a hajó testéből, szétterpeszkedtek, hogy magukra vegyék a csillaghajó és az idegen világ érintkezésének első ütéseit. Lökés, ütés, lökés — s a Tantra orr-része megingott, majd mozdulatlanná merevedett az egész hajó, ezzel egyidejűleg a motorok is teljesen megálltak. Erg Noor felnyúlt a vezérlőasztalhoz, amely most a feje fölött volt, s elfordította a támpillérek kikapcsoló fogantyúját. A csillaghajó lassan, rövid lökésekkel ereszkedett a talajra, először az orrával, majd vízszintesen megállt. A leszállás befejeződött. Mint máskor is, most is oly erős megrázkódtatást okozott az emberi szervezetnek, hogy az űrhajósoknak bizonyos időt kellett eltölteniök székükben, félig fekvő helyzetben, amíg teljesen magukhoz nem tértek.
Szörnyű súly nehezedett mindegyikükre. Alig tudtak felállni, mintha valamilyen súlyos betegségen mentek volna keresztül. A nyughatatlan biológusnak azonban mégis sikerült levegőpróbát vennie.
— Lélegzésre alkalmas — közölte. — Mindjárt elvégzem a mikroszkopikus vizsgálatot.
— Nincs rá szükség — mondotta Erg Noor, miközben kigombolta a leszállószék burkolatát. — Űrhajós ruha nélkül a hajót nem hagyhatjuk el. Nagyon veszélyes spórák és vírusok lehetnek itt.
A kijárat melletti zsilipfülkében már jó előre kikészítették a biológiai űrhajós ruhákat és az „ugróvázakat”. Acélból készült, bőrrel bevont, villanymotorral működő, rugóval és amortizátorokkal ellátott vázak voltak ezek, s arra szolgáltak, hogy az ember mozogni tudjon akkor is, ha a nehézségi erő megnövekszik. Ezeket a vázakat az űrhajós ruha fölé vették magukra.
Mindegyikük türelmetlenül várta, hogy talajt erezzen a lába alatt, még ha idegent is, hiszen hat esztendeig bolyongtak a csillagok közötti végtelen térségekben. Kay Ber, Poor Hiss, Ingrid, Luma — az orvos — és két gépészmérnök azt az utasítást kapta, hogy maradjon a csillaghajón, és tartson ügyeletet a rádió, a fényszórók meg a műszerek mellett.
Nisa oldalt állt, kezében tartva sisakját.
— Miért tétovázik, Nisa? — kérdezte az expedíció vezetője, miután megvizsgálta a sisakja felső részén elhelyezett rádiókészülékét. — Menjünk a csillaghajóhoz.
— Én… — s a lány zavarba jött — én azt hiszem, a csillaghajó kihalt, már régóta állhat itt. Ismét egy katasztrófa, a könyörtelen világűr újabb áldozata — jól tudom, ez elkerülhetetlen, de azért mégis nehéz… különösen a Zirda meg az Algráb után…
— Lehetséges, hogy e csillaghajó halála menti meg a mi életünket — jegyezte meg Poor Hiss, s rövid fókuszú távcsövét a csillaghajó felé fordította, ahonnét még mindig nem látszott semmi világosság.
Nyolc űrhajós mászott ki az átmeneti fülkébe, s állt meg várakozva.
— Kapcsolják be a levegőt! — adta ki a parancsot Erg Noor a hajón maradóknak, akiktől már áthatolhatatlan fal választotta el őket.
Csak amikor a fülkében a légnyomás elérte a tíz atmoszférát, s meghaladta a külső légnyomást, lökték ki a hidraulikus emelők a légmentesen beforrasztott ajtót. A légnyomás szinte kihajította az űrhajósokat a fülkéből, s lehetetlenné tette, hogy az idegen világ bármiféle kártevője behatolhasson a Föld e kis darabjának belsejébe. Az ajtó hirtelen becsapódott. A fényszórók sugara ragyogó kévét vetett, s a kutatók megindultak rugós lábukon, de alig vonszolták súlyos testüket. A fényút végén magasodott fel a hatalmas csillaghajó. A másfél kilométer távolság rendkívül nagynak tűnt, részben azért, mert nagyon türelmetlenek voltak, részben pedig azért, mert a fekete nap forrósította, apró köves talajon az esetlen ugrások miatt kegyetlenül rázkódott a testük.
A bő páratartalmú, vastag légkörön át elmosódó foltként hatolt be a csillagok sápadt fénye. A maga csodálatos szépségében tündöklő világűr helyett a bolygó égboltja csupán sejteni engedte a csillagképeket. Az űrhajósok lámpáinak vöröses, homályos fénye nem tudott megbirkózni a bolygó talaján uralkodó sötétséggel.
A fekete homályból plasztikusan rajzolódtak ki a csillaghajó körvonalai. A vastag borazon-cirkonium lakkréteg itt-ott már lekopott a borításról. Valószínű, hogy a csillaghajó sokáig bolyongott a világűrben.
Eon Thai hirtelen felkiáltott, s kiáltását minden telefonban hallották. Kezével egy nyitott ajtóra mutatott, amely fekete foltként tátongott, s mögötte egy leeresztett kis lift látszott. A lift mellett és a hajó alatt minden kétséget kizáróan növények álltak ki a földből. Vastag száruk csaknem egy méter magasra emelte fekete, parabolaszerűén mélyülő, fogaskerék formán csipkézett kelyhüket; nem lehetett megállapítani, hogy levelek-e ezek vagy virágok. A mozdulatlan fekete fogaskerekek halmazata vészjóslónak látszott. De még inkább óvatosságra intette az űrhajósokat a némán ásítozó ajtó. Az érintetlen növények meg a nyitott ajtó azt jelentette, hogy ember már régóta nem járt ezen az úton, senki sem őrzi ezt a kis földi világot idegenekkel szemben.
Erg Noor, Eon és Nisa belépett a felvonóba. Noor elfordította az indítókart. A gépezet kicsit recsegve megindult, és engedelmesen felvitte a három kutatót a kitárt ajtajú átmeneti fülkébe. A többiek is követték őket. Erg Noor arra kérte a csillaghajón maradtakat, hogy oltsák el a fényszórót. A maroknyi embercsoport a következő pillanatban eltűnt a feneketlen sötétségben. A Vascsillag világa zárta őket körül, mintha magába akarná olvasztani a földi életnek ezt a gyenge kis fészkét, amely a sötét óriásbolygó talajához tapad.
Kigyúrtak a sisakok tetején elhelyezett forgó lámpácskák. Az átmeneti fülke ajtaja, amely a hajó belsejébe vezetett, be volt csukva, de nem volt kulcsra zárva, s könnyen kinyílt. A kutatók a középső folyosóra jutottak, s könnyen tájékozódtak a sötétben is. A csillaghajó felépítése a Tantráétól csak jelentéktelen részletekben különbözött.
— A hajó néhány évtizeddel ezelőtt épült — mondta Erg Noor Nisához közeledve.
A leány felpillantott. A sisak szilikollján át Erg Noor félig megvilágított arca titokzatosnak látszott.
— Képtelen gondolatom támadt — folytatta Erg Noor —, hátha ez..
— A Vitorla! — kiáltott fel Nisa, mert megfeledkezett a telefonróclass="underline" mindenki feléje fordult.
A felderítő csoport bejutott a hajó legnagyobb helyiségébe, a könyvtár-laboratóriumba, majd továbbhaladt az orr felé, a központi vezérlőműhöz. Az expedíció vezetője a furcsa felszerelésben botladozva, tántorogva, a falnak ütközve eljutott a főelosztóhoz. Kiderült, hogy a csillaghajó világítása be van kapcsolva, de áram nincs. A sötétben a helyiségeket csupán a foszforeszkáló mutatók és jelzők világították meg halványan. Erg Noor megtalálta a riasztókapcsolót, s ekkor mindnyájuk csodálkozására homályos, de ebben a helyzetben szinte vakítónak tűnő fény gyulladt ki. Bizonyára a felvonó mellett is kigyulladt a fény, mert a sisaktelefonokban felhangzott Poor Hiss hangja; Hiss a vizsgálat menetéről érdeklődött. A geológus válaszolt neki, az expedíció vezetője pedig mozdulatlanul állt a központi fülke küszöbén. Nisa követte Erg Noor pillantását, s ekkor fent, az elülső képernyők között két felírást pillantott meg: az egyik földi nyelven, a másik pedig a Nagy Gyűrű rejtjeles írásával a „Vitorla” szót írta le. Lejjebb, a vonal alatt a Föld galaktikus hívójelei és a Naprendszer koordinátái látszottak.
