A nyolcvan évvel ezelőtt eltűnt csillaghajót megtalálták a fekete nap korábban ismeretlen rendszerében, amelyet eddig csak sötét felhőnek tartottak.
Felkutatták a hajó helyiségeit, de ez nem segítette hozzá őket, hogy felderítsék, hova tűntek róla az emberek. Az oxigéntartályok még nem merültek ki, a víz- és az élelmiszerkészlet még több évre elegendő volt, de a Vitorla személyzetének sem a nyomát, sem a maradványait nem látták sehol.
Különös, sötét folyadéknyomok látszottak itt-ott a folyosókon, a központi fülkében és a könyvtárban. A könyvtár padlóján is volt egy folt, fölötte sokrétegű felhólyagosodott hártya, mintha kiöntötték volna valamit, ami azután megszáradt. A fedélzeti gépháznál, a hátsó válaszfal kitárt ajtaja előtt elszakadt vezetékek lógtak, s a foszforbronzból készült hűtők erős állványai nagyon meghajlottak. Minthogy a csillaghajó egyébként teljesen ép volt, a kutatók nem értették, mitől származnak a sérülések, amelyeket csak nagy erejű ütés okozhatott. Már belefáradtak a munkába, de nem találtak semmit, ami megmagyarázta volna a Vitorla személyzetének eltűnését, és kétségbevonhatatlan pusztulását.
Ugyanakkor egy rendkívül fontos felfedezésre bukkantak: a hajón megmaradtak az anamezon- és a planetáris iontöltetkészletek és ez lehetővé tette, hogy a Tantra felszálljon erről a súlyos bolygóról, s eljuthasson a Földre.
Mindezt azonnal közölték a Tantrán maradiakkal, s ez a közlés egyszerre megszüntette a reménytelenséget, amely erőt vett az embereken, amikor hajójuk a Vascsillag fogságába került. Nem volt már többé szükség hosszú, fáradságos munkára, hogy jelentést adjanak a Földre. Ezzel szemben óriási munka várt rájuk: át kellett rakni az anamezontartályokat. Ez a feladat önmagában véve sem volt könnyű, de itt, ezen a bolygón, amelynek vonzóereje csaknem háromszorosan meghaladta a Földét, az átrakás a legnagyobb mérnöki leleményességet követelte meg. De a Gyűrű Korszakának emberei nem ijedtek meg a nehéz szellemi feladatoktól, hanem örültek nekik.
A biológus kivette a központi vezérlőmű magnetofonjából a repülőnapló befejezetlen tekercsét. Erg Noor és a geológus felnyitotta a légmentesen elzárt nagy páncélszekrényt, amely a Vitorla expedíciójának eredményeit őrizte. A felderítők nagy terhet cipeltek magukkaclass="underline" foton-mágneses filmtekercsek, naplók, asztronómiai megfigyelések és számítások sokaságát. Minthogy ők maguk is szívvel-lélekkel kutatók voltak, az expedíció tagjai még rövid időre sem hagyhatták itt ezt a rendkívül értékes leletet.
A felderítők fáradtságtól félholtan érkeztek vissza a Tantra könyvtárába, ahol már égő türelmetlenséggel várták őket. Itt, a megszokott környezetben, a ragyogóan megvilágított, kényelmes asztal mellett a környező síri sötétség és a kihalt, elhagyott csillaghajó szinte lidércnyomásos látomásnak tűnt fel. De mindnyájukat nyomta az egyetlen másodpercre sem szűnő vonzóerő, a félelmetes bolygó ereje, s minden mozdulatra hol az egyik, hol a másik kutató arca torzult el a fáj dalomtól. Minthogy még nem volt elég nagy gyakorlatuk, nagyon nehezen tudták összehangolni saját testük mozgását az acélváz hajtókarjainak mozgásával. Emiatt járásukat lökések, kegyetlen rázkódások nehezítették. Erről a rövid útról is úgy érkeztek vissza, mint akiket félig agyonvertek. Bina Led, a geológusnő nyilván könnyű agyrázkódást kapott, de azért ő is — nehézkesen az asztalra dőlve és halántékát dörzsölgetve — mindenképpen ott akart maradni, hogy végighallgassa a repülőnapló utolsó tekercsét. Nisa valami egészen csodálatos dolgot várt ettől a feljegyzéstől, amely már nyolcvan esztendeje feküdt a komor bolygón, a kihalt hajón. Szinte hallani vélte a rekedt segélykiáltásokat, a szenvedés jajszavát, a tragikus búcsúszavakat. A leány megrázkódott, amikor a készülékből felhangzott egy erőteljes, hideg hang. A Vitorla személyzetének tagjai közül még Erg Noor sem Ismert senkit, pedig 5 jártas volt mindenben, ami összefüggött a csillagközi repülésekkel. A Vitorla személyzetét kizárólag fiatalokból állították össze, s a csillaghajó úgy indult el végtelenül bátor útjára a Vega felé, hogy nem adta át a Csillaghajózási Tanácsnak a hajó személyzetéről készített szokásos filmet.
Az ismeretlen hang elmondotta azokat az eseményeket, amelyek a Földre küldött legutolsó közlemény továbbításától számított hét hónap alatt történtek. A Vitorla még negyedszázaddal ezelőtt, amikor átszelte a kozmikus jég övezetét a Vega rendszerének szélén, megsérült. A fedélzeten támadt rést sikerült betömniök, és folytatták útjukat, de a hajó sérülése megzavarta a motorok védőövezetének pontos szabályozását. Húsz évig dolgoztak a motorok megjavításán, de végül is le kellett állítaniok őket. További öt évig a Vitorlát a tehetetlenségi erő röpítette, mindaddig, míg el nem tért irányától a megszabott út természetes pontatlanságánál fogva. Ekkor küldték első jelentésüket. Már arra készültek, hogy második jelentést is küldjenek, amikor a csillaghajó bekerült a Vascsillag rendszerébe. A továbbiakban a Vitorlával is az történt, ami a Tantrával, csupán annyi volt a különbség, hogy a hajó, mivel egyszer már lefékezték, motorok nélkül nem repülhetett fel újra. Nem válhatott a bolygó műholdjává sem, mert a felgyorsító planetáris motorok, amelyek a hajó tatján helyezkedtek el, éppen úgy használhatatlanná váltak, mint az anamezon-motorok. A Vitorla szerencsésen leszállt a tenger mellett fekvő alacsony síkságra. A személyzet hozzálátott, hogy megoldja az előtte álló három feladatot: kijavítani a motorokat, üzenetet küldeni a Földre, és tanulmányozni az ismeretlen bolygót. De még fel sem állíthatták a rakétakilövő-tornyot, amikor a személyzet tagjai érthetetlen módon sorra eltűntek. Akiket keresésükre küldtek, szintén nem tértek vissza. A bolygó tanulmányozását abbahagyták, és a torony építése végett is csak akkor hagyták el a hajót, ha valamennyien együtt voltak, egyébként hosszasan üldögéltek a gondosan bezárt hajón, ha pihenőt tartottak a hihetetlenül fáradságos munkában, amelyet a nagy vonzóerő annyira megnehezített. Mivel azon igyekeztek, hogy minél előbb útnak indíthassák a rakétát, meg sem kísérelték, hogy a Vitorla közelében fekvő idegen csillaghajót megvizsgálják; ez a csillaghajó nyilván már régóta ott volt.
„Ez egy korong!” — villant fel Nisa agyában. Tekintete találkozott Erg Nooréval. Az expedíció vezetője rögtön megértette Nisa gondolatát, s igenlően bólintott. A Vitorla tizennégy főnyi személyzetéből ekkor már csak nyolc volt életben. A továbbiakban a napló mintegy három oldalt kihagyott, majd egy magas, fiatal női hang közölte:
„Ma, a Nagy Gyűrű 323. éve hetedik hónapjának 12. napján mi, akik még életben maradtunk, befejeztük a rakétaadó előkészítését. Holnap ugyanebben az időben…”
Kay Ber akaratlanul is a tovamozgó szalag szegélyén levő óra számlapjára pillantott, reggel öt óra volt a Vitorla időszámítása szerint, s ki tudja, mennyi a bolygóé szerint…
„Útba indítunk egy pontosan kiszámított… — a hang itt elakadt, majd ismét megszólalt, de már tompábban és gyengébben, mintha a beszélő elfordult volna a felvevő készüléktől. „Bekapcsolom! Még!…”
A készülék elnémult, de a szalag tovább forgott. A hallgatók riadtan néztek össze.
— Valami történhetett — szólalt meg Ingrid Ditra.
A magnetofonból sürgető, elfojtott szavak hallatszottak:
„Ketten megmenekültek… Liké nem ugrott el odáig… a lift… az ajtót nem tudták becsukni, csak a másodikat! Sah Kton mechanikus odakúszik a motorokhoz. Megszólalnak a planetáris… Csak elkeseredett düh és rémület — tovább semmi! Ügy van, semmi!”