— Azt hiszem, hogy itt, a sötétség bolygóján csak a mi számunkra van sötét, mert szemünk nem érzékeny a színkép meleg részének infravörös sugarai iránt, a többi sugár — a sárga és a kék — bizonyára nagyon erősen hat az itteni teremtményekre. Oly gyorsan reagálnak, hogy a Vitorla elpusztult űrhajósai semmit sem vehettek észre, amikor megvilágították a támadás helyét… Amikor pedig észrevettek valamit, már késő volt, s a halottak már nem mondhattak el semmit…
— Most megismételjük a kísérletet, bármilyen kellemetlen is e „valaminek” a közeledése.
Nisa kikapcsolta a fényt, s a három megfigyelő ismét áthatolhatatlan sötétségben várta a sötétség világának teremtményét.
— Mi a fegyvere? Miért érezzük meg közeledését a süvegen és az űrhajós ruhán át? — vetette fel hangosan a kérdéseket a biológus. — Talán valami különleges energiafajta?
— Az energiafajták száma egészen csekély, s ez az energia kétségkívül elektromágneses. De ennek az energiának vitathatatlanul rengeteg különféle változata van. Ennek a lénynek olyan a fegyvere, hogy hat a mi idegrendszerünkre. Elképzelhetjük, milyen lehet egy ilyen csáp érintése egy védtelen testen.
Erg Noor hátán végigszaladt a hideg, Nisa Crit pedig össze-rázkódott, amint észrevették a barna fény kis láncát; a fények gyorsan közeledtek három irányból.
— Ez a lény nincs egyedül! — szakadt fel halkan Eon szájából. — Azt hiszem, nem szabad megengedni, hogy a süveghez érjenek.
— Igaza van. Forduljunk valamennyien háttal a fénynek, és csak egy-egy irányba nézzünk. Nisa, kapcsolja be a fényt!
Ezúttal mind a három megfigyelőnek sikerült észrevennie egy-egy részletet, s a részletekből általános képet kaphattak ezekről a lényekről, amelyek óriási lapos medúzákhoz hasonlítottak; kis magasságban lebegtek a talaj fölött, s lent sűrű roj-tot lengettek. Néhány csáp rövidnek látszott a lények méreteihez képest, s hossza nem érte el az egy métert. Rombusz alakú testük éles szögleteiben két-két csáp tekergeti; ezek már jóval hosszabbak voltak. A csápok tövénél a biológus hatalmas hólyagokat vett észre, belsejükben halvány fény világított, s csillagszerű lángocskákat küldtek szét a csáp vastagsági irányában.
— Figyelők, miért kapcsolják ki-be a fényt? — hallatszott a megfigyelők sisakjaiban hirtelen Ingrid tiszta hangja. —
Segítségre van szükségük? A vihar lecsillapodott, hozzálátunk a munkához. Rögtön odamegyünk magukhoz.
— Semmi esetre se! — parancsolta szigorúan a vezető. — Nagy veszély leselkedik mindnyájunkra. Figyelmeztessen mindenkit!
Erg Noor beszámolt a félelmetes medúzákról. Megbeszélték az eseményeket, majd az űrhajósok úgy határoztak, hogy a kiskocsin kiviszik a planetáris motor egy részét. Háromszáz méteres fénysugarak suhantak végig a sziklás síkságon, s elsöpörtek minden láthatót és láthatatlant útjukon. Egy fél óra sem telt el, az űrhajósok máris összekötötték a szétszakadt kábeleket. A védelem helyreállt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az aname-zont még a planetáris éjszaka beköszönte előtt fel kell rakniok. Mérhetetlen erőfeszítések árán sikerült is berakodniok, s a holtfáradt űrhajósok szorosan bezártak minden fedélzeti nyílást, megbújtak a csillaghajó áttörhetetlen páncélja mögött, nyugodtan figyelték, ahogy a hajó meg-megrázkódik. A mikrofonok kívülről elhozták hozzájuk az orkán üvöltését és dübörgését, s ennek hatása alatt ez a ragyogóan megvilágított kicsiny világ, amelyet a sötétség erői nem vehettek be, még meghittebbé vált.
Ingrid és Luma bekapcsolta a sztereoekránt. Jól választották ki a filmet. Az Indiai-óceán kék vize csobogott a könyvtárban ülők lábánál. Most folytak a Poszeidón-játékok, a vízisport legkülönbözőbb fajtáiban rendezett világversenyek. A Gyűrű Korszakában mindenki olyan szoros barátságba került a tengerrel, amilyenben a múltban csak a tengermelléki országok népei lehettek. Egymást követte a műugrás, úszás, alábukások motor vontatta deszkákon, kis vitorlás tutajokon. Ezer meg ezer barnára sült szép ifjú test. Csengő ének, kacagás, finálék ünnepélyes akkordjai…
Nisa a mellette ülő biológushoz hajolt: a biológus töprengett valamin, s lélekben valahol a végtelen messzeségben kalandozott, a drága hazai bolygón, ahol már engedelmességre szorították a természetet.
— Volt már ilyen versenyeken, Eon? A biológus értetlen tekintetet vetett rá.
— Vagy úgy, ilyeneken? Nem, egyszer sem. Nagyon elgondolkoztam, s nem értettem meg rögtön a kérdését.
— Hát nem erre gondolt? — a leány a képernyőre mutatott. — Nagyon felfrissít a mi világunk szépsége a sötétség, a vihar, az elektromos fekete medúzák után, nem igaz?
— De igen, természetesen. És ezért még erősebb bennem a vágy, hogy elfogjak egy ilyen medúzát. Éppen azon törtem a fejem, hogyan oldhatnánk meg ezt a feladatot.
Nisa Crit elfordult a nevető biológustól, s tekintete találkozott a mosolygó Erg Noor tekintetével.
— Ön is azon gondolkozott, hogyan ejthetne el egy ilyen fekete szörnyet? — kérdezte gúnyosan.
— Nem. Azon gondolkoztam, hogyan kutassuk át a korong-csillaghajót. A vezető tekintetének hamiskás fénye szinte bosszantotta Nisát.
— Most már értem, hogy a régi világban miért a férfiak foglalkoztak háborúval! Azt hittem, hogy ezzel a férfinem csak dicsekedett… Erősnek tartotta önmagát egy rendezetlen társadalomban.
— Nincs egészen igaza, bár részben megértette a mi régi lélektanunkat. Velem azonban úgy áll a dolog, hogy mennél gyönyörűbb az én bolygóm, s mennél jobban szeretem, annál inkább szolgálni akarom. Kerteket telepíteni, fémet bányászni, energiát, élelmiszert termelni, zeneműveket alkotni, hogy aztán úgy menjek el, hogy magam után valami megfoghatót hagyjak, amit saját kezemmel, saját fejemmel alkottam. Én csak a világűrt ismerem, a csillaghajózás tudományát, és ezzel szolgálhatom az emberiséget. De hiszen nem maga a repülés a cél, hanem új ismeretek szerzése, új világok felfedezése, amelyekből valamikor ugyanolyan szép bolygókat alkotunk, mint amilyen a mi Földünk. Hát maga, Nisa, mit szolgál? Miért vonzza magát is a korong-csillaghajó titka? Csupán a kíváncsiság hajtja?
A leány meg-megújuló erőfeszítéssel leküzdötte fáradt karjának súlyosságát, s kezét vezetője felé nyújtotta. Erg Noor nagy tenyerébe fogta, s gyöngéden megsimogatta a leány kezét. Nisa arca bíborvörösre gyúlt, fáradt testét új erő töltötte el. Mint akkor, a nagyon veszélyes leszállás előtt, arcát most is Erg Noor kezéhez szorította, s máris megbocsátotta neki is meg a biológusnak is a Földdel szemben elkövetett látszólagos árulást. Végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy mindkettőjükkel egyetért, s ezért közölte velük ötletét, amely éppen akkor jutott eszébe. Egy víztartályt szereljenek fel magától záruló fedéllel. Tegyenek bele csalétekképpen egy darab konzervált nyers húst, amely — mint ritka jó falat — némiképp kiegészítette az űrhajósok koncentrált táplálékát. Ha a fekete „valami” bemegy a víztartályba, s a fedél lecsapódik, akkor az előre elkészített szelepeken át fújjanak bele nemes földi gázt, aztán forrasszák le a fedél szegélyét.
Eon valósággal fellelkesült a „vöröshajú leányzó” leleményességétől.
Erg Noor viszont azzal vesződött, hogy beállítsa az emberhez hasonló robotgépet, előkészítse a hatalmas elektrohidraulikus vágót, amelynek segítségével szeretett volna behatolni a távoli csillag spirál-koronghajónak belsejébe.
A már ismerős sötétségben elültek a viharok, a fagyot ismét meleg váltotta fel, kilenc napos „nappal” következett. Négy földi napra való munkájuk volt hátra: át kellett rakni az iontölteteket, bizonyos készleteket és az értékes műszereket. Ezenkívül Erg Noor szükségesnek látta, hogy elhozza az elpusztult személyzet tagjainak néhány személyi holmiját, hogy gondos fertőtlenítés után elvigye őket a Földre, s emlékül átadja az elpusztultak rokonainak. A Gyűrű Korszakában az emberek nemigen vittek magukkal felesleges tárgyakat, ezért a személyes holmik áthordása a Tantrára nem okozott különösebb nehézséget.