— Remélem, hogy ott vannak az ajtón túl — válaszolta nyugodtan Veda —, de nem fogok csodálkozni, ha ott fegyverekre bukkanunk.
— Mire?
— Fegyverre, a gyors tömegpusztítás eszközére. A kis Miiko töprengett magában, elszomorodott, majd halkan megszólalt:
— Igen, ez törvényszerű, ha elgondolkozunk e rejtekhely célján. Itt rejtették el az esetleges megsemmisüléstől a legfontosabb műszaki és anyagi értékeket az akkori nyugati civilizációból. De mit tartottak a legfontosabbnak, ha még nem alakult ki az egész bolygó, sőt az akkori országok népeinek társadalmi véleménye sem? Az adott pillanatban egy uralkodó csoport, amely gyakorta egyáltalán nem megfelelő emberekből állt, állapította meg, hogy szükség van-e valamire, és fontos-e valami? Ezért itt egyáltalán nem az található, ami az emberiség szempontjából valóban a legnagyobb érték volt, hanem az, amit egyik vagy másik csoport annak tartott. Ezek a csoportok arra törekedtek, hogy elsősorban a gépeket meg talán a fegyvert őrizzék meg, mert nem értették meg azt, hogy a civilizáció történelmileg épül fel, akár az élő szervezet.
— Igen, a munkában szerzett tapasztalat, az ismeretek, a technika, az anyagkészletek, a legtisztább vegyi anyagok és az építmények növekedése és elsajátítása útján. Egy elpusztított magas civilizáció helyreállítása elképzelhetetlen, ha hiányzanak a nagy szilárdságú öntvények, ritka fémek, a gépek, amelyek nagy termékenységgel és a legkisebb eltérésekkel dolgoznak. Ha mindez megsemmisülne, akkor honnét vesszük az anyagokat és tapasztalatot, honnét vesszük azt a képességet, hogy megalkossuk az egyre bonyolultabbá váló kibernetikai gépeket, amelyek kielégíthetik embermilliárdok szülségleteit?
— Éppen ily elképzelhetetlen volt akkor visszatérni a gép nélküli civilizációhoz, amilyen például az antik civilizáció volt, amelyről olykor álmodoztak.
— Természetesen. Az antik kultúra helyett szörnyű éhség támadt volna. Az individualista álmodozók nem akartak belenyugodni, hogy a történelem nem tér vissza.
— Nem állítom határozottan, hogy az ajtón túl fegyver van — tért vissza a fõtémához Veda —, de sok érv szól emellett. Ha a rejtekhely építői abba a hibába estek — mint ahogyan ez az akkori időket jellemezte —, hogy összetévesztették a kultúrát a civilizációval, és nem értették meg, hogy feltétlenül szükség van az emberi érzelmek nevelésére és fejlesztésére, akkor számukra nem volt életbevágóan fontos a művészet és az irodalom vagy az adott pillanat követelményeitől távol álló tudomány. Azokban az időkben még a tudományt is hasznos és haszontalan tudományra osztották, nem is gondoltak a tudomány egységére. Az ilyen tudományt és művészetet csak kellemesnek találták, de nem tartották az emberi élet mindenkor hasznos és szükséges kísérőjének. És itt, az ajtó mögött a legfontosabb rejlik. S én a fegyverre gondolok, bármilyen nevetségesnek és ostobának tűnik is ez nekünk, mai embereknek. Veda elhallgatott, s az ajtóra meredt.
— Hátha ez valami jelszóra nyíló, egészen egyszerű mechanizmus, és ki tudjuk nyitni, ha mikrofonnal lehallgatjuk — mondta váratlanul, s odalépett az ajtóhoz. — Megkockáztassuk?
Miiko egy pillanat alatt ott állt az ajtó és barátnője között.
— Nem, Veda! Mire való ez az esztelen kockázat?
— Úgy érzem, hogy ez a barlang már-már összeomlik. Ha elmegyünk, többé nem térhetünk vissza… Hallja?
Nehezen kivehető, távoli zaj hatolt el az ajtó előtti kamrába. Hol lentről, hol meg fentről hallatszott.
Miiko azonban hajthatatlan volt. Hátát az ajtónak vetette, s széttárta karját.
— Hátha ott fegyver van, Veda! Hogyan lehetne ez a fegyver védtelen… Nem, gonosz ez az ajtó itt, akárcsak sok más.
Két nap múlva hordozható készülékeket hoztak a barlangba. A fényvisszaverő röntgen-képernyő, amelyet mechanizmusok vizsgálatánál használtak, a gyújtópont beállítású ultrarövidhullámú sugárzó-berendezés, amely az alkatrészek belső kapcsolatának elpusztítására szolgált, rendelkezésükre állt. De már nem jutottak odáig, hogy fel is használhatták volna őket. A barlang mélyéből egyszerre csak szakadozott dübörgés hallatszott. Lábuk alatt a talaj erős remegése arra késztette őket, hogy ösztönösen a kijárat felé rohanjanak; a kutatók a harmadik, a legalsó barlangban voltak.
A dörej egyre erősödött, majd tompa csikorgásba ment át.
Nyilvánvaló volt, hogy a megrepedt kőzet a hegy lába mentén, a vetődési vonal hosszában lesüllyedt.
— Mindennek vége! Elkéstünk. Meneküljenek, föl, föl! — kiáltotta keserűen Veda; a régészek odarohantak a robotkocsikhoz, amelyeket a második barlangba vezető átjáróba irányítottak.
Belekapaszkodtak a robotgépek kábeljeibe, s így jutottak föl az aknán. A sziklafalak döreje és remegése nyomon követte, végül el is érte őket. Szörnyű robaj… A második barlang belső fala beomlott a szakadékba, amely az akna helyén képződött; ez az akna vezetett a harmadik terembe. Az erős légroham a szó szoros értelmében a porral és az apró kaviccsal együtt kifújta az embereket az első terem magas boltozatai alá. Az archeológusok elterültek a padlón és várták a pusztulást.
A barlangba betört portömeg lassan leülepedett. A por ködén át a sztalagmitoszlopok és kiszögellések nem változtatták meg körvonalaikat. A korábbi halotti csend uralkodott a föld alatt…
Veda magához tért s felállt. Két munkatársa odasietett, hogy támogassa, de Veda türelmetlenül elhárította segítségüket.
— Hol van Miiko?
Hűséges segítőtársa egy alacsony cseppkőoszlophoz támaszkodott, és gondosan törölgette a kőport a nyakáról, füléről és hajáról.
— Úgyszólván minden elpusztult — válaszolta Veda néma kérdésére. — A bevehetetlen ajtó ott maradt bezárva a 400 méter vastagságú kőréteg alatt. A harmadik barlang teljesen elpusztult… a második még kiásható. Ott van az, ami számunkra a legértékesebb, meg itt.
— Ügy van… — Veda megnedvesítette száraz ajkát. — De mi tehetünk róla, mert késlekedtünk, és nem voltunk elég óvatosak. Előre kellett volna látnunk a beomlást.
— Alaptalan előérzet. De nincs miért keseregnünk. Csak nem láttunk volna hozzá, hogy alátámasszuk e kőzettömegeket az ajtó mögötti kétes értékek kedvéért? Különösképpen, ha ott haszontalan fegyver van.
— De ha ott a művészet felbecsülhetetlen értékű alkotásai vannak? Nem, gyorsabban cselekedhettünk volna!
Miiko vállat vont, s az elkomorodott Vedát felvezette az archeológusok után, ki a napfényes, fenséges szabadba, a tiszta víz és a fájdalmat csillapító villamos zuhany boldog öröme felé.
Mven Masz szokása szerint fel és alá járt a szobában, amelyet a Történelem Házának felső emeletén, az északi lakóövezet indiai szektorában jelöltek ki számára. Alig két napja érkezett ide, az amerikai szektor Történelem Házában végzett munkája után.
A szoba — helyesebben a veranda, amelynek egy darabból való polarizáló üveglemez külső fala volt — a dombos fennsík kéklő messzeségére nyílt. Mven Masz időnként bekapcsolta a keresztező polarizáció tábláit. A szobában szürke félhomály uralkodott, s a hemiszferikus képernyőn lassan vonultak el azok a képek, amelyeket Mven Masz előzetesen kiválasztott; régi filmekből való részletek, szobrok és épületek. Az afrikai végignézte őket, s a titkár szerepét betöltő robotgépnek feljegyzéseket diktált jövendő könyvéhez. A gép leírta a szöveget, megszámozta a lapokat, gondosan összerakta, témák, leírások és általánosítások szerint különválogatta őket.