— Nagyon jó lesz, drága Mven Masz!
XV. fejezet
ANDROMÉDA-KÖD
Észak-Afrikában, a Nagy Szirt-öböltől délre terül el az El Hómra, ez a hatalmas síkság. Mielőtt a passzátgyűrűk enyhültek és az éghajlat megváltozott volna, itt nyújtózott a hammada, ez a nagy sivatag, amelyen egyetlen fűszál sem nőtt; az egész sivatagot csiszolt kavicsok és háromszögletű, vöröses színárnyalatú kövek páncélozták, s ezektől kapta a hammada, a „vörös” jelzőt. Vakító, forró láng napfényes napokon, hideg szél őszi és téli éjszakákon, ez jellemezte e tengernyi sivatagot. A hammadából ma már csupán a szél maradt meg; a kemény talajú síkságon magas, kékes-ezüstös színű fűtenger hullámait rengette. Ezt a füvet a dél-afrikai pusztákról telepítették át ide. A szél süvítése és a hajladozó fűtenger a szomorúság és a pusztai természethez való közelség bizonytalan érzését keltette fel az emlékezetben, mintha az ember már találkozott volna ezzel az érzéssel az életben. Nemegyszer, s nem is azonos körülmények között, bánatában és örömében, vagy ha veszteség érte, és ha megtalált valamit, egyaránt.
Valahányszor egy-egy csillaghajó fel- vagy leszállt, körülbelül egy kilométernyi átmérőjű kiégett, megmérgezett kör maradt utána. Ezeket a köröket vörös acélhálóval vették körül, érintetlenül álltak ott egy teljes évtizeden át; ez az idő kétszeresen múlta felül a hajtóművek kipufogásából származó bomlási termékek élettartamát. Le- vagy felszállás után a világűr-kikötő más helyre költözött. Ez valahogyan az ideiglenesség, a rövidéletűség bélyegét ütötte a kikötő berendezésére és elhelyezésére egyaránt, s személyzetét hasonlatossá tette az ősi szaharai nomádokhoz, akik néhány évezreddel ezelőtt ezen a vidéken furcsa, púpos, hajlott nyakú, bütykös lábú állatok, úgynevezett tevék hátán terelgették itt nyájaikat.
A Bation nevű planetáris repülőgép az épülő műbolygó és a Föld között tett tizenharmadik útjáról magával hozta Dar Vetert az arizonai sivatagba, amely pusztaság maradt azután is, hogy az éghajlat megváltozott, mert talajában erős radioaktivitás halmozódott fel. A Megosztott Világ Korszakában, a magenergia felfedezésének hajnalán e sivatagban igen sok kísérletet hajtottak végre, és az új technika sok fajtáját próbálták ki. Mai napig is fertőzött volt ez a sivatag, a radioaktív anyagok bomlási termékei fertőzték meg; ezek az anyagok túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy árthassanak az embernek, de elég erősek, hogy akadályozzák a fák és bokrok fejlődését.
Dar Veter nemcsak a Föld elbájoló, csodás szépségében, a kék égben és a menyasszonyi ruhához hasonlatos könnyű fehér felhőkben gyönyörködött, hanem a poros talajban, a ritkás és kemény fűben is.
Alily gyönyörűség is volt az, hogy határozott léptekkel a Földön járt az arányló Nap alatt, s odatartotta arcát a száraz és friss szélnek. Csak aki már volt a kozmikus mélységek szegélyén, érthette meg bolygónk egész szépségét, azét a bolygóét, amelyet valaha a balga ősök „a bánat és siralom völgyének” neveztek!
Grom Orm nem tartóztatta az építőt; a Tanács öreg elnöke maga is ott akart lenni a csillaghajó búcsúztatásán.
Mindketten az expedíció elindításának napján érkeztek meg El Homrába.
Dar Veter már a levegőből észrevett két gigantikus tükröt a tompa, acélszürke síkságon. A jobboldali szinte teljesen kör alakú, a baloldali hátrafelé hegyesedő, hosszú ellipszis volt. Ezek a tükrök a közelmúltban felszállt 38. csillagexpedíció hajóinak nyomán maradtak itt.
A kör a Tintagel felszállását jelezte; ez a csillaghajó a félelmetes T-csillagra indult, s igen nehéz berendezéseket vitt magával, hogy sikeresen megostromolhassa a világűr mélyéből érkezett spirálkorongot. Az ellipszis viszont a meredekebben felszállt Aella nyoma volt; az Aella nagy tudóscsoportot vitt magával, akiknek az volt a feladatuk, hogy megfejtsék az anyag változásait az Eridanus mikron 2-je hármas csillagképének fehér törpe csillagján. Az a hamu, amely a sziklás talajból a hajtóművek energikus lökéseinek helyén, 1,5 méter mélységben megmaradt, kötőanyaggal volt leöntve, hogy megakadályozzák a szélben való szétszóródást. Már csak az volt hátra, hogy áthelyezzék a korlátokat a régi felszállások helyéről. Ezt majd a Hattyú felszállása után hajtják végre.
Dar Veter ekkor megpillantotta a Hattyút nyersvas-szürke hőpáncéljában; ez a páncél kiég azalatt, amig a hajó áttöri az atmoszférát. A továbbiakban a sugárzás minden faját visszaverő, csillogó burkában folytatja útját. De ebben a nagyszerű pompájában senki sem láthatja majd, kivéve az asztronómus robotgépeket, amelyek figyelik röptét. Ezek az automaták csupán fénylő pontok fényképét adják majd az embereknek. A Földre vissza olyan hajó érkezik, amelyet reve, barázda és tölcsér borít az apró meteoritrészecskék robbanásai nyomán. De a Hattyút senki sem láthatja majd meg azok közül, akik körülveszik; egyikük sem élhet százhetvenkét évig, hogy megvárja az expedíció visszatérését. Százhatvannyolc, a sebességtől független évig tartó út, és négyesztendős kutatás a bolygókon, márpedig az űrhajósok életkora mindössze körülbelül nyolcvan esztendő.
Dar Veter munkájánál fogva még azt sem éri meg, hogy a Hattyú megérkezik a zöld csillag bolygóira. Akárcsak kétségeinek elmúlt napjaiban, Dar Veter most is lelkesedett Ren Boz és Mven Masz bátor gondolatáért. Ha a kísérlet nem is sikerült, s ha ez a kérdés, amely a világűr fundamentumát érinti is, és még messze van a megoldástól, sőt ha téves elképzelésnek bizonyul, akkor is lelkesedik érte. Ezek az esztelenek az emberi alkotó gondolkodás igazi óriásai, mert ha elméleteiket és tapasztalataikat meg is cáfolják, az emberek tudásának még akkor is szárnyakat adnak.
Dar Veter annyira elgondolkozott, hogy majdnem belebotlott a biztonsági zóna jelzőberendezésébe, megfordult, s ekkor a magajáró teleadó-torony lábánál egy élénk mozgású ismerős alakot pillantott meg. Ren Boz közeledett feléje; engedetlen, vörös sörtehaja kócos volt, éles szemével élénken hunyorgott. A finom, alig észrevehető sebhelyek hálózata megváltoztatta a fizikus arcát, amelyet szenvedő, feszült ráncokba vont.
— Örülök, hogy egészségesnek látom, Ren!
— Nagy szükségem van magára! — Ren Boz odanyújtotta kis kezét Dar Veternek; a keze most is tele volt szeplővel.
— Mit csinál itt, hiszen még van idő a felszállásig?
— Az Aellát búcsúztattam, igen nagy szükségem van az ilyen nehéz csillag fontos gravitációs adataira. Megtudtam, hogy maga is itt lesz, ezért itt maradtam…
Dar Veter hallgatott, várta a magyarázatot.
— Visszatér a külső állomások obszervatóriumába, ahogyan Junij Ant kéri? Dar Veter bólintott.
— Ant a legutóbbi időkben följegyzett néhány vételt a Gyűrűn, s ezeket még nem fejtették meg…
— Minden hónapban veszünk közléseket a szokásos tájékoztatási időn kívül. S az állomások bekapcsolásának időpontja két földi órával eltolódik. Az ellenőrzés egy esztendő alatt egy földi nap, nyolc esztendő alatt egy teljes százezrednyi galaktikai másodperc, így történik a világűr vételében a kihagyás pótlása. A nyolc esztendős ciklus legutóbbi fél esztendeje alatt kétségkívül igen távoli, számunkra érthetetlen közlések érkeztek.
— Engem rendkívül érdekelnek ezek a közlések, s kérem, fogadjon el segítőtársul ebben a munkában.
— Inkább én segítek majd magának. Az emlékezőgépek feljegyzéseit megnézzük együtt.
— Mven Masz is?