Erg Noor messziről észrevette Ved át, s a kis bronztáblát széles űrhajós öve mögé dugva, határozott léptekkel odament a fiatal nőhöz.
— Milyen kedves, hogy eljött, Veda!…
— Tehettem volna másképp?
— Maga az én számomra a Föld és elmúlt ifjúságom jelképe.
— Nisa ifjúsága magával lesz mindörökre.
— Nem mondom, hogy semmit sem sajnálok — ez nem volna igaz. Mindenekelőtt sajnálom Nisát, társaimat, önmagamat is. Túlságosan nagy a mi veszteségünk. Amióta legutóbb visszatértem, még jobban megszerettem a Földet, forróbban, egyszerűbben, fenntartás nélkül.
— S mégis megy, Erg?
— Nem tehetek másként. Ha lemondanék róla, nemcsak a kozmoszt veszíteném el, hanem a Földet is.
— A hőstett annál nehezebb, mennél nagyobb a szeretet?
— Maga mindig nagyon jól megértett engem, Veda. De itt van Nisa is.
A vörös fürtű, lesoványodott, fiús külsejű leány odament hozzájuk, lesütötte a szemét, megállt.
— Olyan nehéz ez most. Maguk valamennyien… jók, derűsek…. tiszták, szépek… megválni, elszakítani testemet a Föld-anyától…. — az asztronavigátor hangja megremegett.
Veda ösztönösen magához vonta, s titokzatos, nőies vigasztaló szavakat suttogott fülébe.
— Kilenc perc múlva bezárják a nyílásokat — mondta tompán Erg, s le nem vette tekintetét Vedáról.
— Mily hosszú idő ez!… kiáltott fel egyszerűen, könnyfátyolos hangon Nisa.
Veda, Erg, Dar Veter, Mven Masz és a többi búcsúzó fájdalommal és csodálkozva érezte, hogy nem talál búcsúszavakat. Nem fejezhették ki érzéseiket e hőstettel kapcsolatban, amely azokért történik, akik még nincsenek, akik majd csak hosszú évek múlva lesznek. A fölrepülők és a búcsúzok tudták mindezt, mit mondhattak volna még itt a fölösleges szavak?
Milyen jókívánságok, tréfák vagy ígéretek befolyásolhatnák ezeknek az embereknek lelkét, akik mindörökre elhagyják a Földet, és a világűr végtelenjébe távoznak?
Az ember második jelzőrendszere tökéletlennek bizonyult, s átengedte helyét a harmadiknak. Szavakkal ki nem fejezhető, szenvedélyes érzelmeket rejtő, mélyreható tekintetek kapcsolódtak egymásba némán és feszülten, vagy itták magukba szomjasán El Hómra kopár és sivár világát.
— Elérkezett az idő! — Erg Noor hangja ismét ércesen csengett, mintha egy pásztor korbácsütése csattant volna, s mindenki mozgolódni kezdett.
Veda nem próbálta leplezni feltörő zokogását, s Nisához simult. A két nő másodpercekig állt így, arcát egymáshoz szorítva, szemét erősen behunyva, a férfiak pedig közben búcsúpillantásokat váltottak, és kezet szorítottak egymással. A lift már nyolc űrhajóst tüntetett el a csillaghajó ovális, feketéllő nyílásában. Erg Noor kézen fogta Nisát, valamit súgott neki. A leány arca fellángolt, kiszakította magát, és a csillaghajóhoz rohant. Mielőtt a felvonó lépcsőjére lépett volna, megfordult, s szembe találta magát a szokatlanul sápadt Csarával, aki nagy szemével nézett rá.
— Megcsókolhatom, Csara? — kérdezte hangosan.
Csara Nandi nem válaszolt, felugrott a lift lépcsőjére, s egész testében reszketve átölelte a vörös fürtű asztronavigátort, aztán ugyanúgy, némán leugrott, és elfutott onnét.
Erg Noor és Nisa együtt ment fel a liften.
Az emberek némán, mozdulatlanul álltak, amikor a Hattyú fényesen kivilágított fedélzetének kiugrásán, a fekete nyílás előtt egy másodpercre megállt két alak: egy magas férfi és egy karcsú leány, hogy a Föld utolsó üdvözletét fogadja.
Veda Kong görcsösen összeszorította kezét, s Dar Veter hallotta, hogy megreccsennek Veda ujjperecéi.
Erg Noor és Nisa eltűnt. A fekete nyílásból egy tojás alakú lemez emelkedett föl, ugyanolyan szürke színű volt, mint az egész hajótest. Még egy másodperc, aztán már a legélesebb szem sem különböztethette meg a korábbi nyílás nyomait az óriási hajótest meredek felületén.
A csillaghajó függőlegesen állt a szétterpesztett támpilléreken; volt benne valami emberhez hasonló. Ezt a benyomást talán az orr-rész kerek gömbje kelthette, amelyet hegyes süveg fedett, s ragyogó jelzőfényei a szemhez hasonlítottak. Vagy talán a hajó központi tartályrészén elhelyezett bordás ékek okozták, amelyek a régi lovagi páncélok vállvédőire hasonlítottak. A csillaghajó ott függött a magas pilléreken, olyan volt, akár egy szétterpesztett lábú óriás, amint megvetően és magabiztosan néz el az emberek tömege felett.
Felbõdült az elsőfokú készültség félelmetes jelzése. Mintegy varázsütésre a hajó mellett megjelentek a széles, magajáró lapos járművek, amelyek magukkal vitték a búcsúzok tömegét. Félrehúzódtak, de a gépről nem vették le sugaraikat és hangvevőiket a három lábon álló televizofonok és reflektorok sem. A Hattyú szürke teste elhalványodott, s szinte elvesztette hatalmas méreteit. A hajó „fején” fenyegető vörös fény gyúlt feclass="underline" jelezte, hogy a hajó indulásra kész. A motorok erős remegése végigfutott a kemény talajon, a csillaghajó forogni kezdett állványain, hogy betájolódjék a repüléshez. Mind messzebb és messzebb távolodtak a búcsúztatók, amíg át nem lépték a szél felőli oldalon a sötétben felvillanó biztonsági vonalat. Az emberek itt sietve leugráltak a járművekről, amelyek visszasiettek a többiekért.
— Az űrhajósok nem látnak többé bennünket vagy legalább a mi égboltunkat? — kérdezte Csara a hozzá lehajló Mven Masztól.
— Nem. Legfeljebb csak sztereoteleszkópon át…
A csillaghajó gerince alatt zöld fények gyúltak fel. A központi épület tornyán vadul forogni kezdett a rádiótorony, hogy a szélrózsa minden irányába elküldje a figyelmeztetést az óriáshajó felszállásáról.
— A csillaghajó most kapja az indítójelet! — zendült fel egy acélos hang olyan erősen, hogy Csara megremegett tőle, s Mven Maszhoz simult. — Akik a körön belül maradtak, emeljék fel kezüket! Emeljék fel kezüket, különben halál vár rájuk! Emeljék fel kezüket, különben… — kiabálta az automata mindaddig, amíg a fényszórók végig nem pásztázták a mezőt, hogy megkeressék mindazokat, akik véletlenül a biztonsági körön belül maradtak.
A fényszórók nem találtak senkit, fényük kihunyt. A robotgép kiáltó szava újra felhangzott, s Csara úgy érezte, hogy ez a hang most még dühösebb:
— A harangjel után forduljanak háttal a hajónak, s hunyják be szemüket! Ne nyissák ki szemüket a második harangjelzésig! Forduljanak háttal, hunyják be szemüket! — üvöltötte riasztóan és fenyegetően a robotgép.
— Szörnyű ez! — suttogta Veda Dar Veternek.
A férfi nyugodtan levette övéről az összegöngyölített félálarcokat a fekete szemüveggel, egyet feltett Veda fejére, a másikat maga vette fel. Éppen csak megerősítette a szalagot, amikor vadul, de most már magasabban megcsendült a harang a jelzőberendezések tetőzete alatt.
A hang megszakadt, s a mély csendben közönyösen ciripeltek a tücskök.
A csillaghajó váratlanul dühös üvöltést hallatott, s kioltotta fényeit. Ez a szívet tépő üvöltés egyszer, kétszer, háromszor, négyszer hasította át a sötét síkságot, s az érzékenyebb idegzetú emberek úgy érezték, mintha maga a hajó kiáltana a búcsú okozta fájdalmában.
Az üvöltés éppen olyan váratlanul megszűnt. Elképzelhetetlenül ragyogó lángfal keletkezett a hajó körül. Egy pillanatra a világon minden megszűnt, csak ez a kozmikus láng égett. A tűztorony oszloppá vált, hosszan elnyúlt, vakítóan ragyogó vonal lett belőle. A harang másodszor is megszólalt, s a megforduló emberek az üres síkságot látták maguk előtt, amelyen az izzó talaj óriási foltja vöröslött. Egy nagy csillag volt fent a magasban, a Hattyú távolodott.