Выбрать главу

Végül az állkapcsa, mely határozottan rajzolódott akaratos állában, energiáról árulkodott. Ugyanakkor még nem tűntek el egészen a gyermekkor nyomai: az elefántcsont bőr lágysága és az ajkak még a gyermeket idézték, ahogyan a szem sarkában csillogó könnycsepp is.

Az öregember óvatosan megfogta a takarón pihenő kezet, és gyöngéden szétnyitotta az ujjakat, hogy tanulmányozhassa a tenyeret. Néhány horzsolást látott, valamint bőrkeményedéseket, melyeket a kard, a lándzsa és a csatabárd mindennapos használata okoz. Olin des Courtils-ban meg lehetett bízni, keményen megtanította a fegyverforgatásra és a lovaglásra. Ha nem fosztják meg mindenétől, Renaud készen állt volna a lovaggá ütésre, mivel azonban sikerült elszöknie az ellenségei elől és eljutnia idáig, semmi sincs veszve. Már csak a szívét és a lelkét kell kivallatni, hogy kiderüljön, megkaphatja-e az örökséget, melyet Thibaut régóta neki tartogatott…

A fiú keze hirtelen megszorította az övét, és Renaud kinyitotta a szemét. Első

pillanatban meglepődött, hogy szokatlan arc hajol fölé, majd elmosolyodott, fölemelkedett és kinyújtózott:

– Milyen jól aludtam! – sóhajtotta. – Nem fordult elő, mióta…

– Ki tudna aludni a te korodban, amikor fájdalommal és felháborodással teli lélekkel a hóhérra vár? Most menj mosakodni! Húztam neked vizet, és már nincs olyan hideg. Adok neked ruhát, amelyben észrevétlen maradhatsz, amikor elmész innen…

– Elűz, nagyuram? – nyögte a fiú egy rémült gyerek hangján, akit a külső sötétség árnyaival riogatnak.

– Honnan veszed? Elmész majd, természetesen, de nem mondtam, hogy most rögtön. Sok mindent el kell mondanom neked, mielőtt kiküldelek a nagyvilágba – tette hozzá Thibaut, előhúzva a ládából egy, a sajátjához hasonló szerzetescsuhát, melyet a fiú meglepetten méregetett: ritka volt, hogy egy szerzetesnek s még inkább egy remetének ilyen jól fölszerelt ruhatára legyen. Annál is inkább, mert az elővett ruhadarab újabb volt, mint amit az öreg viselt.

A remete kitalálta a gondolatát, és elmosolyodott:

– Egy barátomtól kaptam, hogy lecseréljem a csuhám, ha a használat végleg elkoptatja rajtam. Egy barát ajándékát az ember nem utasítja vissza. Most a tiéd, nyugodtan fölveheted. Aztán eszünk… és beszélgetünk…

– Szívesen, de azzal, hogy itt maradok, nem sodrom veszélybe?

– Nem. Nem jobban, mint saját magadat. Igaz, hogy a királytól kapta a hatalmát, de Châteaurenard elöljárója nem merné kiterjeszteni a kutatást a Courtenay-birtokra, mely még mindig az ifjú császár tulajdona, s melyet alaposan őriznek. Különösen mivel a császár talán éppen Franciaországban van, és bármikor fölbukkanhat.

Renaud ismét elcsodálkozott:

– Sűrű és nagy ez az erdő. Ön mindentől távol él ebben a toronyban, melynek a létezéséről apám szerint mindenki vagy majdnem mindenki megfeledkezett. Honnan tud mégis ennyi mindent?

– Előfordul, hogy néhányaknak mégis eszébe jut ez a torony, ahogyan annak idején neked is megmutatta a bölcs Olin. Kétségtelenül nem sokan vannak, de elegen ahhoz, hogy a fontos hírek eljussanak hozzám. Igen, sok mindent tudok… csak nem mindent jegyzek meg. Csupán azokat a dolgokat, melyeket a földnek ebben a szegletében fontosnak érzek a királyságra… vagy a te jövődre nézve, mely régóta érdekel. De most menj mosakodni. Azután segítek tökéletesíteni a megjelenésed, és mire végzünk, elkészül a leves is.

Nem sokkal később, miután elmondták a hálaimát, mindketten tállal a térdükön telepedtek le, hogy elfogyasszák az üst tartalmának egy részét, melynek már finom illata is erőt adó volt. Csöndben ettek, ahogy illik, megadva a tiszteletet az ételnek, Isten adományának. Renaud szó szerint befalta a levesbe mártott vastag kenyérszeleteket és a szalonnát, melyhez Thibaut hozzá sem nyúlt, részben hogy többet hagyjon neki, részben pedig a vezeklés elvét követve, mely életének egyik alapszabálya volt. Az adagját ízlelgetve mégis elégedettséggel szemlélte művét. Renaud máris megváltozott. Megmosakodott, megborotválkozott, mindössze egy-két karcolást ejtve az arcán, és eltűntek hosszú szőke fürtjei. Mindössze kerek kis sapkányi maradt belőlük, szabadon hagyva a fülét és a nyakát: egészen új emberré varázsolták. Igen, jó munkát végeztek, és ebben az álöltözetben a fiatalember viszonylag veszélytelenül indulhat egy egészen más sors felé, mint amilyet Châteaurenard elöljárója szánt neki…

Az étkezés befejeztével Renaud elment elmosni a tálakat. Az öregember, akit újabb kegyetlen köhögőroham rázott akkora erővel, hogy vércseppek jelentek meg az anyagon, melyet sietve a szája elé kapott, hirtelen olyan gyöngének látszott, hogy Renaud megijedt, és igyekezett a lehető legjobban kiszolgálni. Ideje volt megfordítani a szerepeket:

– Ön megmenti az életemet, nagyuram. Mondja meg, hogyan segíthetek…

– Hozd ide a vadmézes csuprot, a polcon van a kamrában. Jót tenne egy kanállal…

– Az édesanyám szerint a mi gâtinais-i méheink készítik a királyság legjobb mézét.

Mindig volt belőle otthon. Magának is a keze ügyében kellene tartania a kamra helyett

– jelentette ki a fiú, miközben előhozta a csuprot.

– Csakhogy kevés van belőle, és még messze az aratás ideje. Csak akkor eszem belőle, amikor nagyon rosszul vagyok. De látod, máris jobb – mosolygott Thibaut a fölé hajoló aggódó arcra.

– Muszáj egyedül maradnia itt? Tegnap azt mondta, hogy a templomosok kizárták, de kötelező a jótékonyság a szenvedőkkel szemben, és úgy tudom, Joignyban van egy parancsnokság. Ott segíthetnének. Különösen, ha mélyen megbánta… a vétkét? – tette hozzá fülig pirulva, tudva, hogy ingoványos talajra tévedt.

Az öreg lovag azonban ismét elmosolyodott, és lehajtotta a fejét:

– Nem. A vétkemet, ahogy te mondod, vagy inkább a vétkeimet a legkevésbé sem bántam meg, hiszen szerelemből fakadtak… és egy titokból, melyet nem voltam hajlandó kiadni. Kétszeresen megszegem a szabályzatot, és jogosan zártak ki. Nem fogadnának be. És nem is kérném tőlük.

– De vannak kolostorok… és az a ház, melyet, ha jól tudom, a jeruzsálemi ispotályos lovagok tartanak fenn Courtenayben…

– Jeruzsálemi Szent János, vagyis johannita lovagok16 – pontosított Thibaut. –

Szerintem egy egykori templomosnak ott sincs semmi keresnivalója, ahogyan egyetlen más kolostorban sem. Drága nekem a magány, és így akarok meghalni.

– Akkor magával maradok. Ápolni fogom, ha segít eligazodni a füvek, üvegcsék és kis tégelyek között, melyeket a kamrában láttam. Tanítson meg rájuk!

– Nem lesz rá időm. Az Úr keze éppen akkor vezérelt ide téged, amikor azon gondolkodtam, hogyan küldhetek üzenetet… az apádnak. Azt akartam, hogy jöjjön el veled, mert tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és ideje rábíznom magam.

Meg akartam adni neki az engedélyt, hogy föllebbentse a fátylat. Azután pedig elmondtam volna neked, amit ő maga sem tudott sosem.

A lángok táncoló fényében fölcsillant a fiatalember elkerekedett szeme:

– Föllebbenteni a fátylat? Nagyuram… olyan homályosak a szavai!

– Mindjárt megvilágítom őket. Őrzöl valamicske halvány emléket az egészen kis gyermekkorodról, vagy bizonyos vagy benne, hogy Courtils-ban születtél?

– Csak az udvarházunkra emlékszem. Másra is kellene?

16 A johannita rend a legrégibb és legjelentékenyebb egyházi lovagrend. Eredetét homály borítja. Tagjai kezdetben jeruzsálemi vendégházukban zarándokok ellátásával foglalkoztak. Első elöljárójuk, Gerard, Jeruzsálem 1099-es bevétele után nagy földterületeket kapott Bouillon Gottfriedtól intézménye számára, melynek jövedelméből további házakat alapított a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályos testvérek számára. Második elöljárójuk, Du Puy Raymond (1120-1160) már a muzulmánok elleni küzdelmet is kötelességgé tette, ők lettek a keresztény hit legelszántabb védői. (A szerk.)