El kellett ismernie, a lány csábította egy kicsit. Csinos volt: mérhetetlenül kék szemmel, szeplős pisze orral, puha szájjal, szűziesen kibomlott lenszőke haja hullámokban omlott le a hátára egy kankalin virágkoszorú alól. És a faluban állandóan a férfi nyakán csüngött, néha már bosszantóan is. Mindamellett…
— Nem tartozol nekem köszönettel, Auri — mondta Lockridge. — Te és a tieid több kedvességet tanúsítotok irántam, mint érdemelném.
— De igen, sok köszönettel! — tiltakozott a lány. — Áldást hozol rám.
— Hogyhogy? Nem tettem semmit.
Auri az ujjait tekergette, és az ölébe nézett. Olyan nehéz volt elmagyarázni neki, hogy Lockridge azt kívánta, bár ne kérdezte volna meg, de nem tudott más módot rá, hogy elhallgattassa.
Egyszerű az egész. Az orugarayok között a szűz szent és sérthetetlen. Ám amikor úgy érzi, hogy eljött az idő, megnevezi a férfit, akit akar, hogy felavassa őt a tavaszi vetési ünnepen, egy gyengéd és félelmetes szertartásban. Auri kiválasztottja a tengerbe fulladt néhány nappal az esemény előtt. Egyértelmű, hogy a Hatalmak megharagudtak, és a Bölcs Asszony úgy döntött, hogy a megtisztuláson túl egyedül kell maradnia mindaddig, amíg valahogy megszabadul az átoktól. Ez több mint egy évvel ezelőtt történt.
Ez fontos lehet az apjának (vagy legalábbis a háztartása fejének, hiszen az apa kiléte nem biztos ebben a kultúrában) — és mert a főember ő volt, így gond lehet ez a törzsnek is. Csak olyan nők ülhetnek a tanácsban, akiknek unokáik vannak, azonban a nemek lényegében egyenlő jogokkal rendelkeznek, és az utódlás anyai ágon történik. Ha Auri gyermektelenül hal meg, mi lesz az örökléssel? És a lány nem volt éppen kiközösítve, de mindemellett keserű évet élt meg: szinte mindenből kihagyták.
Amikor az idegenek a sosem látott csodákkal megérkeztek, amik egy részét ajándékba adták, ez isteni jelnek tűnt. A Bölcs Asszony bükkforgácsokat vetett a kunyhója sötétjében, és azt mondta Echegonnak, hogy ez valóban így van. Hatalmas és ismeretlen erők lakoznak Stormban és az ő (istennő?) segítőjében, Malcolmban. Azzal, hogy megtisztelik Echegon házát, elűzik a gonoszt. Ma, amikor maga Malcolm nem tartotta méltóságán alulinak, hogy kimenjen az örökké áruló vízre Aurival…
— Nem maradhatnál? — könyörgött a lány. — Ha megtisztelnél jövő tavasszal, én… asszony lehetnék, de még több is. Az átok áldássá változna bennem.
Lockridge elvörösödött.
— Sajnálom — mondta olyan kedvesen, ahogy csak tudta. — Nem várhatunk, mennünk kell az első hajóval.
A lány lehajtotta a fejét, és fehér fogai közé harapta ajkát.
— Azonban tenni fogok róla, hogy a rontás megszűnjön — ígérte Lockridge. — Holnap beszélek a Bölcs Asszonnyal. Mi ketten minden bizonnyal találunk rá módot.
Auri letörölt néhány könnyet, és bizonytalanul rámosolygott.
— Köszönöm. Még mindig azt kívánom, bár maradnál… vagy visszajönnél tavasszal. De ha visszaadod az életem… — Nyelt egyet. — Nincs rá szó, hogyan köszönhetném meg.
Milyen olcsón istenné lehet válni.
Hogy megnyugtassa a lányt, olyasmikről kezdett kérdezősködni, ami annak mindennapos volt. Auri úgy meglepődött, hogy Malcolm az edénykészítésről faggatja, ami női munka, hogy egész megfeledkezett gondjairól, már csak azért is, mert őt jónak tartották e markáns áru megformálásában, amit a férfi is megcsodált. Ez eszébe juttatta a borostyánbegyűjtést.
— Amikor kimegyünk egy vihar után — mondta izgatottan, csillogó szemmel —, az egész nép, kimegy a dűnékre összeszedni mindazt, amit a tenger partra mosott… Ó, az egy boldog idő, és milyen finom a hal meg az osztriga, amiket megsütünk! Miért nem csinálsz egy vihart, míg itt tartózkodsz, Malcolm, hogy részesülhess a mókában? Mutatok neked egy helyet, amit ismerek, ahol a sirályok a kezedből esznek, és átúszunk a gáton a lebegő darabokért, meg, meg minden!
— Attól tartok, nem tudom szabályozni az időjárást. Én csak ember vagyok, Auri. Nekem is van egy kevés erőm, de nem túl nagy.
— Szerintem te mindent megtehetsz.
— A… ha… ez a borostyán. Főleg azért gyűjtitek, hogy kereskedjetek vele, ugye?
A világos fej bólintott.
— A belföldieknek kell, a nyugati tengerentúli népnek meg a déli hajósnépnek.
— Kovával is kereskedtek?
Tudta a választ, mert órákat töltött el azzal, hogy figyelte a mestert munka közben: szilánkok röpködtek kőüllőjéről bőrkötényének, szikrákkal, kénes szaggal, az ütések mély csengéseket adtak, és szép mű formálódott a ráncos, vén kezek alatt. De Lockridge könnyebb témán akarta tartani a beszélgetést. Olyan jó volt hallani Auri nevetését.
— Igen, szerszámokat is adunk el, bár csak a belföldre. Ha a hajó nem Avildaróban fog pihenni, elmehetek veled megnézni?
— Hát… igen, ha senki sem ellenzi.
— Szeretnék veled menni délre — mondta a lány vágyakozva.
Lockridge elképzelte a lányt egy krétai rabszolgapiacon vagy zavartan és értetlenül a huszadik század gépek között, és felsóhajtott.
— Nem, az nem lehetséges. Sajnálom.
— Tudtam. — Csendes hangon mondta, önsajnálat nélkül. A kőkorszakiak megtanulták, hogy elfogadjanak bármit. Még a hosszú kiközösítettség sem ölte ki a lányból az öröm képességét.
Lockridge Aurira nézett; a lány ott ült hajlékonyán, napbarnítottan, egyik kezét a csobogó vízben húzva. Szerette volna tudni, mi lesz a sorsa. A történelem megfeledkezik majd az orugarayokról, nem marad fenn belőlük több, mint néhány mocsárból előkotort relikvia; de addigra Auri már rég elporlad, sőt még az unokái is elpusztulnak — ha él egyáltalán addig, hogy legyenek unokái, ebben a vadállatok és a még vadabb emberek, vihar, áradás, gyógyíthatatlan betegségek és engesztelhetetlen istenek világában —, gyengédségének utolsó foszlánya is ki fog hunyni örökre.
Elképzelte, milyen lesz néhány év múlva, fiatalon, amikor versenyre kel az őzekkel, és a teljes nyári éjszakát azzal tölti, hogy csókokat ad és kap: a gyerekek csak jönnek, jönnek, jönnek, mivel olyan sokan meghalnak, hogy minden nőnek annyit kell szülnie, amennyit csak tud, hogy a törzs ki ne haljon; középkorúként, amikor az a megtiszteltetés éri, hogy a főember házának asszonya lesz, ügyel a felnövő fiúkra és lányokra, és az ereje elenyészik; öreg korban a tanácsban, ahol érett bölcsességét osztogatja, mígnem világa véget ér vakon, süketen, fogatlanul, reumásan, ízületi gyulladással. Az eltelt idő csak félig elfeledett múlt lesz: és jön az utolsó látomás töpörödötten, összeaszottan, lenn a katakombában. Néhány évig áldozati ajándékok lesznek a sírbolt előtt, és éjszaka megborzongnak, amikor a szél nyuszit odakinn, mert lehet, hogy a szelleme tért vissza.
Elképzelte őt négyezer évnyire mostantól és négyezer mérfölddel nyugatra egy iskolapad fölé görnyedve, elnyújtott serdülőkorban unatkozva, használhatatlanul, izgatottan és csalódottan; később hozzámegy egy emberhez, vagy több emberhez, akinek az a munkája, hogy olyasmit adjon el, amire senkinek nincs igazán szüksége — jelzálogkölcsönt vesz fel, és egy ingázó megtörhetetlen menetrendjét vállalja: két hét kivételével egész évben gürcöl, hogy ostoba szerkezeteket vehessen és fizethesse a bosszúálló adót. Szmogot, port és mérget lélegzik be, kocsiban ül, bridzsasztalnál, egy szép nappaliban a televízió előtt, a tavasz elszáll teste fölött, és a fogai szuvasodni kezdenek a szájában, mire húszéves lesz; a szabadság földjén él, a legerősebb országban, amelyet a föld valaha is ismert, miután kimászott a zsarnokság és a barbárság mocsarából; retteg a ráktól, szívrohamtól, agyi megbetegedésektől és a végső atomháborútól.