— Megvártam, míg visszajössz, főnök — mondta a fiú, kissé hivalkodóan. — Most már elvihetem.
Withucar bólintott. Thuno felkelt, belemarkolt Auri hajába, és talpra húzta.
— Gyere már, te! — mondta. Ajkai kissé szétnyíltak, fogai kivillantak.
A lány felsikoltott, és próbált kiszabadulni. A fiú erre úgy pofon vágta, hogy a lánynak beleremegett a feje.
— Hiúz! — zokogta. Szívszaggató, nyöszörgő hangokat hallatott, ahogy kétségbeesetten szavakat keresett. — Nekem… nem szabad!
Lockridge-ról lepergett a bénultság. Értette, mire gondolt a lány. Amíg az átoktól meg nem szabadul, halál vagy halálnál is rosszabb sors vár rá, ha lefekszik egy férfival. És a babonát feketévé, vajon hogyan érezhetett volna a saját húga?
— Megállj! — üvöltötte Lockridge.
— Mi? — mordult fel Withucar.
— Én ismerem ezt a lányt — folyamodott a főnökhöz. Megrázta a főnök vállát. — Ez a lány szent, nem érinthető… rettenetes átok száll arra, ki megérinti!
A tűznél heverő férfiak, akik eddig szórakozottan figyelték, most felugráltak és felborzolódott a szőrük. Withucar rémültnek látszott. Azonban Thuno annyira be volt gerjedve, hogy felcsattant:
— Hazudik!
— Megesküszöm bármire.
— Mennyit ér egy varázsló esküje? — gúnyolódott Thuno. — Ha arra gondol, hogy még szűz a lány, hát, az miként árthat nekünk! És csak így lehet. Ezek itt nem szentelik meg a nőiket, legfeljebb a vén matrónákat, akik sokat kölykeztek ifjabb korukban.
Withucar tekintete előre-hátra járt. A szakállát cibálva kényelmetlenül mondta:
— Igaz… igaz… de mégis, legjobb lesz a biztonság.
— Szabad ember vagyok — mondta Thuno harsányan. — Ha bármi történik, az én fejemre száll. — Felnevetett. — Azt már tudom, először is mi fog történni. Gyere!
— Főnök vagy! — ordított rá Lockridge Withucarra. — Állítsd meg!
A yuthó felsóhajtott.
— Nem tudom. Mint mondta, szabad ember. — Ravaszul végigmérte az amerikait. — Láttam már olyanokat, akik megismerték az istenek bosszúját. Te nem úgy nézel ki. Talán magadnak akarod a lányt?
Auri Thuno vigyorgó arcába vájta a körmeit. A fiú megragadta a karját, és megcsavarta. A lány a földre zuhant.
És az apja meg a testvére a harcmezőn hevernek a hollók táplálékául… Lockridge mozgásba lendült.
9.
Withucar állt közvetlenül mellette. Lockridge megperdült, és öklével a vezér hasába vágott, nem sokkal a legalsó bordája alá. Ujjai kemény izmoknak ütköztek, de a férfi meggörbült, és összeesett.
A szeplős kölyök eldobta a fáklyát, és egy baltát kapott fel. Lockridge tengerészgyalogos kiképzése működésbe lépett. Egy lépéssel mellette termett. Tenyere élével a nyakára sújtott. A yuthó felhördült, összerogyott, és meg se mozdult.
Mielőtt Lockridge felkaphatta volna ellenfele fegyverét, érzékelte, hogy valaki a háta mögé ugrik. Reflexből a nyakához kapta a csuklóját. Karok zárultak be rajta. Érezte a szőrösségüket. Szétcsapta a kezét, és ezzel kitört a fojtószorításból. Megfordult, lábát a harcos bokája mögé rakta, és megtaszította. Még eggyel kevesebb!
A tűz körül álldogálók üvöltve rontottak rá. Lockridge felkapta a földről a fáklyát. Tüzes üstökös lángcsóvát vont maga után, ahogy a legközelebbi szempár felé nyomta. A támadó visszaugrott, mielőtt megvakult volna. Két másik átesett rajta, és átkozódva egymásba gabalyodtak.
Lockridge átugrott a tűzön. Csak Thuno állt ott száját tárva. Azonban amikor az amerikai nekitámadt, elengedte Auri szíját. A baltája nem volt elérhető közelségben, de kirántotta kovatőrét, és alulról felfelé döfött.
Lockridge a csuklójával védte. Az éles penge végigcsúszott az alkarján. Vér csordult a nyomában. Lockridge észre sem vette. Felrántotta a térdét. Thuno felsikoltott, és megtántorodott.
— Fuss, Auri! — ordította Lockridge.
Tízből csak kettőt tett harcképtelenné. A többiek a tüzet megkerülve támadtak. Nem győzhette le mindőjüket, de időt nyerhetett a lánynak. Eliramodott. Egy dobódárda vágódott a földbe mellette.
Megtorpant. Kihúzta a fegyvert, és szembe fordult a támadókkal. Ne próbálj szúrni ezzel a vacakkal, gondolta, miközben a halántéka dübörgőit. Sokkal jobb hasznát lehet venni a hosszú, egyenes nyélnek. A közepén ragadta meg két kézzel, és ugrásra készen várt.
A tömeg rárontott. Dühöngő botvívásba fogott. A fa jókorát csattant egy fejen, baltát tartó ujjakat tört el, lecsapott egy hasi idegközpontra, lábak közé akasztva gáncsolt, pörgött, zúgott és célba talált. Az éjszaka csapásokká, mordulásokká, kiabálássá változott, és fogak, szemek villogtak a tűzfényben.
Csodamód Lockridge váratlanul egyedül maradt. Három yuthó vonaglott nyögve a lába előtt. A többiek megfutamodtak. Zihálva bámultak rá a tűz közeléből. Látta, hogy verejték csillog a bőrükön.
— Marutok tépjenek szét benneteket! — bömbölte Withucar. — Ez is csak egy ember!
Azonban négy ép követője biztos távolban maradt. Még íjukat sem ajzották fel.
A főnök magához tért, és ő maga közeledett. Lockridge felé lendítette a botot. Azonban a sasszemű Withucar számított rá. Félrecsapta a csatabárdjával. Az ütésbe beleremegtek Lockridge csontjai. Fegyvere kihullott elzsibbadó kezéből. Withucar arrébb rúgta, diadalmasan felüvöltött, és rárontott. És ekkor más táborokból, akik hallották a lármát, futva érkeztek.
Lockridge ugrott, hogy összecsapjon a yuthóval. Ismét egy lefelé irányuló csapást védett. Vállát Withucarnak vetette. Gyengén érezte, ahogy a szakáll súrolja a bőrét. Szorításba fogta a karját. Egy heves, kegyetlen rántás — a csont pisztolylövésként reccsent —, Withucar megtántorodott, és összeszorított száján keresztül zihált.
Egy hatalmas férfi a másik tűz mellől már szinte Lockridge-on volt felemelt baltájával. Tunikát viselt. Lockridge megvetette a lábát, elhajolt a támadás elől, csak a csípőjét hagyta ott; ujjaival megragadta a durva szövetet, és egy egyszerű judófogással megtoldotta a roham lendületét. A hatalmas ember két métert repült.
Az éjszaka visszahangzott az üvöltésektől. Az emberek visszahúzódtak, árnyak lettek az árnyak közt. Lockridge felragadta Withucar csatabárdját, meglengette a feje fölött, és lázadó üvöltést harsogott.
Villámként csapott belé, mi történt. Bármilyen teljes győzelmet arattak is, a hódítókat belülről teljesen megrázták azok az erők, amiket ma tapasztaltak. Most egyetlen ember verte meg fél tucatnyi társukat néhány perc alatt. A sötétség és a zűrzavar miatt nem lehetett látni, hogy csupán egy ebben a korszakban ismeretlen taktikát használt. Olyan volt, akár egy tomboló troli, és ez félelemmel töltötte el őket.
Nem futamodtak meg, de nem is léptek a látóterén belülre. A diaglossza segítette Lockridge-ot abban, mit kiáltson:
— Felfalom a következőt, aki megérint!
Rémület szállt keresztül az éjszakán. Az Égi Atya imádói még félték a földi isteneket, akiknek, valamivel bentebb a kontinens belsejében egy emberi lényt áldoztak minden aratáskor.
Lockridge lassan megfordult, és elsétált. Háta sajgott a feszültségtől, minden pillanatban várt egy dárdát, egy nyílvesszőt, vagy egy koponyazúzó baltacsapást… de nem nézett hátra. Homály telepedett a szeme elé, és a szíve összevissza kalimpált.
Egy bütykös tölgy emelkedett előtte. A levelek susogtak. Valahol egy kecskefejő hangja hallatszott. Lockridge eltűnt a törzs mögötti sötétbe.