— Elég bolond voltam, hogy ezt mondjam a sajtónak is — folytatta színtelenül. — Más megjegyzéseket is tettem. Úgy tűnik, errefelé nem nagyon szeretik a délieket mostanában. Az ügyvédem mondja, hogy a helyi liberálisok fajgyűlölőnek neveznek. Ugyan, kérem, ahonnan én jöttem, színes embert alig láttam; és akinek faji előítéletei vannak, nem megy feltétlenül antropológusnak; és azok a semmirekellők ráadásul fehérek voltak. Csakhogy úgy látszik, ez mit sem változtat az emberek véleményén.
Dühe önmaga ellen fordult.
— Sajnálom, kisasszony. Nem állt szándékomban siránkozni.
A nő feléje nyúlt, de visszafogta magát. Lockridge felnézett, és látta, hogy a különös, szép arcon olyan büszkeség tükröződik, hogy az már szinte önteltségnek hat. Storm Darroway mégis halkan, majdhogynem gyengéden szólalt meg.
— Nyílt szíve van. Ezt reméltem.
Máris egészen személytelen, üzleti hangra váltott.
— Milyenek a kilátásai a tárgyalásra?
— Nem valami jók. A bíróság kijelölt egy ügyvédet, ő azt mondja, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés mellett kellene kiállnunk, akkor megúszhatom egy kisebb büntetéssel. Nem tudom belátni. Ez nem jó.
— A szavaiból úgy veszem ki, nincs pénze elhúzódó jogvitára.
Hűha, gondolta Lockridge. Egy ilyen nő, és úgy beszél, mint egy egyetemi tanár?
— Nincs. Diplomás ösztöndíjból élek. Anyám esküdözik, hogy elzálogosítja a házat, hogy előteremtse az óvadékot; ő özvegy és egyik bátyám sem gazdag. Nem akarom, hogy ezt megtegye. Persze, visszafizethetném az adósságot, ha én nyernék. De ha nem…
— Szerintem nyerhet. Jól tudom, hogy a chicagói William Ellsworth a nemzet egyik legjobb bűnvádi ügyvéde?
— Mi? Hát… hát… Nemigen vesztett még el ügyet, azt mondják.
Lockridge elképedten tátogott. Remegni kezdett. Storm Darroway az állat simogatta.
— Jó magánnyomozók előkeríthetnék ennek a kölyök-bandának a tagjait — mondta elgondolkodva. — Aznap esti hollétüket megállapíthatja a bíróság, és jól irányzott keresztkérdésekkel meg lehet törni a hazugságaikat. Találnunk kell olyanokat is, akik a maga jelleme mellett tanúskodnak. Eddigi élete feddhetetlen, igaz?
— Nos… — Lockridge összeszorította a fogát. Kierőszakolt valami mosolyfélét. — Meglehetősen. De nézze, ez egy vagyonba kerül!
— Van vagyonom. — A nő elhessegette a kérdést. Előrehajolt, ragyogó szeme a férfi minden részletét szemügyre vette. — Beszéljen magáról! Információra lesz szükségem. Hol szerezte ezt a harci kiképzést, amit említett?
— A tengerészgyalogosoknál. Okinawában állomásoztam, érdekelt a karate, és eljártam egy dojóba. — Kalimpáló szívvel, kábulatában szinte észre sem vette, hogy a nő kiszedi belőle egész élete történetét: ifjúkori elfoglaltságát, erdőjárást, vadászatot és halászatot; nyughatatlanságot, ami tizenhét éves korában a besorozással végződött; a megvilágosító megdöbbenést más földek, más népek, a világ láttán, mely tágasabbnak bizonyult, mint képzelte; a tanulásvágy megszületését. — Rengeteget olvastam a szolgálat alatt. Aztán, amikor visszatértem az Államokba, a megtakarított pénzemből egyetemre mentem; az antropológia mellett döntöttem. Az itteni egyetemen tetszett az intézet, hát itt maradtam… Nagy igyekezettel megszereztem a tanári diplomámat. Később a bölcsészdoktorit. Jó élet volt. Szeretem a primitív népeket. Nem olyan regényesek, megvannak a saját bajaik, legalább olyan súlyosak, mint a mieink, mégis van ott valami, amit mi már elvesztettünk.
— Ezek szerint utazott?
— Tettem néhány helyszíni kirándulást olyan helyekre, mint Yucatán. Ezen a nyáron akartunk visszamenni. Gondolom, ennek lőttek. Még ha kikecmergek is időben a pácból, valószínűleg nem szívesen látnak majd a környéken ezentúl. Nos, majd találok egy másik helyet.
— Minden bizonnyal.
Storm Darroway egy hiúz óvatosságával pillantott körül. Az őrök kevésbé unatkoztak, mint általában: őt bámulták; de hallótávolságon kívül voltak, ha halkan beszélt.
— Figyeljen, Malcolm Lockridge! — mondta. — Nézzen rám!
Örömmel, gondolta Malcolm. Bizsergett a gerince.
— Megbízást fogok adni Ellsworth-nak a maga védelmére — mondta. — Utasítom, hogy ne törődjön a költségekkel. Ha bűnösnek mondják ki, fellebbez. De nem hiszem, hogy erre sor kerül.
Lockridge csak suttogni tudott.
— Miért teszi?
A nő felvetette a fejét. Hosszú fürtjei hátrahullottak, és Lockridge egy apró, átlátszó gombot pillantott meg a bal fülében. Nagyothalló készülék? Valahogy az a gondolat, hogy a nő gondban van és ő sem tökéletes, felmelegítette. A falak, amik a világtól elválasztották, ledőltek, és ő ott ült a tavaszi napsütésben.
— Mondjuk úgy, hogy hiba ketrecben tartani egy oroszlánt — válaszolta Miss Darroway. Nem kacérkodott; szavai komolyan csengtek.
Újra felöltötte álarcát. Laza tartásban ült, és hűvös hangon folytatta.
— Azonkívül, segítőre van szükségem. A feladat veszélyes. Maga sokkal alkalmasabbnak látszik, mint valami slogg, akit az utcáról bérelhetek. A fizetségben nem leszek fukar.
— Kisasszony — hebegte —, én nem akarok fizetséget… egyáltalán semmiért.
— Utazási költségre legalább szüksége lesz — mondta neki. — Közvetlenül a tárgyalás után Ellsworth-tól kapni fog egy borítékot; egy csekkel és az utasításokkal. Addig is, egy szót se szóljon rólam senkinek. Ha kérdezik, ki pénzeli a védelmét, mondja, hogy egy gazdag, távoli rokona. Világos?
Csak később, amikor megpróbált kihámozni valami értelmet az egész fantasztikus ügyből, ötlött fel benne, hogy a nő esetleg valami bűnöző, de nem tudta elhinni, hogy az lenne. Ám ekkor csak azt tudta, hogy parancsot kapott, és némán bólintott.
Miss Darroway felállt. Lockridge is feltápászkodott.
— Nem jövök többet ide — mondta a nő. Megragadta a férfi kezét, és gyorsan, keményen megszorította. — Amikor kiszabadult, találkozunk újra, Dániában. Most isten önnel, és fel a fejjel!
Lockridge addig bámult utána, míg el nem tűnt, aztán a kezét nézte, ahol a nő megérintette.
2.
Szeptember 14-én, állt a levélben, reggel kilenckor. Lockridge korán ébredt, nem tudott visszaaludni, így hát hosszú sétára indult. Úgyis búcsút akart mondani Koppenhágának. Bármilyen munkát is szán neki Storm Darroway, aligha itt lesz, hiszen azt a megbízást kapta, hogy vásároljon túrafelszerelést két személyre, egy karabélyt meg egy pisztolyt, és ő beleszeretett a városba.
Biciklik lepték el az utcákat, összevissza kanyarogtak az utolsó munkakezdési csúcs gépkocsiforgalmában. A nyeregben ülők nem hasonlítottak az amerikai ingázókra: békés, pocakos emberek voltak, fiatal fickók öltönyben vagy diáksapkában, üde arcú lányok lobogó hajjal; műid nyíltan élvezik az életet. Tivoli csillogása olyan, mint pezsgő a vérben, de nem szükséges odamenni, hogy az ember megízlelje a régi bécsi hangulatot. Elegendő lesétálni Langelinjébe, tengeri szelek vágnak az orrba, hajók tartanak a világ kikötői felé; az ember megáll, tiszteletét teszi a Kis Hableánynál meg az Ökör Gefjonjánál; elhalad a felséges Amalienborg mellett, megy tovább a csatorna mentén, Nyhavnon át, ahol évszázados tengerészkocsmák merengenek álmosan a múlt éjszakai mulatozáson, szemközt a Kongens Nytorvnál gyorsan felhajt egy sört egy szabad ég alatti kávézóban; és tovább a reneszánsz templomok, paloták meg könyvelőségek között, amelyeknek karcsú rézbevonatú tornyaik az eget karcolják; bűbájosak.