Egy kéz nyúlt utána. Megperdült, és elkapta. Ökle valami puhához ért.
— Hiúz — hallatszott egy lágy hang —, várj meg!
Néhányszor meg kellett köszörülnie a torkát, mire meg tudott szólalni. Ki volt száradva a szája.
— Auri, el kellett volna szaladnod.
— Elszaladtam. Itt megálltam megnézni, mi történik veled. Gyere! — Közelebb húzódott, és az univerzum már nem egy lázálom volt. — Ismerem az erdei utakat — mondta.
— Jól van. — Lockridge úgy nyerte vissza a tartását, mintha egy sorozat lövedék találta volna el. Ismét képes volt gondolkodni. Körülnézett, és látta, hogy elszórt tüzek égnek a tágas mezőn, alakok ugrálnak köztük, néha fény csillan egy-egy fényes kövön vagy rézen. A harsány kiabálás túl messze volt ahhoz, hogy érthesse a szavakat.
— Hamarosan összeszedik a bátorságukat — mondta —, főleg, amikor Brann-nak beszámolnak a történtekről, és ő megnyugtatja őket. Az erdő nincs valami közel, ők pedig keresni fognak. El tudunk rejtőzni?
— A Földanya segíteni fog bennünket — mondta Auri.
A lány sürgette, hogy menjenek ki a szabadba, és négykézláb másztak. A lány menyétkarcsúsággal siklott elől, és hamarosan rátalált egy kanyargó sávra, ahol a fű magasabbra nőtt. Lockridge esetlenebbül követte. De osont már így ezelőtt, korszakokkal ezelőtt, abban a megszületetlen jövőben, amikor gyerek volt.
Amikor kikerültek az ellenség látótávolságából, felálltak, és délnek ügettek. Egyikük sem beszélt; vigyáztak a lélegzetükre. Lockridge pupillája kitágult, és már látta, hogyan fodrozódik a fű a szélben, milyen fakók felül a csalitok és milyen feketék alul a magas csillagok alatt. A lábdobogáson át hallotta, ahogy róka kaffog, nyúl kotródik, békák brekegnek. Auri ruganyosan surrant mellette, haja fehér volt a csillagfényben.
Aztán farkas vonított fel az erdőben, mely sötéten kezdett megmutatkozni előttük. Mintha csak ez lett volna a jel, bölényszarvkürtök harsantak fel, és hallotta, hogy ordítozó emberek indulnak az üldözésükre.
A menekülés többi része összemosódott. Auri nélkül sose menekülhetett volna el. Futva, lekanyarodva, cselezve vezette minden halomhoz, árnyékos folthoz, amiket az Istennő elébük hozott. Egyszer egy szikla mögött hevertek, és hallották, hogy emberek alig egy méterre haladnak el mellettük; egyszer nem sokkal azelőtt kapaszkodtak fel egy fára, hogy dárdák billegtek el alattuk. Amikor végül az erdő befogadta őket, Lockridge elesett, és úgy hevert, mint akinek a csontjait kiszippantották volna.
Csak darabokban tért vissza az öntudata. Először a fölötte csillogó eget pillantotta meg a lombok közti résen. Egyébként teljesen vak volt éjszaka. Saspáfrány susogott és simogatta a tagjait érdes leveleivel, a talaj puha volt, nedves és éles szag terjengett. Bizsergett és viszketett. Azonban Auri ott feküdt mellette, érezte a melegét, a lélegzetét, hajának enyhe füstös illatát. Minden elcsendesedett.
Kényszerítette magát, hogy felüljön. Amikor megmozdult, a lány is felébredt.
— Valóban megmenekültünk? — mormolta.
— Igen — mondta a lány egyenletesebb hangon. — Ha követnek, meghalljuk a csörtetésüket… — Csípős megjegyzés volt ez az esetlen pogányokra. — Akkor elrejtőzünk. — Átölelte a férfit. — Ó, Hiúz!
— Nyugi. Nyugi. — Kibontakozott a karjaiból, és a balta után nyúlt. Csodálkozás töltötte el. — Nem hittem volna, hogy mindketten megússzuk.
— Dehogynem. Biztos tudtad, mit teszel. Te bármire képes vagy.
— Aha… — Lockridge a fejét rázta, hogy kitisztuljon. Most először fogta fel, mi történt. Tényleg nem tervezte az eseményeket. Auri nehéz helyzete felélesztette a benne szunnyadó dühöt; ezután már csak a belenevelt önvédelem működött. Persze az orugarayoknak igazuk van, ha hisznek abban, hogy az embert megszállhatják a vadont járó istenek.
— Miért jöttél vissza? — kérdezte.
— Hogy megkeressem azt, aki meg fog szabadítani az átoktól — mondta Auri őszintén.
Ez ésszerűen hangzott, bár Lockridge-nak kissé az elevenébe hatolt. Úgy tűnt, a lány csak saját érdekében cselekedett. És nem félt, mert úgy vélte, könnyedén elillanhat a yuthók elől. Csak a balszerencséjének köszönhette, hogy észrevették és foglyul ejtették; az pedig tiszta szerencse volt, hogy Lockridge-ot pont ahhoz a csapathoz vitték, amely elfogta.
Szerencse? Az idő majd eldönti. Valóban létezik olyasmi, hogy sors? Ámbár lehet, hogy vak — Lockridge-nak eszébe jutottak Brann utolsó szavai: „Te jöttél hozzám… és figyelmeztettél!” Jeges borzongás futott végig a testén. Nem! Kiköpött az éjszakára. Hazugság!
A dac szülte a döntést. Oda se nagyon figyelt Aurira, miközben tervet formált és józanul a sorsán töprengett, de hallotta, hogy a lány beszél.
— Sokan beszöktek Avildaróból az erdőbe. Tudom, hogy hol rejtőznek, azok, akiktől elváltam, amikor visszamentem hozzád. Megkeressük őket, aztán elmegyünk egy másik orugaray faluba.
Lockridge megfeszült.
— Te így teszel — mondta. — Azonban nekem máshová kell mennem.
— Mi? Hová? A tenger alá?
— Nem, a partra. Méghozzá azonnal, mielőtt Brann-nak eszébe jut, hogy embereket küldjön oda. Egy elhagyatott dolmenhez, féldélelőttnyi járásra délre. Tudod, hol van? Auri megborzongott.
— Igen. — A hangja elkomorult. — A Régi Halottasház. Valaha a terül vaskulanok éltek ott, és oda temették a nagy halottaikat; most csak a kísértetek lakják. Valóban oda kell menned? És napnyugta után?
— Igen. Ne félj!
A lány nyelt egyet.
— Nem… nem, ha te azt mondod.
— Gyere akkor. Vezess oda!
Megindultak a sűrű bozótban a homályos őzcsapáson; Lockridge botladozott és szitkozódott, a lány pedig szellemként suhant mellette.
— Tudod — magyarázta, amikor megálltak pihenni —, az én, izé, barátom, Storm még Brann kezében van. Meg kell próbálnom kiszabadítani.
— Azt a boszorkányt? — Hallotta az összegubancolódott hajfürtök suhanását, ahogy Auri felkapta a fejét, és a horkanást, ami majdnem kuncogásra késztette. — Hát nem tud vigyázni magára?
— Ráadásul a felmentő sereggel haza zavarhatom a yuthoázokat.
— Szóval visszajössz! — kiáltotta a lány kitörő örömmel. Ez mintha nem önzésből eredt volna. És a visszatérése Avildaróba, csak önzésből született? Lockridge kényelmetlenül érezte magát.
Nem sok szót váltottak. Csak nehezen jutottak előre. A lassú órák teltek, és az éjszaka, mely ebben az évszakban így nyár közepén rövid volt, kezdett fakulni. A csillagok elhalványultak, szürkeség lopódzott a fák közé, halkan, de tisztán felhangzott a madarak első csiripelése.
Lockridge úgy érezte, felismeri az ösvényt, amelyen erre jött Stormmal. Nem kell messze menni…
Auri megdermedt. Szeme fénylett a most tágra nyílt kicsi, alig látható arcban.
— Állj! — lehelte.
— Mi? — Lockridge úgy szorította a baltát, hogy belefájdult a tenyere.
— Nem hallod?
Nem hallotta. A lány vezette, és közben jobbra-balra forgatta a fejét, roppant óvatosan hajtotta szét a bokrokat. Hamarosan Lockridge is meghallotta a zajokat: csörtetést a bozótban, messze mögöttük, de egyre közelebbről.
A nyelőcsöve megfeszült.
— Állatok? — reménykedett bolondul.
— Emberek — felelte Auri. — A nyomunkban.
Tehát Brann küldött egy járőrt az időkapu őrzésére. Ha a yuthoázok olyan ügyesek lennének az erdőben, mint ez a lány, ott várták volna be. Ha a dolgok így állnak, van még esélye.