— Gyorsan! — parancsolta. — Ne törődj a zajjal. Előttük kell a dolmenhez érnünk!
Auri eliramodott. Lockridge mögötte. A ködös szürkületben megbotlott egy gyökérben, és facsemeték közé zuhant. Beleakadtak a ruhájába, és recsegő hangokat hallattak. Kiáltások harsantak fel a hátuk mögül a tisztásról.
— Meghallották — figyelmeztette Auri. — Siess! Sebesen szaladtak a csapáson. Fák maradtak el mögöttük rettenetes lassúsággal. És egyre világosabb lett.
Amikor a rétre értek, már harmat csillogott a vérpiros ég alatt. A halom ott derengett előttük. Lockridge sípolva vette a levegőt, mintha kés szűrődött volna a lépébe, a fához rohant, ahová Storm a távvezérlőt rejtette.
Kotorászott az odúban. Auri felsikoltott. Lockridge kihúzta a fémcsövet, és körülnézett. Egy tucat harcos bukkant ki a tisztás szélén.
Felordítottak, amikor meglátták őket, és előrevetették magukat. Lockridge felkapaszkodott Aurival a másodnövényzeten túlra. Egy nyílvessző süvített el a füle mellett.
— Ne lőjj, te tökfilkó! — kiáltotta a yuthó vezető. — Az isten azt mondta, élve fogjuk el!
Lockridge a gombokat nyomogatta a csövön. Egy ember tört át a fiatal fákon a domb lábánál, megtorpant, és intett a társainak, hogy kövessék. Lockridge természetellenes élességgel látta: a varkocsot, a bőrszoknyát, az izmos felsőtestet és a csatabárdot. Brann alaposan felkészítette csapatát szinte mindenre.
A csövecske felfénylett, és remegett a kezében. Újabb yuthó érte utol az elsőt, és együtt törtek át a bozóton, hogy csatába szálljanak. Lockridge feléjük hajította Withucar baltáját. A vezető félreugrott, és ugató hangon felnevetett. Követői óriási ricsajt csaptak mögötte.
A föld megmozdult.
Auri feljajdult, térdre rogyott, és átölelte Lockridge derekát. A yuthó dermedten torpant meg. Egy másodperc múlva üvöltve szóródtak szét a lenti bozótban. Ott megálltak. A levelek közti résen Lockridge látta, ahogy tétován álldogálnak. Hallotta, ahogy a vezetőjük üvöltözik velük.
— Az isten megesküdött rá, hogy semmilyen mágiával nem árthat nekünk! Gyerünk, nyúlszívű banda!
A lejárat fehéren fénylett. A yuthók újra előbújtak. Aurit nem lehetett otthagyni. Lockridge megragadta a lány karját, és belódította a lejáratba.
A vezető már szinte odaért. Lockridge beugrott a lyukon, hasra vágódott, és megnyomta a gombokat. A lebegő földdugó megindult lefelé, eltakarta az eget, és sziszegve csusszant a helyére.
Csend lett.
Auri sikolya törte meg, mely magasan emelkedett a hisztéria felé. Lockridge összeszedte magát, és pofon vágta. A lány csak ült, ahová esett, és bambán meredt rá olyan szemmel, amelyből minden emberi tekintet eltűnt.
— Sajnálom — mondta Lockridge, és látta, hogy a vörös folt megjelenik a lány arcán. — De nem hagyhattalak magadra. Most már biztonságban vagyunk.
— Mm… m… m… — A lány levegőért küzdött. Tekintete fel-alá röpdösött, végig a jeges fényű falakra, melyek körbevették; hason feküdt a padlón és nyöszörgőit. — A régi Halottasházban vagyunk.
Lockridge megrázta, és rárivallt.
— Semmitől sem kell félned! Rajtam nincs hatalmuk. Hidd el!
Nem számított rá, hogy a lány olyan gyorsan összeszedi magát. Azonban Auri elfojtotta zokogását, teste megfeszült és megremegett, aztán vagy egy percig méregette a férfit, így szólt:
— Hiszek neked, Hiúz — és az őrület máris eltűnt.
Ez a férfinak is visszaadta az erejét, és ugyanakkor zord készenléttel látta el.
— Nem így terveztem — mondta —, hogy téged is magammal hozzalak, de nem volt más választásunk, különben elkaptak volna. Most különös dolgokat fogsz látni. Ne hagyd, hogy megijesszenek. — Némileg szatirikusan jutott eszébe, hogy Storm hasonló tanácsot adott neki. Valóban már odáig jutott, hogy ilyen gyorsan elfogadja ennek a korszakokat összekötő, hátborzongató folyosónak a létezését? Saját százada csak egy elfeledett álomnak tűnt.
Azonban ez kétségtelen volt a jelenlegi sürgetés miatt.
— Mennünk kell — mondta. — A yuthók ide nem tudnak követni, de szólnak az uruknak, és ő képes rá. Vagy összefuthatunk… nos, hagyjuk. — Ha így, fegyvertelenül Védőkbe futnának a folyosón, az pontot tenne az ügy végére. — Erre.
A lány némán követte az előszobába. A fénylő függöny a kapuban egy nyögést csalt ki belőle, és egy gyermek ragaszkodásával szorította a férfi kezét. Lockridge áttúrta a szekrényt, de semmi egyebet nem talált, csak ehhez a korszakhoz tartozó felszereléseket. Az időutazóknak magukkal kell hozniuk a fejlettebb eszközöket. A fenébe is!
Szörnyű erőfeszítés volt keresztüllépni a kapun, hiszen bármi várhat rájuk azon túl. Azonban a folyosó zümmögő fehérséggel nyújtózott, üres volt, ameddig ellátott. Lockridge kifújta a visszatartott levegőt, és egy gravitációsszán ülésébe rogyott.
Nem időzhetnek. Bármelyik pillanatban beléphet valaki az egyik időkapun keresztül és megláthatja őket. (Hogy mit jelent a „pillanat” ezen az időn kívül húzódó időben? Ezen inkább majd később gondolkodik.) A kezét kísérletképpen húzta végig az irányítófényeken, rájött, hogyan működik, és megindította a szánt a jövő kányába.
Auri közvetlenül mellé ült. Keményen markolta az ülést, de a félelme elillant, és még némi kíváncsiság is csillogott a szemében. Kevésbé döbbent meg, mint nem sokkal ezelőtt Lockridge. Azonban a lány számára ez az összes csoda egyformán csodálatos volt, és igazából egyáltalán nem rejtélyesebb, mint az eső, a szél, születés, halál, és az évszakok körforgása.
— Tehát, mit tegyünk? — töprengett Lockridge hangosan. — Elmehetnénk 1964-ig, és megpróbálhatnánk egyszerűen felszívódni. De nem hiszem, hogy összejönne. Átkozottul sok Védő van ott, és átkozottul könnyen le tudnak nyomozni egy embert, főleg, mivel veled kimondottan gyanúsak lennénk, kölyök. És ha maga Storm sem volt képes kapcsolatba lépni egyetlen Őrzővel, akkor én biztos nem tudok. — Rádöbbent, hogy angolul beszél. Auri minden bizonnyal egyfajta varázslat megidézésnek vette a szavait.
Mit is mondott Storm?
Egy pillanatra lerohanta az emlék, amikor még a börtönkunyhóban feküdt a lánnyal és az ajkán érezte a csókját. Egy ideig minden másról megfeledkezett.
Magához tért. A folyosó vakító sugárzással burkolta be, ürességgel és különösséggel. Storm messze elmaradt mögötte — évszázadokra messze. Azonban ő visszatérhet hozzá. És vissza is fog, az egekre!
Száguldjon fel egész Storm századáig? Nem. Ez a folyosó nem ér el odáig. És amúgy is túl kockázatos lenne. Mennél hamarabb kijutnak és eltűnnek a világban, annál jobb. Azonban Storm említett egy bizonyos Herr Jesper Fledeliust a reformáció korában, Viborgban. Igen, a legjobb lehetőség. És ráadásul még a sors érzése is hajtotta.
Lassított a szánnal, és a jelzéseket figyelte. Az írásjeleiket nem értette, de az arab számokat felismerte. Az éveket nyilvánvalóan a folyosó „alsó” végétől számolták, így, ha időszámítás előtti 1827 megfelel 1175-nek…
Amikor a 45-tel kezdődő számok megjelentek, megállította a szánt, majd visszaküldte. Auri várt, míg ő a helyszínt tanulmányozta és gondolkodott. Pokolba a bizonytalansági tényezővel! Néhány nappal mindenszentek napja előtt akart kijönni, hogy legyen ideje eljutni Viborgba, de nem annyival hamarabb, hogy Brann kutyái a nyomára akadhassanak.