Amennyire csak tudta, kiválasztott egy vonalat, mely szerinte Krisztus utáni 1525-nek felelt meg. Auri a kezét fogva követte át a függönyön.
Ismét a hosszúkás, csendes szoba és a szekrény. Azonban az itt tárolt ruhák nem hasonlítottak a neolitkori ruhákra. Többféle kosztümöt találtak benne, parasztruhát, nemesi öltözetet, papi csuhát, katonaruhát meg hasonlókat. Lockridge nem tudta, melyik a legjobb. Mi a pokol volt Dániában a tizenhatodik században? Pokol, valóban, ha az időháború érintette.
Hát, akadt itt egy erszénnyi arany, ezüst és rézpénz — Auri felkiáltott ennyi fém láttán —, és a készpénz mindig jól jön. Azonban ha egy alsóbb osztályú egyénnél találnak annyi pénzt, rablással fogak gyanúsítani, így Lockridge olyan ruhát választott, melyről úgy vélte, jómódú utazó öltözete lehet: vászon alsóneműt és inget, szatén nadrágot, karmazsin harisnyát, magas szárú csizmát, lelógó karimájú kalapot, prémmel szegett kék felöltőt, kardot és kést (ez utóbbit minden bizonnyal evési célra), meg különböző felszereléseket, melyek rendeltetését csak találgatni tudta. Diaglosszát, természetesen, neki és Aurinak; és rájött, hogy azért van annyi paróka, mert ebben a korban az emberek hosszú hajat viselnek. Egy sárgát választott. Az kissé remegett, mintha élne, és olyan feszesen megállt a fején, hogy szinte természetes hajnak látszott.
Auri levetette az ingét meg a díszeit, ártatlanságában mutatkozott a férfi szeme előtt, és a hosszú szürke ruhával meg a csuklyás köpennyel babrált, amit Lockridge adott oda neki.
— A délről jövő tengerjárók sem öltöznek furcsábban, mint azok, akik a föld alatt érnek — mondta.
— Hamarosan kimegyünk — mondta neki Lockridge. — Egy nagyon különböző földre. Ez a valami, amit a füledbe teszek, segít megérteni a nyelvet és a viselkedést. Azonban legjobb lesz, ha olyan szerény és csendes leszel, amilyen csak tudsz. Bízd rám az irányítást. Azt fogjuk mondani az embereknek, hogy a feleségem vagy.
A lány a homlokát ráncolta, forgatta a célzást a fejében. Csodálata alábbhagyott, elfogadott mindent, ahogy jött, habár éber maradt, akár egy róka: viselkedését még a Zen mesterek is megirigyelhették volna. Azonban a dán hustru szó egy halom fogalmat tartogatott a nemek közötti viszonyról, amely a yuthoázok számára egyértelmű lett volna, ám a lány számára új volt.
Hirtelen kipirult. Közömbösségét vad öröm váltotta fel, átölelte a férfit, és felkiáltott.
— Ezek szerint elszállt az átok? Ó, Hiúz, a tied vagyok!
— Hé, te. Hé! — hárította el. Az ő füle is égett. — Ne olyan gyorsan. Itt most nem tavasz vár.
És nem is az várta őket. Amikor kibukkantak a domboldalon és bezárták az ajtót, újra éjszaka borult rájuk — hideg, őszi éjszaka, ahol félhold vándorolt a szaggatott felhők között és a szél fonnyadt fűcsomók közt süvített. Odafönn csupaszon és üresen állt a dolmen. Az erdő, ahol valaha az istennő sétált, eltűnt; csak néhány satnya szilfa ingott északon. Rajtuk túl csontfehéren betolakodó homokdűnék világítottak, melyeket a jövő még visszább fog szorítani.
Azonban a domb körül földművelés jelei látszottak. Régebbiek. Barázdanyomok húzódtak a gyom között, és egy leégett házikó vályogkéménye meredt felfelé töredezetten a déli szirten. Háború dühöngött végig ezeken a partokon alig egy évvel ezelőtt.
10.
— Van ilyen nagy az a híres Knosszosz, mint ez? — kérdezte a neolitkori lány döbbenten.
Fáradtsága és nyugtalansága dacára Lockridge elvigyorodott. Az ő szemében a tizenhatodik századi Viborg olyan volt, mint egy útkereszteződés menti falu, ahol a szülei meg szoktak állni vásárolni. Bár sokkal csinosabb, különösen kétnapi pusztaság után. És ez kényelmet ígért, most, amikor az utolsó napsugarak fúrták keresztül a kékesfeketén suhanó esőfelhőket, a szél felöltőjét rángatta és a télről fütyült.
A tavat elhagyva egy tölgyfaligeten át (a bükk még nem szorította ki teljesen Dánia uralkodó fáját) egy elhagyott kolostor meleg téglaépületét pillantotta meg. Közvetlen közelében a városfalak alja zöld volt a fűtől. Ugyanilyen árnyalatot kaptak a magas ormú zsúpfedeles házak is a mohától. A katedrális ikertornya nyúlánkan és kecsesen emelkedett az égbe.
— Szerintem Knosszosz egy kicsit nagyobb lehet — vélte Lockridge.
Mosolya elhalványult. Háromezer-háromszáz év, gondolta, és minden remény, mely egykor oly tündöklőn virágzott, most porrá omlott, még csak nem is emlékeznek rá. És más remények sarjadtak s haltak el egészen mostanáig…
A diaglossza ellátta őket az alapvető információkkal, de hallgatott a történelmi eseményekről, így volt ez Auri korával is, és Lockridge gyanította, hogy ugyanez a helyzet a föld létezésének minden évében, amelyre időkapu nyílik. Az okára is rájött. A Védők és az Őrzők helyi lakosokat állítanak maguk mellé: de kiben lehetne bízni, aki tudná, mi fog történni a népével?
Dániára rossz napok jártak. Ő és Auri a mellékutakon maradtak; azok alig voltak többek szekérnyomoknál, melyek az erdőn és a hangán át kanyarogtak; a csomagból származó fejadagokon éltek, és összebújva, köpenyükbe burkolózva aludtak, amikor erőt vett rajtuk a kimerültség. Láttak tanyákat és embereket; megálltak inni kutaknál; és bár minden paraszt mogorva volt, ijedt és szófukar, azért sikerült megtudni tőlük néhány dolgot. Egy dal járta be a vidéket:
Négyszáz évvel ezután az a boldog vidék lesz itt, amit Lockridge Stormmal együtt látott. Ez csekély megnyugtatás volt ezen a szürke, hűvös estén. Milyen sokáig fog tartani az a boldog pillanat?
— Gyere! — mondta. — Jobb lesz sietni. Napnyugtakor bezárják a kapukat.
A tó mellett haladtak, míg az ösvény bele nem torkollott a főútba. Találkoztak egy fiúval, aki kissé beszédesebb volt, még a balladát is elénekelte (mely a hatalmas nemesemberről szólt, aki rászabadult a köznépre, most hogy a jóindulatú II. Kristiern király fogságban ült a Sonderborg Kastélyban), s közölte, hogy holnap lesz mindenszentek napja. Túl szűkre sikerült az időzítés; szeretett volna letelepedni a városban és belekóstolni az érzésbe, mielőtt megkeresi Jesper Fledeliust.
A főút is földút volt, sáros és hepehupás. Nem volt rajta forgalom. Észak-Jütland még kísértetjárta vidék volt a múlt évi felkelés óta, melyet Johan Rantzau ágyúi vertek le. A szél levéltelen ágak közt fütyölt.
Fél tucat ember állt őrt a kapunál. Német landsknechtek voltak piszkos kék egyenruhában, melynek ujja kidudorodott a mellvértből. Másfél méteres kétkezes kard lógott a hátukon. Egy pár alabárd csapódott össze elzárva Lockridge útját, a harmadik a mellkasának szegeződött.
— Halt! — recsegte a vezérük. — Wer gehts da?
Az amerikai megnedvesítette az ajkát. Ezek a zsoldosok nem látszottak túl bizalomgerjesztőnek. Néhány centivel alacsonyabbak voltak nála — a legtöbben alacsonyak voltak ebben az alultáplált korban, nem mint az ő idejében vagy az Auriéban — és az arcuk himlőhelyes volt a magas sisak alatt. Azonban gond nélkül meg tudnák ölni.
Gyorsan kitalált valamit.
— Angol kereskedő vagyok, a feleségemmel utazom — mondta az ő nyelvükön. — Hajótörést szenvedtünk a nyugati parton. — Amennyire meg tudta ítélni, ez elszigetelt rész volt, nem hitte, hogy bárki is meghazudtolhatná. A diaglossza informálta, hogy a tengerészjárványok nem ritkák. — Gyalogosan jöttünk idáig.