Az őrmester kételkedni látszott. Emberei megfeszültek.
— Ebben az évszakban? És csak ti menekültetek meg?
— Nem, dehogy. Mindenki baj nélkül partra jutott — mondta Lockridge. — A hajó a parton hever, sérült, de nem tört darabokra. — Bármennyire látszott rajta az út gyötrelme, nem úgy nézett ki, mintha sós vízben is megfürdött volna. — A gazda úgy döntött, hogy ott tartja az embereket, nehogy kifosszák a hajót. Mivel rám sürgős üzlet vár Viborgban, felajánlottam, hogy elhozom a hírt, és küldök segítséget.
Legalább három napba telik, mire egy ilyen expedíció odaér, nem talál semmit, és ugyanannyi idő alatt tér vissza. Akkorra ők már továbbálltak.
— Angol, mi? — A kis ember szeme összeszűkült. — Sose hallottam még angolt úgy beszélni, mintha Mecklenburgban született volna.
Lockridge szidta magát. Azokkal a német töredékekkel kellett volna boldogulnia, amiket az iskolában tanult, nem pedig a diaglosszát használni.
— Csakhogy apám hosszú évekig ott élt. Higgyék el, tekintélyes ember vagyok. — Kibontotta az erszényét, kivett pár aranyat, és sokatmondóan megcsörgette. — Látjátok, módomban áll becsületes embereket arra kérni, hogy igyanak az egészségemre.
— Friedrich! Hozd ide a Junkert! — Az egyik landsknecht elsietett az alagútszerű kapun át. Lándzsája vastagabb vége csattogott a kövezeten. Lockridge hátrahúzódott. — Maradj, ahol vagy, külhoni! — Élezett acél bökött felé.
Auri elkapta Lockridge karját. Az őrmester megpödörte a bajszát.
— Egy gazdag kereskedő felesége nem ilyen — csattant fel. — Annyi nap érte, mint bármelyik jobbágy némbert. — Megtörölte az orrát szőrös kézfejével, és töprengve állt. — Mégis úgy jár, akár egy úrihölgy — mormolta. — Hát, miféle csudabogarak vagytok ti ketten?
Lockridge látta, hogy a félelmet valami más váltja fel Auri szemében, amit eddig még nem látott nála: szégyenkezés, amiért a landsknechtek gúnyolódtak rajta. Lockridge ujja pisztoly után viszketett.
— Vigyázzatok magatokra! — hördült fel. — Különben megkorbácsoltatlak benneteket!
— De lehet, hogy én látlak majd tikteket bitófán a város túloldalán… kémek! A hollók hálásak lesznek nektek. Már rég eltakarították azokat a parasztokat, akiket a múltkor fellógattunk nekik.
Lockridge fuldoklott. Nem számított rá, hogy baj lehet. Mi ment rosszul?
Pillantása kiutat keresve villant körül. Nem tudott kitalálni semmi okosat. Szakállas puskák álltak parázsló gyutaccsal, lövésre készen, és hallotta, hogy megvasalt patkók csattognak a közelben.
Hamarosan a lovas is láthatóvá vált, félig páncélba öltözve, hosszúkás arcán arrogáns vonások ültek. A dán arisztokraták egyike lehet, gondolta Lockridge, ő az őrparancsnok ebben az idegenek garnizonban a saját népe között. A németek esetlenül tisztelegtek.
— Ez itt Erik Ulfeld junker — jelentette be az őrmester. — Meséld el neki a történeted.
Szőke szemöldök emelkedett fel.
— Mit kell elmesélned? — kérdezte Ulfeld vontatottan, szintén németül.
Lockridge megmondta az igazi nevét — miért is ne — és elismételte a történetét részletesebben. Ulfeld az állat dörzsölte. Borotváltnak számított, mely a jelenlegi borotvákat figyelembe véve azt jelentette, hogy a tenyerét mintha smirglin húzta volna végig.
— Mivel tudod bizonyítani?
— Nincsenek irataim, nagyuram — felelte Lockridge. Izzadtság patakzott a hóna alól a bordáira. A lovas hegyként derengett fölötte a tovahömpölygő felhők előtt; a napfény egy rezes viharfelhőn világított át, fényében a világ merevnek tűnt, és a szél hangosabban süvöltött. — Odavesztek a hajótörésben.
— És ismersz itt valakit? — recsegte Ulfeld.
— Igen, az Aranyoroszlán Fogadóban… — Lockridge hirtelen elhallgatott. Ulfeld a kardmarkolatra rakta a kezét. Lockridge megértette, és átkozta a diaglosszáját. A kérdést dánul tették fel, és ő meggondolatlanul hasonlóképpen válaszolt.
— Egy angol, aki két idegen nyelvet is ilyen jól beszél? — mormolta Ulfeld. Fakó szeme lángolt. — Vagy pedig Kristoffer gróf embere?
— Az isten csontjaira, nagyuram! — fakadt ki az őrmester. — Egy gyilkos gyújtogató!
A fegyverek közelebb kerültek hozzá. Lockridge túl későn eszmélt. Mivel már ismerték a puskaport, a földet körülhajózták, Copernicus már megszületett, nem törődött azzal, hogy tanulmányozza, mennyire különbözik ez a kor a sajátjától. Faházakkal, zsúptetőkkel, kevesebb vízzel, mint amit egy vödörben tartani tudnak, alig volt olyan város, mely megmenekült volna az ismételt gyújtogatástól. E kor emberei ugyanúgy félnek a gyújtogatóktól, mint a huszadik századiak az atombombától.
— Nem! — kiáltotta. — Hallgassanak ide! Éltem Dániában és a német városokban is…
— Kétségkívül — mondta Ulfeld szárazon —, Lübeckben. Hogy így benne volt a pácban, egy érdekes, logikai lánc kapcsolódott össze Lockridge-ban. Lübeck hanzaváros volt, nyilván szövetségese Kristoffernek, akinek halálra ítélt háborúja a régi király oldalán még dühöngött a szigeteken, abból a kevésből gondolva, amit a parasztfiútól megtudott. Ulfeld következtetése teljesen természetes volt.
— De azt mondod, egy jó polgár azonosíthatna — folytatta a dán. — Ki ő?
— Jesper Fledeliusnak hívják — kockáztatta meg Auri.
— Mi a rosseb! — Ulfeld nyugalma megtört. Lova felhorkant, és táncolni kezdett, sörénye lobogott a szélben. Az őrmester intett a landsknechtjeinek, és azok körülvették az idegeneket.
Ó, uram, nyögte Lockridge magában, nem voltunk még eléggé benne? Én megpróbáltam volna húzni az időt, míg rá nem jövök, jelent-e itt ez a név valamit. Szinte észre sem vette, hogy elvették a kardját és a kését, még azt sem, milyen durván motozták meg Aurit.
Ulfeld visszanyerte lenéző arckifejezését.
— Azt mondtad, az Aranyoroszlán fogadóban? — kérdezte.
Lockridge nem tehetett mást, mint megerősítette.
— Igen, nagyuram. Azt mondták. Ámbár lehet, hogy még nincs ott. Azonban én évek óta nem jártam Dániában. Keveset tudok arról, mi folyik itt. Valójában ezzel a Jesperrel sem találkoztam még soha. Csak az egyik kalandor kereskedőtársam adta meg a nevét, azzal, hogy ő… segíthet nekünk üzleti ügyekben. Ha ellenséges ügynök lennék, nagyuram, így jöttem volna ide?
— Ha valóban kereskedő lennél — vágott vissza Ulfeld —, tudnod kellene, hogy nem jöhetsz ide így kereskedni, olyan szabadon, mintha indián vadak lennénk, akiknek nincsenek törvényeik, hogy szabályozzák, kik kereskedhetnek velük.
— Tele van az erszénye, junker — mondta az őrmester önelégülten. — Megpróbált lefizetni minket.
Lockridge legszívesebben kiverte volna a fogait. Szinte élvezettel hallotta, ahogy Ulfeld kurtán odaveti:
— Kedves ajándék lett volna neked. — A nemesember ült a lován egy darabig, szakértőén nyugtatta meg hátasát. Auri elhúzódott az állattól, sokkalta nagyobb volt, mint az általa ismert pónik, és sohasem látott még embert lovagolni.
Ulfeld határozott.
— Állíts ki egy őrjáratot — parancsolta.
— Megyek én is, nagyuram — mondta az őrmester.
Ulfeld ajka legörbült.
— Nem kételkedtem benne, hogy jutalmat szagolsz. Valóban vérdíj van Herr Jesper fejére kitűzve. De maradj csak a posztodon!