A landsknechtek a bajszuk alatt motyogtak. Ulfeld végigmérte őket. Lecsendesedtek; a városszéli akasztófákra gondoltak.
— Elmegyünk a fogadóba — mondta Ulfeld —, és megnézzük, mit találunk, utána felteszünk néhány kérdést. — Tekintete megállapodott Aurin. A lány kihúzta magát, és a szemébe nézett. — Egy némber Ditmarshból, fogadni mernék. Egyetlen alacsony származású népség sem merészelné ilyen magasan tartani magát. Az apám ott halt meg Hans király idején, amikor kinyitották a zsilipeket a seregünkre. Talán ma éjjel…
Lockridge torkát émelygés szorongatta.
Néhány gyalogos katona jelent meg. Ulfeld odaszólt nekik, hogy hozzák a foglyokat, és belovagolt a kapun.
Viborg belül kevésbé volt szemrevaló, mint a távolból. Az utcák sikátorok voltak, ahol disznók turkáltak a rothadó hulladékban, melyek fölé alig emelkedtek a járdakövek, így hogy kezdett beesteledni, kevés ember járkált. Lockridge látott egy munkást a munkaköpenyében, kissé görnyedten az egész életen át tartó gürcöléstől, egy szolgálólányt egy kosár kenyérrel, egy leprást, aki figyelmeztetően rázta a csörgőjét, miközben tántorogva lépkedett, egy megrakott ökrös szekeret nagy fakerekekkel. Gyorsan belevesztek a homályba, mely ott lebegett a magas oromzatú házak között, amelyek ablaktábláit már bezárták és elreteszelték az éjszakai rablók miatt. Az első esőcseppek szinte szúrták az arcát.
Ekkor zaj tört keresztül a szélen, a lábdobogáson, a patkócsattogáson: magas és metsző harangszó.
— Ó! — kiáltotta Auri. — Az istennő hangja!
— Templomi harangok — mondta Lockridge. Minden csüggedése dacára el kellett ismernie, hogy a hang szép volt; akárcsak a katedrális látványa, mely a piactér túloldalán derengett… A szél megváltozott, és megtöltötte orrát temetőszaggal.
Nem sokkal később Ulfeld megrántotta a gyeplőt. Egy libegő fatábla nyikorgott. Sárga fény szűrődött ki az ajtón és az ablaktáblákon keresztül a most már sűrű homályba. Lockridge csak egy durva festésű hátsó lábain álló oroszlános cégért látott. A landsknechtek dübbenve rakták le az alabárdjaikat. Egyikük sietve ugrott oda, és tartotta a kengyelt, míg a nemesember leszállt. Eric junker kivont karddal állt, míg az egyik katona bezörgetett az ajtón; mellvértje és sisakja tompán fénylett.
— Nyisd ki, te disznó! — kiáltotta be a német.
Az ajtó nyikorogva tárult ki. Zömök kis ember lesett ki, és haragosan szólt oda.
— Mi nem kérünk magukból ezen a becsületes helyen… Herr Lovag! Könyörgöm, legyen irgalmas!
Ulfeld félrelökte. Lockridge-ot és Aurit terelték utána.
Kis helyiség volt. Egy huszadik századi ember beverte volna a fejét a tetőgerendákba, ha kihúzta volna magát, és a falak közel álltak egymáshoz. Földpadlója volt, beszórva gyékénnyel. Lámpák pislákoltak a polcokon, és tompa fényt meg számos esetlen árnyékot vetettek. Vályogból épített kemence állt benne, melynek szájánál meg lehet melegíteni az átfagyott kezet vagy lábat; ez adott némi hőt; durva szellőzőjétől csak még nagyobb füst támadt, ami csípte Lockridge szemét. Állt még egy kecskelábú asztal, amit még nem csuktak össze éjszakára, és egy férfi ült ott egy korsó sörrel.
— Van még más vendéged? — mordult rá durván Ulfeld a fogadósra.
— Senki, nagyuram. — Kellemetlen volt látni, hogy hajlongott a fogadós. — Tudod, hogy kevés vendégünk van manapság.
Ulfeld intett a fejével.
— Átkutatni! — Odalépett a magányos vendéghez, aki ülve maradt. — Te ki vagy?
— Herr Torben Jensen Sverdrup, Vendsysselből. — A recsegő basszus barátságos volt, mintha sok ital lágyította volna. — Bocsánat nekem, hogy nem állok fel. Régóta svédacélt hord a lábam. Keres valakit?
Ulfeld haragosan meredt rá. A férfi hatalmas termetű volt, bármelyik században nagynak számított volna, bivaly válla jókora pocakja fölé magasodott. Arcát himlőhelyek csúfították el, orra lapos volt, de a szeme világos és derűs. Őszes — sötét haja és szakálla ápolatlanul hullott zekéjére, mely hasonlóan zsíros volt.
— Tudod igazolni magad? — kérdezte Ulfeld.
— Ó, persze, persze. Járok törvényes üzletben, próbálom visszaállítani marhahúskereskedelem, most hogy újra van jó kezekben. — Sverdrup böfögött. — Isznak velem? Ügy értem, tudok szánni rá még néhány permi, hogy meghívjam embereivel együtt.
Ulfeld a férfi torkához emelte kádja hegyét.
— Jesper Fledelius!
— Mi? Ki az? Sose hallottam róla.
Rémült női sikoly hangzott fel egy hátsó szobából, és ezt német röhögés követte.
— Ó, igen — vigyorodott el Sverdrup —, enyém házigazdának van csinos lánya. Rámeredt Lockridge-re és Aurira. — Kellemes kicsi fogoly te bírsz veled, Herr. Mit ez jelent?
— Megtudtam… — Ulfeld szúrósan nézett Sverdrupra és a házigazdára —, hogy az áruló Fledelius itt van ebben a házban.
Sverdrup jókorát kortyolt a korsójából.
— Hallani sok mindent. Nem vagy elégedett tartani tömlőében Klement kapitány.
— Van még egy cella az övé mellett, és a bakó bárdja vár Fledeliusra. Ezeknek az idegeneknek találkájuk volt vele. Írásokat kell kérnem, melyek bizonyítják a kilétedet.
Sverdrup hunyorogva meredt a foglyokra.
— Bár lenni én Fledelius, ha ily tündéri hölgy akarja látni őt. De sajnos, nem, én csak vagyok egy szegény öreg földbirtokos Skawból. — A ruhájában turkált, és tekintélyes mennyiségű bolhát zavart meg. — Tessék. Bízom benne, hogy iskolájuk kevésbé kopott, mint enyém.
Ulfeld haragosan nézett az iratokra. Az emberei visszatértek.
— Senki, csak a fogadós családja, Herr — jelentette az egyik.
— Igen, igen, nem megmondtam? — fecsegett a fogadós. — Herr Torben már a korábbi években is megtisztelte az Aranyoroszlánt, nagyuram. Ismerem őt, és az én nevem mindig tiszta volt, kérdezze meg a polgármestert, becsületes polgár-e Mikkel Mortensen.
Ulfeld ledobta az írást az asztalra.
— Őrködni fogunk — döntötte el. — Lehet, hogy feltűnik az a törvényen kívüli. De nem adunk esélyt neki, hogy gyanút fogjon. Ti ketten… — mutatott egy pár zsoldosára. — Maradjatok itt egy ideig. Figyeljetek minden ajtót, és vegyétek őrizetbe, aki belép. Senki sem távozhat. Ti többiek, kövessetek!
— Egy korsóval sem iszol egy magányos öregemberrel? — noszogatta Sverdrup.
— Nem. Ki kell kérdeznem a foglyokat.
Ha szükséges, kínpaddal, fogókkal és csonttörő csizmával. Aurinak pedig… Lockridge a kavargó füstön keresztül rámeredt az asztalnál ülő emberre.
— Ne, várj! — nyögte. — Segíts! A táskás szem lefelé fordult.
— Sajnálom, kicsi lány — mormolta Sverdrup. — De oly sok van halott, oly sok fog halni meg hamarosan. — Keresztet vetett.
Egy kéz az ajtó felé lökte Lockridge-ot. Ő megvetette a lábát. Egy alabárd vastag vége csattant az egyik térdén. Fájdalom hasított belé, megbotlott és szitkozódott. Auri csuklyája hátrahullott, és egy katona a hajánál fogva ragadta meg.
— Ne! — sikoltotta a lány. — Mi az istennőhöz tartozunk! Sverdrup lecsapta a korsóját az asztalra. Lockridge nem fogta fel, mit jelent ez: számára ez egy halott, rég elfeledett szertartás volt, egy vak kiáltás…
A hatalmas férfi az asztal alá nyúlt, és mereven feltápászkodott. A felöltője alól felajzott és megtöltött számszeríjat húzott elő.
— Ne olyan sietve, nagyuram — mondta most már folyékonyán. — Ne siess annyira, ha megkérhetlek!