Ulfeld megperdült. Kardja megvillant. Német lándzsák emelkedtek, trágár szitkokat üvöltöztek.
Ha egy medve vigyorogni tudna, az nézhetett volna úgy ki, mint az az ember, aki bizonyára Jesper Fledelius volt.
— Nyugalom, csak nyugalom — mondta. — Egy mozdulat, egy parányi mozdulat, nagyuram, és a lovag már sem lesz olyan délceg. Ugye, nem akarjuk elszomorítani a viborgi hölgyeket?
— Meg fognak ölni! — nyüszített a fogadós. — Jézus, irgalmazz nekünk!
— Hát, megpróbálhatják, ha ez a hölgy, akit ölelek, egyetlen éles szót is szól — bólintott Fledelius. — Csakhogy nekem is van kardom. Feldarabolt az már jó sok svédet, holsteinit meg dánt is. Semmi sincs oly ízes, mint egy dán, aki megtagadta a régi sast… legfeljebb talán egy német bérenc. Érdekesen elbeszélgethetünk, így néhányan. Azonban te, Herr Lovag, sajnálatos módon a nézők közt kaphatsz csak helyet, és bár minden bizonnyal rangodhoz illő helyet kapsz a pokolban, ám azok a legények, akik esetleg túlélik ezt az éjszakát nem fognak köszönetet kapni érte, hogy veszni hagytak egy ily becses életet. Még az is előfordulhat, hogy arra kérik őket, a kötél végén táncoljanak, mi? így hát, javaslom intézzük el az ügyet békésen, mint ahogy az keresztény emberekhez illik.
Olyan csend keletkezett, hogy Lockridge lélegzete hangosabban dobolt a fülében, mint a szél meg az odakint egyre sűrűsödő eső.
— Mikkel, jó házigazdám — mondta Jesper Fledelius —, bizonyára van valahol egy jókora köteled. Azzal megkötözhetjük ezeket a kiváló fickókat, inkább, minthogy levágjuk őket, mint a törököket. Persze, elég török sors kocsmában heverni és mégsem ízlelni meg a csapolt sört. De valaki majd csak jár erre holnap. Az emberek mindig szomjasak. Ez az evangélium jelképe, nem gondolod?… A sör úgy megtisztítja a torkot, mint ahogy a feloldozás tisztítja meg a bűntől kiszáradt lelket. — Aurira mosolygott. — A szentírás valóban bölcsen szól az ártatlanságról, kicsi lány. Szavak nem indíthatták volna meg ezt az én gyáván megöregedett porhüvelyemet, mert a szavak olcsók és fortélyosak. Ám te az úrnőm jelképét hordozod magadban, és az nem hazudik. Köszönöm.
A fogadós zokogni kezdett. Egy nő és pár gyerek bukkant fel rémült képpel a hátsó szobákból.
— Légy jókedvű, Mikkel — mondta a törvényen kívüli. — Már csak azért is, mivel neked és a tieidnek velünk együtt el kell hagynia ezt a várost. Sajnálatos, hogy ez a remek fogadó junker törvényszolgák ostoba kezére fog jutni. Azonban a gyülekezet befogad és etet majd benneteket. — A nagy arcon egy pillanatra mérhetetlen szeretet villant át. — És amikor az úrnő visszatér, elnyeritek a jutalmatokat.
Állával Lockridge felé intett.
— Herr, legyen olyan kedves elvenni a fegyvereket ezektől… — a kifejezés bántó volt ebben a hideg hangnemben —, és megkötözni őket. Olyan gyorsan el kell tűnnünk, ahogy isten engedi. Az úrnőnk dolga nem várhat.
11.
Az eső kopogott a kunyhón. Egy pásztor kuckója volt, magányosan állt a pusztaságban, elhagyatottan ebben az évszakban; tőzegből összerótt kuckó, ahol az ember megpihenhetett, de olyan durva és szegényes volt, hogy az orugurayok méltóságukon alulinak tartották volna. Azonban Auri összekucorodott a földön, fejét Lockridge ölébe hajtotta, és elaludt.
Mikkel Mortensen odakinn kuporgott a feleségével, és merengett. Az amerikai kissé megalázónak érezte, hogy ő pihen szárazon, de azt még inkább, hogy nem is neheztelnek rá ezért; Adelsmandnak tartották.
— Meg kell beszélnünk egyet s mást — nógatta Fledelius —, s ha holnap gyalogolni fogunk, a vén csontjaim miatt örülök, ha majd zihálni bírok.
Nem tudtak lovat szerezni, mert a csempészek alagútján távoztak, mely Viborg fala alatt húzódott. A szökevények nem jártak még messze a várostól. Odakinn üresség honolt, és a feketeséget csak néha törte meg egy-egy villám fénye. Olyankor minden talpalatnyi pusztaság, minden lehulló esőcsepp és az átázott földön patakzó víz egy rövid időre, vakító fehérré vált.
Tűz nélkül a kuckó belsejében sűrű volt az éjszaka és a hideg. Lockridge átázott öltözéke használhatatlan volt, hosszú harisnyára vetkőzött, akárcsak Fledelius, átölelte magát, és próbálta elérni, hogy a fogai ne vacogjanak. Auri meztelenül és zavartalanul feküdt. Inkább a fogadós egyik gyerekét kellett volna behozni, mint őt; azonban a lánynak sokkal nagyobb szüksége volt a férfi jelenlétére, a vas és a kegyetlenség e világában, mint a fogadós családjának fedélre.
Újabb villám hasította ketté az eget. Mennydörgés robajlott a nyomában. Egy pillanatig Jesper Fledelius megviselt ábrázata vízköpőnek látszott az ajtónyílásban. Ismét visszatért a vaksötétség. Odakint jajgatott a szél.
— Tudod — mondta a dán buzgón —, én jó keresztény vagyok. Semmi közöm ahhoz a lutheránus eretnekséghez, amit a junkerek meg a játékkirályaik kényszerítenek a birodalomra, a boszorkányok pogányságára pedig pláne nem. Azonban létezik fehér mágia is nem csak fekete. Nem igaz? És régen is szokás volt ajándékokat hagyni a láthatatlanoknak. Azok a szegény parasztok, akik összegyűrnek Május napján és holnap, egyáltalán nem a sátánnak áldoznak. Még csak nem is a hamis isteneknek, akikről olvashatsz Grammaticus krónikáiban. Viborg valaha Vebjörg volt, a Szent Hegy. Ahol most a katedrális áll, ott egykor ősi szentély emelkedett, mielőtt Odin bevezette a népét keletről. Tűz-őselem és föld-őselem… egyetlen ember sem ismerheti el őket bűn nélkül? Mostanában a parasztok senki máshoz nem fordulhatnak. — Fészkelődött a nyirkos földön. — Azonban én magam csak érintkezésben vagyok a gyülekezettel, nem tartozom hozzá.
— Értem — mondta Lockridge.
Hitte, hogy a dán igazat beszél, és többet is megértett belőle, mint ami elhangzott. Homályosan és hatalmas méretekben kezdett kibontakozni előtte a helyzet.
Az ember történelme egyenlő a vallás történelmével.
Volt valami Auriban, aki olyan békésen aludt itt a mennydörgések közepette, és ez megvolt Auri népében, a yucatáni indiánokban meg az összes primitív fajban, amik nem adták fel a hitüket — és ez a valami a lélek egysége volt. Felfogás kérdése, helyettesített-e ez minden egyebet, ami hiányzott nekik. Az azonban tény, hogy ők olyannyira egyek voltak a földdel, az éggel, a tengerrel, mint ahogy azok, akik elválasztották magukat az istenektől vagy akik megtagadták az isteneket, sose lehetnek. Amikor az indoeurópaiak megjelentek a patriarkális panteonjukkal, azzal sok jót hoztak; azonban egy új és magányos emberfajt teremtettek.
Nem volt éles a kettősség. A régiek kitartottak. Egy idő után összekeveredtek az idegenekkel, átváltoztatták őket, amíg a kortalan alakok újra ki nem tisztultak, és csak a nevek változtak meg. Dyaush Pitar a napszekerével meg a csatabárdjával Thorrá vált, akinek a kocsiját becsületes földi kecskék húzzák, és akinek a pörölye adta az esőt, az életet. Nem áldoztak vért Rőtszakállúnak; ő maga is csak földbirtokos volt. És aztán Ódin, a félszemű farkasisten, akinek a hadifőnökök embereket áldoztak, elesett Krisztus előtt, és csak az emlékezetben maradt meg, akár egy troli… Thor szent Olafnak hívta magát, Freyből szent Enk lett, akinek a szekerét minden tavasszal kihúzták, hogy megáldja a földeket, az istennő pedig felöltötte Szűz Mária kék köpenyét. És mindig és örökké megmaradtak a kisebb istenek, szellemek, manók, törpék, szirének, annyian a világban, hogy még csak nem is nevezték őket isteneknek; az emberek segélykérő és ártó jeleket tulajdonítottak nekik, szerelmet és rettegést, minden csodálatos rejtélyt és állhatatlanságot, az élet minden elemét.