Lockridge maga az agnoszticizmus híve volt (egy szomorú, nehézfejű és könnyen emésztő kor gyermeke, és most már látta, hogy az a kor nem fog hosszan fennmaradni), és nem tett megjegyzéseket a megnyilvánuló objektív igazságokra. Tőle Szűz Mária akár a Menny Királynője is lehet, az istennő hármasságának egy korai megnyilvánulása. Egy értelmes ember, mint Jesper Fledelius képes volt elhinni ezt. Vagy az is lehet, hogy mindkettő egy végső valóság vetülete; vagy akár mindkettő csak mítosz is lehet. A történelemben nem az számít, amit az emberek mondtak, hanem az, amit éreztek.
És ennek a két nagy világnézetnek a szövevényes, lassú konfliktusába Avatkozott be az időháború. A Védők szervezték meg a harcias törzsek hódításait és a harc isteneivé váltak; az Őrzők titkos módszereket találtak arra, hogy megtartsák mindazt, ami ősi, és próbálták beolvasztani a hódítókat. Védők hajtották előre a Csatabárd népét, és azok eltörölték a folyosósírok kultuszát; azonban a kőkorszaki pásztorok bronzkori földművelőkké és tengerjárókká váltak, és számukra a nap már nem a tűzelemi szellem volt, hanem a föld őre és megtermékenyítő férje. Megjelent a kereszténység, könyvekkel és logikával, és az első isten, aki megbüntette a helytelen hiteket maga körül — és ettől kezdve az emberi lelkek Szűz Máriához tartoztak. A reformáció visszahozta Jehovát, felfegyverkezve egy rettenetes fegyverrel az ösztönök ellen — a nyomdagéppel —, azonban maga a vallás csak finoman oszlott meg, vesztette hitelét, vesztette erejét, amíg a világ öt-hatszáz évre mostantól megérezte saját meddőségét, és egy olyan hitre áhítozott, mely a szavaknál mélyebbre hatolt. Lockridge elképzelte az ő korát követő századokat, és nem a tudomány diadalát látta; embereket látott összegyűrni dombokon egy új vagy egy újjászületett isten nevében. Vagy egy istennő nevében?
— Hogy keresett meg az úrnő? — kérdezte.
— Nos hát — Fledelius hangja harsányan, érdesen és kenetteljesen zengett. — Ez kissé hosszú történet. Tudnod kell, hogy földesúr vagyok… voltam Lemvig közelében, mint ahogy előttem apáim is azok voltak az első Valdemar óta. Szegény környék az, mi Fledeliusok sosem építettünk hatalmas palotákat, közelebb álltunk a parasztjainkhoz; és ott Jütlandon a köznép még a mai napig is szabadabb, mint a szigeteken, ahol a jobbágyokat adják-veszik. A földemen van egy kaempehoje…
Ismerem azt a dolment, gondolta Lockridge kissé megborzongva, ahová a nép eljárt kisebb áldozatokat adni.
— Időről időre csodákat láttak — folytatta Fledelius —, különös jövés-menésről beszéltek, nem tudom miről. De ha a pap nem szólt semmit, ki vagyok én, hogy beleavatkozzam a régi szokásokba? Az ilyesmiből csak szerencsétlenség származik. A lutheránusok megtudják, és bánatot hoznak a földre, így hát harcoltam a háborúban. Hadd ne mondjak semmit Kristiern királyom ellen. Svédország az övé volt egész Margrete királynőig visszamenően, és én Sten Sture-t árulónak tartom, hogy fellázította a birodalmat a dán uralom ellen. Azonban… nem vagyok én anyámasszony katonája, érted, kivettem a részem a koponyahasításból… ám amikor Stockholmba értünk, közkegyelmet ajánlottak; és mégis rengeteg test hevert halmokban és fejetlenül, mint a tűzifa, azokban a fagyos napokban, így némi szívfájdalommal hazatértem, és megfogadtam, hogy megmaradok a saját homokos földemen. Meghalt a feleségem is… Hát, jó öreg kanca volt, az bizony, és az egyetlen fiunk Párizsban tanult, és nem kétséges, hogy lenézett engem, aki még a nevemet is alig bírom leírni. És akkor egy nyári napon, amikor a földeket róttam a furcsa dolmen közelében, megjelent ő.
Az esetlen szavakból, ahogy Fledelius próbálta leírni az úrnőt, Lockridge ráismert Storm Darrowayre.
— Boszorkány, szent vagy a föld szelleme, nem tudom, mi ő. Valószínűleg bubája alá vett. És akkor? Nem akart ő eltántorítani a kereszténység gyakorlásától, inkább olyasmiről beszélt, amiről nem volt tudomásom, mint például a gyülekezet, és figyelmeztetett rá, hogy nehéz idők fognak következni. Csodákat is mutatott. Ez a szegény öreg agy nem volt képes megérteni, hogyan utazhat a múltból a jövőbe és vissza; de nem lehetséges bármi, ha isten úgy akarja? Ellátott arannyal, melyre oly nagy szükségem volt, miután annyi ideig háborúskodtam és oly kevés zsákmánnyal tértem vissza. Azonban főként az ő kedvéért szolgálok, és a reményért, hogy egy nap újra láthatom. A kötelességem egyszerű. Ott kell lennem az Aranyoroszlánban mindegyik mindenszentek napján húsz éven át. Tudod, ő is háborúzik. Barátai és ellenségei egyaránt előbukkannak, még a levegőből is, ők lehetnek bárhol, bármikor. A boszorkánymesterek… nem a közönséges boszorkányok, akik csak kissé pogányok, hanem a vezéreik, akik parancsolnak nekik… a boszorkánymesterek őhozzá tartoznak, az ő ügynök- és kémhálózatának részei. Azonban ők nem mutatkozhatnak olyan helyeken, ahol én megtehetem. Ha jön valaki, mint te, akinek segítségre van szüksége, nekem ott kell lennem és elvezérelnem őket a Boszorkányszombathoz, ahol erős fegyvereket és mágikus gépeket találhatnak. Egy másik ember Május napján várt, de ő már halott. Könnyű szolgálat ez sok aranyért, nem így van?
A napéjegyenlőség éjszakái, gondolta Lockridge, azok a földi istenekhez tartoztak. A nyári és a téli napforduló a napé… a Védőké.
Fledelius szavai még nyersebbek lettek.
— Nem kétség, ő úgy gondolta, hogy keserűségemben semleges fogok maradni, tehát biztonságban abban a küzdelemben, amelyet ő előrelátott. De nem így alakult. Túl gyakran nem tudtam ott lenni. Mit gondolsz, halt meg valaki emiatt?
— Nem — mondta Lockridge. — Mi ott találtunk. Ne feledd, a háború az egész világra és minden korszakra kiterjed. Te csak egy helyőrség vagy.
Hűvösen csodálkozott, vajon mennyien lehetnek? Senki sem képes átlátni a tér és idő minden részét. Stormnak szüksége volt rá, hogy ilyen félig beavatott szövetségeseket szerezzen, mint egy pagan kultusz, a kétségbeesés szülte, halhatatlan szimbólumokon alapult, melyeket a nő rendezett és értelmezett. Más korszakok más titkokkal rendelkeztek. Mindezt csak a szükség esetére hozta létre.
És most nagyon nagy szükség van rá. Storm megkötözve hever Brann fogságában háromezer-háromszáz évvel visszább. Amikor a Védő technikusok megérkeznek, kiszednek minden információt belőle, a használhatatlan testet félredobják. Lockridge egyre inkább érezte, milyen fontos szerepe lehet Stormnak az egész ügyben. Ha ez a csapat jut képes lenne segíteni neki, lehet, hogy azzal… ezreket menthetne meg egész Európában, akiket elkaptak és élve égettek el a református boszorkányüldözők.
Nem akart tovább rágódni ezen a gondolaton. Helyette azon töprengett, vajon miféle befolyással rendelkeznek a Védők Akhnaton udvarában? Cézáréban? Mohammedé-ben? A Manhattan Tervben?
— Tudod — hadarta Fledelius —, miután a király Hollandiába szökött… nos, én megbocsátottam neki Stockholmban, amikor olyan sok jogot adott a népnek… hát még a varázslókat is csak kikorbácsolták a városból… Sorén Norby mellé álltam, hogy küzdjek a trónbitorló ellen. Azután Klement kapitánnyal hajóztam, és ott voltam múlt évben Aalborgnál, ahol levertek bennünket. Azóta törvényen kívüli vagyok. Azonban találtam egy papot, aki írást adott róla, hogy beléphetek Viborgba. A házigazdám, Mikkel, pedig ismer engem régről, és a gyülekezethez tartozik, így hát itt lehettem, amikor érkeztél. Nem így van?