— De így — felelte Lockridge gyengéden.
Fledelius rácsapott a kardjára a hüvelyében. Kétségek és bűntudat elhagyták; újra azzá a férfivé lett, aki kigúnyolta Erik junkert.
— Hála istennek! Most te következel, barátom. Mi a kötelességünk, kit kell a pokolba küldenünk?
Amennyire csak a nyelv és a fogalmak lehetővé tették, Lockridge beszámolt neki.
Egy domb tetején égett a boszorkánytűz. Fénye messzire világított egy magas szikláról, s Auri behódolt előtte. Az ő korában az a szikla oltár volt. Fejük fölött a mindenszentek éjszakájának csillagjai ragyogtak távolian. A föld csendes volt, a levegő fagyos.
Lockridge nem sokat törődött a hívekkel. Maroknyian voltak: bozontos parasztok ujjasokban és gyapjú sapkákban, falusiak foltos zekében és harisnyában, tizenéves gyerekeik, egy oda nem illő kerítőnő Viborgból, akinek cicomája ünnepélyesnek hatott ebben a levegős sötétben. Kilopództak a kunyhójukból, a házukból, és mérföldeket gyalogoltak, hogy egy jó órán át megnyugtassák, kielégítsék a föld ősi Hatalmait, és egy kicsi, kicsi bátorságot gyűjtsenek az uraikkal való másnapi találkozásra. Lockridge remélte, hogy sikerül eltávolítania onnan Aurit, mielőtt bármihez kezdenek. Nem mintha az orgia annyira megrázná a lányt, de nem akarta, hogy lássa, mivé lett az ő vidám szertartásuk.
Pillantása és gondolatai visszatértek a mesterhez.
Marcus Nielsen magasan és soványán állt, idegen arcvonásait rongyos dominikánus csuklya árnyékolta le. Ebben a korban rossz hírű papként ismerték. Ellentétben Angliával, ahol Mark of Salisburynek nevezte magát, Dánia nem üldözte a katolikusokat, de a mágusok élete újra veszélybe került. Mareth néven, Őrzőként született kétezer évvel Lockridge után, és fel-feltűnt a református Európa mellékútjain, hogy Storm Darroway-t, a királynőjét szolgálja.
— Rossz hírt hoztál — mondta. A diaglossza segítségével franciául beszélt az amerikaival, ezt sem a bandája, sem a megbízható Fledelius nem értette, Aurit pedig hallótávolságon kívülre parancsolta. Hallgatott, majd így folytatta: — Nem tudhatod, milyen fontosak ő meg Brann. Kevés hozzájuk fogható van mindkét oldalon. Olyanok mint a primitív korok királyai, ők vezetik csatába a seregeiket. Te meg én nem számítunk, de az ő fogságba esése katasztrófa.
— Hát — mondta Lockridge ridegen —, én elhoztam a hírt. Gondolom, el tudsz jutni a jövőbe. Szervezz egy megmentő csapatot.
— Azért ez nem annyira egyszerű — felelte Mareth. — A történelemnek ebben a szakaszában Luthertől… a te korodon túlig… a Védők vannak emelkedőben. Az Őrző erők más korszakra összpontosítanak. Csak néhány hozzám hasonló ügynök tartózkodik ebben a században. — Az ujjait dörzsölte és haragosan meredt rájuk. — Az igazat megvallva, az a helyzet, hogy el vagyunk vágva. Amennyire a hírszerzőink tudják, minden kaput őriznek, melyen át jelentősen előrejuthatnák a jövőbe. Azt kellett volna mondania neked, hogy keress a Dán időnek egy olyan pontját, amikor az Őrzők erősebbek. Frodhi uralkodása alatt például. Azonban ő személyesen is részt vett ennek az őrpontnak a felállításában, mivel ez a korszak olyan bonyolult és veszélyes. Gondolom, ezért ez jutott azonnal az eszébe azalatt a rövid idő alatt, míg beszéltetek.
Lockridge ismét maga előtt látta Stormot, szinte érezte a csókját. Megmarkolta a másik férfi csuháját.
— Ördög vigye, te azért vagy itt, hogy megbirkózz a problémákkal! Biztos tehetünk valamit!
— Igen, igen. — Mareth bosszankodva söpörte le a kezét. — Az biztos, hogy tennünk kell valamit. De nem elhamarkodottan. Neked még nincs tapasztalatod az idő teljességében. Tiszteld azokat, akiknek van.
— Nézd, ha én fel tudtam jönni az itteni folyosón, mindannyian vissza is tudunk menni rajta. Visszamehetünk a kőkorba Brann érkezése előttre, és készen várhatjuk őt.
— Nem. — Mareth szükségtelen hevességgel rázta a fejét.
— Az idő sérthetetlen. — Sóhajtott, és valamivel nyugodtabban folytatta. — Ez a kísérlet eleve kudarcra lenne kárhoztatva. Biztosan találkoznánk valamivel, esetleg többszörös túlerővel a folyosóban, amely meghiúsítaná a tervünket. Ráadásul nem látom értelmét, hogy egyáltalán a dán járatot használjuk. Itt senki sincs, aki segíthetne, legfeljebb ezek. — Megvetően intett a gyülekezet tagjai felé, akik riadtan térdeltek a tűzfény szélén. — Igaz, megpróbálkozhatunk azzal, hogy csak mi megyünk le, és a viking kor előtti korszakból igyekszünk segítséget szerezni. De miért tennénk… vagy miért kockáztatnánk, hogy átkeljünk a fél világon segítséget szerezni a keleti vagy az afrikai bázisunktól, amikor sokkal jobb segítség található elérhető közelségben.
— Mi? — Lockridge szájtátva meredt rá.
Az Őrző oktató modora elillant. Fel-alá járkált, és hangosan gondolkodott, akár egy papi csuhába bújt hadvezér.
— Brann egyedül jött, mivel tudta, hogy a Koriach… mármint Storm… szintén egyedül van, és neki sincs szabad embere, akárcsak nekünk. Azonban, ha már elkapta, oda fogja hívatni az embereit, hogy megőrizze az előnyét. Ezzel számolnunk kell. A szükségállapot bizonytalansága, emlékszel. Mivel mi nem jelentünk meg aznap éjjel a megmentésére, tehát nem tesszük. Következésképp, biztos, hogy nem fogunk megjelenni… nem jelentünk meg… míg egy csapat Védő nem lesz vele. És valószínűleg őrt fognak állítani a folyosó kapujához. Azonban a jelenlegi században nem Dánia az, ahol mi erősek vagyunk. Inkább Britanniára összpontosítunk. Henrik király lemondott a római egyházról; mi pedig tettünk róla, hogy ne pártoljon a lutheránusokhoz sem, és számunkra a királysága sarkalatos kérdés. Amit te a két Mária királynő idejeként ismersz, az időnyereség a Őrzőknek; a Védők Cromwellel fognak újjáéledni, de a restaurációval kiűzzük őket. Tudom. Csodálkozol, miért küszködik valaki olyan hadjárattal, melynek kimenetele már eldőlt. Hát, egyrészt, azzal, hogy megvívjuk, veszteségeket okozunk az ellenségnek. De még fontosabb, hogy mindegyik időszak, amelyet keményen tartunk, erőt, szövetségeseket, energiaforrást és újabb súlyt jelent a jövő mérlegének serpenyőjében, amikor eljő a végső döntés, melynek kimenetelét nem ismerjük. De folytatom. Van egy csapatom Angliában is; és ott nem csak néhány éhező paraszt pagan szertartásmestere vagyok, hanem lovagok, hatalmas földbirtokosok hitszónoka, arra buzdítva őket, álljanak ki a szent katolikus hitért. És… van ott egy folyosónk, melynek létezését a Védők nem gyanítják, és nyílik kapuja a neolit korra. Az a kapu a Dán-kapu ideje utánra nyílik, de van némi átlapolás, pontosan arra az évre, amelybe jutnunk kell.
Megragadta Lockridge vállát. Az ábrázata ragyogott.
— Ember, velem tartasz? Érte.
12.
— Hai-ee-ee! Hingst, Hest, og Plag faar flygte Dag! Kommer, kommer, kommer!
A boszorkánymester körül repdesett a köpenye, mintha szárnyai lennének. Ahogy karját és arcát az ég felé emelte, láthatatlan, érezhetetlen, hallhatatlan forgószél emelte fel őt és kiválasztottjait. Addig lebegtek felfelé, míg el nem tűntek a hideg csillagképek között. A máglya fellángolt a szénből, szikrákat és lángokat köpködött mestere után, majd újra lelohadt. A gyülekezet tagjai borzongva távoztak.
Auri elfojtotta kiáltását, behunyta a szemét, és erősen szorította Lockridge kezét. Jesper Fledelius mocskos szájúan káromkodott, aztán végül is rádöbbent, hogy biztonságban van, és rivalgott, akár egy fiú. Az amerikai osztozott izgatottságában. Ő repült már ezelőtt, de gravitációs sugáron még soha.