Nem érződött léglökés. A Mareth köpenye alatt lévő övből áramló erő elterelte. Száz méterrel a talaj fölött csendesen repült, akár egy denevér, és sebessége hamarosan elérte az óránkénti száz mérföldes sebességet.
Sötétség hömpölygött a pusztán; Viborg csak egy folt volt, egyik pillanatban még látszott, a másikban már nem; a Limfjord világított; a nyugati dűnék elmaradtak, és az Északi-tenger hullámain megcsillant az előttük felkelő hold fénye. Lockridge elmerült az éjszakában és a csodálkozásban, s szinte megijedt, amikor a láthatáron feltűnt Anglia. Ilyen hamar?
Keresztezték Kelet-Anglia alföldjeit. Zsúptetős falvak rejtőztek a tarlóföldek között, kastély emelkedett bástyáival a folyó fölé. Olyan volt, mintha álmodna, alig tudta elhinni, hogy ő, közönséges ember létére, együtt szárnyaljon az égen egy varázslóval, ugyanazon az éjszakán, amikor Henrik király Boleyn Anna mellett horkol… Szegény Anna feje alig egy év múlva bakó bárdjától fog lehullani, és senki sem figyelmezteti. Azonban a lánya már ott fekszik egy bölcsőben ugyanabban a palotában és Elizabeth a neve. A dolog furcsasága úgy szállta meg Lockridge-ot, akár egy látomás: nem csak saját sorsának, de minden ember sorsának rejtélye.
A megművelt földeket vadon váltotta fel. Szigetek zsúfolódtak a tavak és a mocsaras patakok között; ez volt a Lincolnshire-i Láp. Mareth lefelé ereszkedett. Az utolsó száraz levelek is szétváltak előtte, leszállt, és ügyesen magához húzta a többieket. Lockridge a homályban egy vesszőből font kunyhót pillantott meg.
— Ez az angol bázisom — mondta az Őrző. — Alatta rejtőzik az időkapu. Itt fogtok maradni, míg összeszedem az embereket.
A primitív külső mögött a kunyhó belseje szinte luxusnak tűnt, keményfa padlóval és falburkolattal, bőséges bútorral és csomó könyvvel. A jövőből származó élelmiszertartalék és más szerkezetek csúszó panelek mögött rejtőztek: semmi olyasmi sem látszott, ami idegen lenne ebben a században. Egy behatoló felfigyelhetett volna rá, milyen meleg és száraz ez a kunyhó ebben az évszakban. Azonban senki sem járt erre. A parasztok babonásak voltak, a nemesek közömbösek.
Ők hárman, Mareth távozása után, örültek a pihenésnek. Átlagos emberek voltak, nem egy olyan kor termékei, mely képes a kívánalmak szerint rendezni a géneket és sokat kibíró idegeket képezni. A következő két napot alvással és lusta heverészéssel töltötték.
A harmadik napon azonban Auri megkereste Lockridge-ot. A férfi egy széken ült az ajtó előtt, dohányzóit. Az összes serkentő közül leginkább a dohányt hiányolta idáig, és ez figyelmesség volt az Őrzőktől, még ha kissé anakronisztikus is, hogy tartottak egy keveset raktáron agyagpipákkal együtt. Az időjárás is kellemesre váltott. Napsugár ömlött a csupasz fűzfák közé. Egy megkésett vadlúd csapat repült délnek V-alakban, gágogásuk jól hallatszott a nagy csendességben; távoli és magányos vándorének volt ez. Aztán a lány közeledő lábdobogása hallatszott, Lockridge felnézett és megdöbbent a lány szépségétől.
Mióta ebbe a az álmos hangulatú pihenésbe merült, csak úgy gondolt rá, mint egy gyerekre, akinek szüksége van arra a kevés védelemre, amit ő nyújtani tud. Csakhogy ezen a reggelen a lány úgy ment ki a lápba, mintha otthon lenne, nem viselt ruhát, csak derékig érő kukoricaselyem haját, és szinte kicserélődött. Egy őz kecsességével szökellt a férfi felé, kék szeme tágra nyílt szemtelen arcocskáján. Lockridge látta, hogy a lány szája nevetésre görbül. Felállt, pulzusa gyorsabban kezdett verni.
— Ó, gyere, nézd! — kiáltotta a lány. — Egy csodálatos csónakot találtam!
— Te jó isten! — nyelt egyet Lockridge. — Vegyél fel valami ruhát, kislány!
— Miért? Meleg van. — Táncolt előtte. — Hiúz, kimehetünk a vízre halászni, egész nap a miénk, az istennő boldog, te pedig már eleget pihentél, gyere már, gyerünk!
— Hát… — Miért is ne? — Jól van, de öltözz fel, megértetted?
— Ha akarod. — A lány értetlenül, de engedelmesen kihozott egy ruhát a kunyhóból, ahol Fledelius még hangosan hortyogott a felborogatott söröskorsók között, és eliramodott az erdőbe Lockridge előtt.
A gyökérhez kikötött könnyű csónak egyszerűen kezelhetőnek tűnt. Auriék csónakjai természetesen nem ilyenek voltak, hanem kerek gyékénycsónakok — koraklék — vagy karókból és vesszőkből font mellvédű, fatörzsből vájt kenuk. Ebben pedig valódi fémszögek voltak! És a lány eltátotta a száját, amikor látta, hogy Lockridge evezni kezd, ahelyett, hogy egyetlen evezővel lapátolna vagy csáklyát használna.
— Ez biztos Krétából való — lehelte. Lockridge-nak nem volt szíve megmondani, hogy Kréta jelenleg velencei elnyomás és kizsákmányolás alatt áll és a következő században törökök fogják meghódítani.
— Lehet.
A csónak nád és fűzek között siklott, míg nyílt sekély víztükörre nem ért. A szigetet itt bozót rejtette el, a víz csillogott, csend honolt. Auri horgászfelszerelést is hozott, nem csak ruhát vett. Felrakott egy csalit a horogra, és ügyesen egy tuskó mellé vetette. Lockridge hátradőlt, és ismét megtömte a pipáját.
— Furcsa szertartást végzel — mondta Auri.
— Csak élvezetből.
— Megpróbálhatom? Kérlek?
Rávette a férfit, és a várt eredmény következett be. Köpködve és köhögve adta vissza a pipát.
— Fú-újj! — Megtörölte a szemét. — Nem, ez túl erős nekem.
Lockridge kuncogott.
— Én figyelmeztettelek, kicsi lány.
— Hallgatnom kellett volna rád. Neked mindig igazad van.
— Hát, azért…
— De szeretném, ha nem beszélnél velem úgy, mint egy gyerekkel. — Elpirult. Hosszú szempillái leereszkedtek. — Készen állok, hogy nővé tégy, amikor akarsz.
A vér ismét lüktetni kezdett Lockridge-ben.
— Megígértem, hogy megszabadítalak az átoktól — mormolta. Az jutott az eszébe, mi lesz, ha meghal a következő csatában. — Valójában már nem is állsz átok alatt. Nincs szükség további varázslatra. Izé… azzal, hogy keresztüljöttél az alvilágon, tudod… újjászülettél. Érted?
A lány arca felragyogott. Közelebb húzódott.
— Nem, nem, nem! — mondta kétségbeesetten a férfi. — Én… nem tehetem…
— Miért nem?
— Nézd, izé, nézz körül, most nincs tavasz.
— Számít az? Annyi minden megváltozott. És Hiúz, te annyira kedves vagy hozzám.
Odabújt a férfihoz, melegen, gömbölyűn és mohón. Szája és keze bűbájosan esetlen volt. Lockridge elmerült a lány fürtjeiben. Hát, gondolta, még a dédapám és az üknagy… Nem, az isten verje meg!
— El kell majd hagyjalak, Auri…
— Akkor hagyj itt a gyermekeddel. M-m-még nem akarok arra gondolni, most nem.
Lefoszlott róla a határozottság. Már csak egy dolgot tehetett. Túlságosan az egyik oldalra húzódott, és a csónak felborult.
Mire visszafordították és rendbe hozták, helyreálltak a dolgok. Auri félelem nélkül fogadta az isteni nemtetszés e jelét, hiszen ő egész életét ilyen ómenek között töltötte; még csak túl nagy csalódottság sem látszott rajta, a lelke túl derűs volt. Lockridge hiába ellenkezett, kuncogva ledobta magáról a nedves ruhát.
— Legalább nézhetlek — mondta a lány, amikor kissé józanabb lett. — Lesz még más alkalom, miután megszabadítottad Avildarót.
Lockridge-on komor hangulat vett erőt.
— A falu már sohasem lesz olyan, mint amilyennek ismerted — mondta. — Ne feledd, hányan elestek.
— Tudom — felelte a lány komolyan. — Echegon, aki mindig kedves volt, az örökké vidám Vurova meg még olyan sokan. — Ám az azóta eltelt idő elhomályosította bánatát. Ráadásul az orugarayok nem is gyászoltak úgy, mint a rá következő nemzedékek. Elég jól megtanulták, hogy elfogadják, ami történik.