— És a yuthoázokkal továbbra is számolnotok kell — mondta Lockridge. — Lehet, hogy most sikerül elűznünk ezt az egy csapatot. De jönnek mások, akik erősek és földre éheznek. Vissza fognak térni.
— Miért kell neked örökké nyugtalankodnod, Hiúz? — kapta fel Auri a fejét. — Ez a nap a miénk… és jé, egy hal!
Lockridge szerette volna, ha nem csak színlelve osztozhat a lány boldogságában. Azonban saját halottai túlságosan nyomasztották: nemzetek, királyok meg azok a szerényebb származásúak, akik emlék nélkül tűnnek el az időháború korszakaiban — igen, még az a kölyök is, akit saját korában ölt meg, négyszáz évre innen. Most már rájött, hogy álszentségével csak korábbi véres bűntudatát leplezi. Ó, persze, én nem akartam, mondta magának fáradtan, mégis megtörtént — meg fog történni — és gyökerestől kifordítanám az időt, ha tudnám, hogy csináljam vissza.
A fogott halakat elkészítették sashimi módra. Ekkor kürtszó harsant. Lockridge megrezzent. Máris? Keményen evezett, hogy visszaérjen.
Valóban Mareth jött meg, hat másik Őrzővel. Levetették a papi, lovagi, kereskedői, földesúri, koldusi álöltözeteket, és a Védőkéhez hasonló testhez tapadó egyenruhát öltöttek, de sötétzöldet, és színjátszó köpeny hullott le a vállukról. A bronzsisakok alól Storméhoz hasonló hosszúkás sötét szemek néztek le gőgösen a segítőikre.
— Van még egy ügynökünk a brit szigeteken — mondta Mareth. — Ő hozza majd a seregünket sötétedés után. Addig is felkészülünk az indulásra.
Lockridge, Auri és Fledelius azon kapták magukat, hogy olyan munkát végeznek, amit nem értenek. Mivel az ellenség nem tudott erről a folyosóról és ez a kapu létfontosságú periódusra nyílt, az előszoba zsúfolva volt harci gépekkel és a kijárat elég tágas volt, hogy kiférjenek rajta. Az amerikai felismert néhány dolgot úgy általában, járműveket, fegyvereket. De hogy mi az a kristálygömb, melyben éjszaka kavarog csillagszerű szikrákkal? Mi az a sárga tűzhélix, mely érintésre hidegnek tűnik? Kérdéseire nem kapott választ.
Még Fledelius is háborgott.
— Nem vagyok én a jobbágyuk — morogta Lockridge-nak. Az amerikai visszafogta saját bosszúságát.
— Tudod, mennyire szeretnek a beosztottak hatalmaskodni. Majd ha a királynőhöz jutunk, másképp lesz.
— Igen, biztosan. Az ő kedvéért sutba dobom a büszkeséget… Gőgösködjenek csak! Ha, ha! Ritka eszes legény vagy, hallod? — Fledelius hahotázott, és úgy hátba vágta Lockridge-ot, hogy az megtántorodott.
Bealkonyodott, aztán sötét lett. Az ég alján repülve feltűntek a sátán Angliájának emberei.
Vad, kemény kötésű emberek voltak, valami százan: elcsapott katonák, félig kalóz matrózok, szerencsevadász fiatalabb fiúk, útonállók, cigányok, lázadó walesiek, alföldi marhatolvajok gyűltek össze mindenfelől, Dovertől a Túlsó Partig, a Cheviot hegyvidéktől a londoni sikátorokig. Lockridge csak találgatni tudta, hogy vették be őket. Némelyüket vallással, némelyeket pénzzel, másokat megmentettek az akasztófától. Az Őrzők egytől-egyig megkeresték, és felvették őket a titkos ligába, és most eljött az óra, hogy hasznosak legyenek.
Fáklyafény libegett a szigeten kavargó és morajló tömegből előbukkanó arcokon. Lockridge közvetlenül egy zömök, varkocsos matróz mellé került, aki rongyos ingben és nadrágban állt, mezítláb, fülbevalóval, több sebhellyel.
— Te hová való vagy, barátom? — kérdezte tőle.
— Devoni ember lennék. — Lockridge alig értette, mit mond; még a londoniak is németesen ejtették a magánhangzókat, ez a fickó viszont erős tájszólással beszélt. — Colley anyó bordélyában vótam Southamptonba, mikó’ a hívás gyött. — Megnyalta a száját. — Micsuda egy felvágós szájba vót ottan! Marattam vóna még egy órát, biz’ sokáig nem feledte vóna el Ned Brownt. De mikó’ a medalion megszólalt, az isten csontjaira, mintha francia muskéták meg karaib lándzsák előtt álltam vóna, mint mikó’ fe’másztak a gályánkra. Még sose hagytam figyelmen kívül a hívásotokat.
— Az… izé… medalion?
Brown megkopogtatta a nyakában lógó korongot, rajta Szűz Mária képmása látszott. Lockridge ugyanilyen tárgyat látott más szőrös mellkason is.
— Mé’, te nem kaptál ilyen amulettet? Hát, ez suttog, mikó’ szükség van rám, oszt’ megmongya, hova kell menni. Ő meg mán ott várt rám, oszt’ elrepített a találkahelyre az erdőbe, onnan meg ide… Nem is tuttam, hogy ennyien szó’gáljuk.
Mareth jelent meg a kunyhó ajtajában. Hangját felemelte, nem beszélt hangosan, de a zsivaj elhalt.
— Emberek — mondta —, legtöbbőtök régóta tagja a szövetségnek, és nem kevesen emlékeztek még arra az időre, amikor megmentettünk benneteket a tömlőéből vagy a haláltól. Tudjátok, hogy elköteleztétek magatokat a fehérmágusok mellett, akik tudományukkal segítik a szent katolikus hitet a pogányok és az eretnekek ellen. Ezen éjszakán azért hívtalak benneteket, hogy lerójátok a tartozásotokat. Messze, különös földön fogtok harcolni vademberekkel, míg mi, a mestereitek azokkal a varázslókkal csapunk össze, akiket ők szolgálnak. Bátran menjetek előre, isten nevében, és azok, akik túlélik a napot, gazdag jutalomban részesülnek, míg azok, kik elesnek, még nagyobb jutalmat nyernek el a mennyben. Most térdeljetek le, és fogadjátok a feloldozást.
Lockridge rossz szájízzel csinálta végig a szertartást. Szükség van ennyi cinizmusra?
Hát — Storm Darroway megmentéséért. Hamarosan újra látom, gondolta, és szíve kalimpálni kezdett.
Csendesebben és komolyabban, mint hitte volna, az angolok beáramlottak a kunyhó ajtaján, és le a lejárón. Az előcsarnokban a csillogó függöny előtt felfegyverkeztek: kard, pika, balta, számszeríj. A puskapor használhatatlan a Védők ellen és szükségtelen a yuthoázokkal szemben. Mareth azonban intett Lockridge-nak.
— Jobb ha velem maradsz, és mutatod az utat. — Energiapisztolyt nyomott az amerikai kezébe. — Tessék, te elég bölcs korszakból származol, hogy tudd, hogyan bánj vele. A vezérlése egyszerű.
— Ismerem — csattant fel Lockridge.
Mareth levetkőzte fensőbbségét.
— Igen, hiszen téged ő választott ki, ugye? — mormolta. — Te nem vagy átlagember.
Auri átfurakodott a tömegen.
— Hiúz — könyörgött. Újra rémület rágta. — Maradj mellettem!
— A lány itt marad — parancsolta Mareth.
— Nem — mondta Lockridge. — Velem jön, ha akar.
Mareth vállat vont.
— Akkor, ügyelj, hogy ne legyen útban!
— Nekem legelöl kell mennem — mondta Lockridge a lánynak. Auri remegett a férfi keze között. Most meg kellene csókolnia… vagy nem?
— Gyere, kedves! — Jesper Fledelius átölelte a lány vállát gorillakarjával. — Maradj mellettem. Mi, dánok tartsunk össze ezek közt az angol fajankók közt.
Eltűntek a tömegben.
A nap folyamán Lockridge segített betolni néhány repülőt a kapun túlra, fénylő oválisok voltak, átlátszók, nem anyagból, hanem valami ismeretlen energiából. Mindegyik elbírt húsz embert. Ő Mareth-tel együtt az elsőbe szállt. Az emberek itt már súlyosan lélegeztek, imákat vagy átkokat suttogtak és a szemük úgy villogott, mint a csapdába esett állatoké.