— Nem fognak pánikba esni a repüléstől? — kérdezte Lockridge dánul.
— Nem, ismerem őket — mondta Mareth. — Ráadásul a beiktatási ceremóniával tudat alatti kondicionálást is kaptak. A félelmük dühhé alakul.
A gép nesztelenül emelkedett fel, és behatolt a hideg fényű, zümmögő járatba. Mindegyik repülőt egy-egy Őrző irányított; mentek utánuk.
— Ha itt ez a folyosó — kérdezte Lockridge —, miért nem hoztál több erősítést más korszakokból is?
— Nincs elérhető ember — mondta Mareth. Oda se figyelve beszélt, kezét az irányítófényeken jártatta, arcvonásai feszültek voltak a koncentrálástól. — A folyosó elsősorban azért épült, hogy elérhessük ezt a korszakot. A felső vége a tizennyolcadik században végződik, ott erős bázisunk van Indiában. A Védők különösen aktívak Angliában a normann hódítás és a Rózsák Háborúja között, így a középkorban egyáltalán nem nyitottunk kaput… sem sok korábbi időszakban, amikor a kritikus szakaszok, a fő konfliktusok színterei máshol vannak. Valójában a kőkori és bronzkori kapuk északon csak átszálló pontként szolgálnak. Puszta szerencse, hogy ez itt véletlenül időbeli átfedésben van a Dán-kapuval.
Lockridge tovább faggatta volna, azonban a könyörtelenül gyors repülő már elérte a kívánt évet.
Maruth kivezette. Kiszállt, és megnézte a szekrényben lévő naptárórát.
— Jó! — mondta hevesen, amikor visszatért. — Szerencsénk volt. Nem kell várnunk. Éjszaka van, hamarosan hajnalodik, és egész közel járhatunk ahhoz a pillanathoz, amikor őt foglyul ejtették.
Energiasugarak kötötték össze a flottát, míg átléptek az időküszöbön. Kisuhantak az előttük megnyíló kijáraton, mely aztán bezárult mögöttük. Mareth úgy állította be a vezérlést, hogy alacsonyan repüljenek kelet felé.
Lockridge nézelődött. A kőkori holdfényben a láp még hatalmasabbnak és vadabbnak tűnt. Azonban azon túl a parton halászfalvakat pillantott meg, melyek nagyban hasonlítottak Avildaróhoz.
Ez nem volt véletlen. Az Északi-tenger keletkezése előtt az emberek gyalog jártak Dániából Angliába; a manglemose kultúra közös volt. Azt követően csónakokkal keltek át a vízen, és az istennő hittérítői mindkét földre eljutottak délről. A diaglossza segítségével tudta, hogy a kelet-angliai törzsek és a nyugati jütlandiak, ha lassan beszélnek, még megértik egymást.
Ez a rokonság a szárazföld belseje felé egyre halványult. Észak-Angliát azok a vadászok és baltakészítők uralták, akik a Langdale-csúcs környékén éltek, de véges-végig kereskedtek a szigeten. A Temze-völgyet viszonylag békés, a Csatorna túloldaláról nemrég érkezett bevándorlók lakták; a délen élő földművelők pedig feladták azokat a zord szertartásokat, melyek elvágták őket más népektől. Ez valószínűleg az erőteljes, fejlődőben lévő délnyugati szövetség hatásának tudható be, mely még egy kis ónbányászatba is belekezdett, és odavonzotta a kereskedőket a civilizált vidékekről. Ezek között a legnagyobb népnek a beakerek számítottak, akik kis csapatokban utaztak, és bronzzal meg sörrel kereskedtek. Egy régi korszak haldoklóit Dániában, egy új volt születőben Angliában: ez a nyugati rész közelebb állt a jövőhöz. Lockridge visszanézett, és folyókat, határtalan erdőket látott; mintha csak álmodna, tudta, hogy milliónyi madár szárnyal ott, szarvasok rázzák agancsaikat és az emberek boldogok. Belenyilallt, hogy ez az a hely, ahová ő tartozik.
Nem. A tenger hullámzott alatta. Hazafelé tartott Storm-hoz.
Maruth ráérős tempóban haladt, várta, hogy az ég világosodjon. Még így is csak pár óra telt el, amikor feltűnt a Limfjord.
— Készülj!
A repülők lefelé húztak. A víz acélosan villogott, harmat csillogott a fűszálakon és a leveleken és újra korai nyáridő lett, Avildaró háztetői ugrottak elő a szent liget mögül. Lockridge látta, hogy a csatabárdosok továbbra is ott táboroznak a mezőn. Egy őr tágra nyílt szemmel állt a kihunyó őrtűznél, és kiabálva ugrasztottá ki az embereket a pokrócaik alól.
Csillogó jármű röppent fel a Hosszúház elől. Tehát Brann-nak volt ideje idehívni az embereit. Villámok cikáztak a fakuló csillagok alatt, káprázatos ragyogás támadt, mennydörgés kísérte.
Mareth ismeretlen nyelven parancsokat harsogott. Két repülő tartott a Védők gépe felé. Lángok dühöngtek, és az a buborékszerű jármű megszűnt létezni. Fekete ruhás alakok hullottak alá pörögve, és iszonyatos erővel csapódtak a földhöz.
— Leszállunk — mondta Mareth Lockridge-nak. — Nem számítottak támadásra, így hát nincsenek sokan. De ha segítséget hívnak… Gyorsan kell cselekednünk.
Végigsuhant a repülővel az öböl mentén, landolt, és kikapcsolta az erőteret.
— Kifelé! — üvöltötte.
Lockridge volt az első. Az angolok tódultak utána. Egy másik repülő landolt mellettük. Jesper Fledelius jött belőle az élen. Kardja magasra villant.
— Istenért és Kristiern királyért! — bömbölte.
A többi jármű a réten ereszkedett le a yuthoázok között. Amint az emberek kiszálltak, a repülők máris felemelkedtek. Az Őrző pilóták belátták felülről a csatát, higgadt parancsokat osztogattak az amuletteken át; úgy bántak az emberekkel, mint a sakkbábukkal.
Fém csendült kőnek. Lockridge ahhoz a kunyhóhoz rohant, amelyikre emlékezett. Üres volt. Egy átokkal megperdült, és a Hosszúház felé száguldott.
Egy tucat yuthó állt őrt. A természetfeletti fenyegetés ellenében vitézül megvetették a lábukat, és felemelték a baltájukat. Brann rontott elő.
Hosszúkás ábrázata nyugtalanító vigyorba rándult. Energiapisztoly villant a kezében. Lockridge fegyvere védelemre volt állítva. Keresztültört a tűzgejzíren, és testével a Védőnek rontott. A porba zuhantak. Fegyvereiket elejtették, egymás torkát keresték.
Fledelius kardja felemelkedett, lecsapott. Egy baltás hentergett a vérében. A dán felé vágtak, ő hárított, angol követői megérkeztek, a csata fellángolt.
Lockridge újabb két fekete ruhás alakot pillantott meg a szeme sarkából, izzással és szikrákkal körülvéve, ott, ahol a sugár játszott a pajzsukon, ő maga mindent megtett, amit csak tenni tudott, hogy legyőzze Brannt. A Védő embertelenül erős volt és képzett. De hirtelen szemtől szemben megpillantotta Lockridge-ot, és felismerte. A rémülettől eltátotta a száját. Az arca elé kapta a kezét. Lockridge torkon vágta, felül kerekedett, és addig verte a fejét a földbe, míg el nem vesztette az eszméletét.
Nem kezdett azon töprengem, miféle gondolatok játszódhattak le abban a hosszúkás koponyában, felpattant. Fledelius és emberei üldözték a yuthó őröket. A többi Védő összeégve hevert Maruth és Őrző társai lábánál. Lockridge nem törődött velük. Az ajtón át berontott a Hosszúházba.
Homály töltötte be a belső részt. Lockridge tapogatózva lépett előre.
— Storm! — kiáltotta remegve. — Storm, itt vagy?
A lány megkötözve hevert egy emelvényen, árnyékként az árnyékban. Lockridge hűvösnek érezte a verejtéket a nő meztelen vállán, letépte a szíjakat a fejéről, magához vonta, és zokogott. A nő nagyon sokáig nem mozdult, és Lockridge már halottnak hitte. Aztán:
— Eljöttél — suttogta Storm, és megcsókolta.
13.
A győzelem híre elterjedt az erdőben, a szökevények hazatértek és öröm uralkodott el Avildaróban.
A legyilkoltak temetésére és a győzelemre rendezett lakoma sem volt kevésbé vad vagy boldogabb. Az idegeneket, akik fémfegyvereikkel elűzték a yuthoázokat szívesen bevették a bolondozásba. Nem beszéltek közös nyelvet, de mit számított az? A sülő disznó az illatával beszélt, a férfi a vigyorával, a nő pedig önmagával.