Valamit láthatott emberei szemében, mert türelmetlenül mondta:
— Igen, igen, tudom, hogy nektek a tizenhatodik században a helyetek, és itt nem érzitek alkalmasnak magatokat. Hát, meg kell tanulnotok másként érezni. A krétai bázisnak van elég dolga. Senkit sem tudnak nélkülözni, míg az újraszerveződés be nem indul. Ha leállunk segítségért kiabálni, túl sok esélyt adunk az ellenségnek, hogy rájöjjön, mi történik.
A nyolcadik Őrző felemelte a kezét.
— Igen, Hu? — mondta Storm.
— A saját korszakunkat sem fogjuk informálni, fényességes? — kérdezte a férfi tiszteletteljesen.
— Dehogynem. A hírt Krétáról fogják továbbítani. — A jádeszínű szemek összeszűkültek. Ujjait az állára tette, és halkan mormolta: — Te másféle útvonalon fogsz hazamenni… Malcolmmal.
— Mi? — kiáltotta Lockridge.
— Nem emlékszel? — mondta Mareth. Ajka megrándult. — Tudomásunk van róla, hogy ő maga mondta neked. Felkerested Brannt, és elárultad neki Stormot.
— Én… én… — Lockridge feje zúgott.
Storm odalépett hozzá. Lockridge felállt. A nő a vállára fektette a kezét:
— Lehet, hogy nincs jogom ezt megkövetelni. De a tényt nem lehet megváltoztatni, így vagy úgy fel fogod keresni Brannt a saját földjén és el fogod mondani neki, a huszadik századból hová szöktem. És ezáltal te indítod el az események láncolatát, mely a vereségéhez vezet. Légy büszke rá. Nem sokaknak adatott meg, hogy sorsdöntők legyenek.
— Nem is tudom… én csak egy vadember vagyok, hozzá… vagy hozzád képest…
— Én magam is csak egy vakon lerögzített szem vagyok a láncban — suttogta Storm. A sebek sohasem gyógyulnak be a lelkemben. Mit gondolsz, nem szeretném, ha másképp történt volna? Azonban csak egy út áll előttünk, azon kell végigmennünk. Ez az utolsó és a legnagyobb kérésem hozzád, Malcolm. Azután visszatérhetsz a hazádba. Sohasem foglak elfelejteni.
A férfi ökölbe szorította a kezét.
— Oké, Storm — tört ki angolul. — Te akartad.
A nő mosolya, gyengédsége, az a parányi szomorúság nagyobb köszönet volt, mint amit megérdemelt volna.
— Mulatozz most tovább — mondta a nő. — Légy boldog, míg lehetsz.
Lockridge meghajolt, és kitámolygott. A nap elvakította. Nem akart beszállni a mókába, túl sok minden volt, amin el kellett gondolkoznia. Lement a partra sétálni. Hamarosan egy domb emelkedett közte és a falu között. Egyedül állt, és az öblöt nézte. Hullámok nyaldosták a homokot, sirályok siklottak keresztül a kékségen, a háta mögötti fáról rigó fütyült.
— Hiúz.
Megfordult. Auri sietett felé. Újra népe öltözetét viselte: hárfaháncs szoknyát, rókabőr erszényt, borostyán nyakláncot. De most Echegon réz karkötője simult szorosan a csuklójára, pitypangfüzér aránylóit a virágzó naptól fakított haján. A szája azonban sírásra görbült és könnyek ültek égszínű szemében.
— Nocsak, mi a baj, kicsim? Miért nem vagy a mulatságon?
A lány megállt mellette. Lehorgasztotta a fejét.
— Kerestelek.
— Itt voltam, előtte meg Stormmal beszéltem. De te… — Most, hogy visszagondolt, Lockridge rájött, hogy Aurit nem látta táncolni, énekelni, vagy bemenni valakivel a ligetbe. Mindig szélen maradt, mint egy kicsi, vigasztalhatatlan árnyék. — Mi a baj? Mindenkinek elmondtam, hogy megszabadultál az átoktól. Nem hisznek nekem?
— De igen — sóhajtott a lány. — Azok után, ami történt, áldottnak tartanak. Nem is tudtam, hogy az áldottság ilyen nehéz lehet.
Talán csak mivel nem akart a saját gondjain töprengeni, Lockridge leült, és hagyta, hogy a lány kisírja magát a mellkasán. A történet félbehagyott mondatokból állt össze. Egyszerű volt: az alvilágban tett utazása eltöltötte a lányt mannával. Ismeretlen hátaknak porhüvelyévé vált. Az istennő kiszemelte őt, ezt bárki beláthatta, így hát, ki merészelt volna közeledni hozzá? Nem közösítették ki, inkább nagyon is tisztelték. Bármit megtettek azon nyomban, amit kért, csak azt nem, hogy közülük valóként kezeljék.
— Nem… mintha… nem… szeretnének. Várhatnék rád… vagy valaki másra, ha neked tényleg nem kellek. De… amint meglátnak… abbahagyják a nevetést!
— Szegény árva — mormolta Lockridge az anyanyelvén. — Szegény kicsim. Micsoda pokoli jutalmat kaptál.
— Félsz tőlem, Hiúz?
— Nem, persze hogy nem. Sok mindenen keresztülmentünk már együtt.
Auri szorosan átölelte. Arcát a vállába fúrta, úgy hebegte:
— Ha a tiéd lennék, ők, ők, ők tudnák, hogy igaz. Tudnák, hogy az istennő akarata beteljesült. Újra helyet kapnék közöttük. Ugye?
Lockridge nem merte bevallani, hogy a lánynak tökéletesen igaza van. Mindig is megkülönböztetett helyzetben lesz. Ám ha a most még kifürkészhetetlen sors beteljesülne, az egész világ láthatná, a tisztelet feloldódna a hétköznapokban, és a lány sima, könnyű barátságokra tehetne szert.
— Nem hiszem, hogy lenne olyan férfi, aki érinteni merészelne engem — mondta Auri. — De nem is baj. Nem kell senki, csak te.
A fene egyen meg, te hülye! Lockridge dühös volt magára. Megfeledkezel, milyen korszak ez. Ő nem egy amerikai középiskoláslány. Egész életében csak születést, szerelmet és halált lát, szabadon rohangál az erdőben farkasok között, bőrcsónakokban evez a viharban, kövekkel őrli a magvakat, a fogával nyúzza le a bőrt, túlélt betegségeket, északi-tengeri telet, háborút, egy utazást, amitől még felnőtt emberek is megzavarodnának. Nála fiatalabb lányok — és már ő is idősebb, mint Shakespeare Júliája — már anyák. Nem bírod félretenni a hülye gátlásaidat és megtenni neki ezt a szívességet?
Nem. Aznap a csónakban nagyon közel állt hozzá, hogy megadja magát. Most elszörnyedt tőle. Kizárólag csak Stormon járt az esze. Ha élve visszatér, azt fogja követelni fizetségként Stormtól, hogy engedje meg neki, hogy minden mást feladva őt követhesse. Tudta, hogy Stormot nem érdekli, mit tesz alkalmi nőismerőseivel. Azonban ő már nem akart senki mást. Nem lenne rá képes.
— Auri — mondta átkozva saját tapintatlanságát —, a munkám még nem ért véget. Hamarosan távoznom kell, hogy végrehajtsam az istennő megbízását, és nem tudom, visszatérek-e valaha.
A lány levegő után kapkodott, szorította és úgy sírt, hogy mindkettejük teste remegett.
— Vigyél magaddal! Vigyél magaddal!
Árnyék vetődött közéjük. Lockridge felnézett. Storm állt ott és őket figyelte. A Bölcs Asszony botját viselte, galagonyával koszorúzva; mennie kellett megáldani a népet, az ő népét. Sötét haj, tengerszínű ruha, esőköpeny, mely meglebbent egy hirtelen szélrohamban a magas alak körül.
Mosolya kiolvashatatlan volt, de nem olyan, mint amilyet a Hosszúházban vetett rá.
— Azt hiszem — mondta némi éllel —, teljesítem a gyermek kívánságát.