14.
Hu, az Őrző nem várt problémát a hazafelé vezető úton. Lockridge biztos volt benne, hogy eljut Brannhoz, Storm huszadik századból való távozása és ellensége elsöprő ellencsapása közötti időszakba. Ez a tény az univerzum szerkezetéből adódott.
A részletek azonban ismeretlenek voltak számára. (Akárcsak a következmények, gondolta Lockridge siváran. Visszajut élve, vagy sem? A kapuk hibahatára miatt ezt nem lehetett előre megmondani. Lehet, hogy Védő ügynökök felfedezték Hu csapatát és levonták a következtetéseket. Óvatosan haladt tovább.
Auri, még így napfénynél, egy hős meg egy isten társaságában is megijedt a sírbolt folyosóra vezető bejáratától. Lockridge látta, milyen kétségbeesetten feszül meg a lány háta, és rászólt:
— Légy bátor megint, mint a múltkor.
A lány remegő, hálás mosolyt vetett rá.
Lockridge tiltakozott Storm döntése ellen. Az Őrzők királynője azonban szelíden érvelt:
— Pontos adatokat kell szereznünk erről a kultúráról. Nem csupán antropológiai jegyzeteket; a pszichét kell megértenünk mélységében, különben elkövethetünk valami rettenetes hibát velük kapcsolatban, ha olyan sokáig köztük maradunk, mint tervezem. Képzett szakemberek nagyon sokat megtudhatnak abból, ha tanulmányozzák, miként reagál a primitív társadalom egy tagja, ha kiteszik a civilizációnak. És miért Aurit? Őt nem érheti több bántódás, mint amennyi már érte. Valaki mást hoznál ilyen rendellenes helyzetbe?
Lockridge ezzel nem tudott vitatkozni.
A föld megnyílt. Ők hárman lementek.
Senkivel sem találkoztak a jövő felé vezető útjukon. Hu az időszámítás utáni hetedik században vezette ki őket.
— Ennél a kapunál Frodhi uralkodik a dán szigeteken — magyarázta. — A szárazföldön is béke van, és a Vánok… a föld és a víz ősi istenei… még legalább egyenrangúak az Azokkal. Valamivel később a Védők vissza fognak szorítani bennünket és a vikingek hajózni kezdenek. Nagyon valószínű, hogy a járatnak azon a részén ellenséges ügynökökkel találkoznánk.
Lockridge-nak eszébe jutottak azok, akiket megölt, és elfintorodott.
Tél uralta a kinti világot, hó rakódott a még mindig hatalmas erdő csupasz fái közé, az ég hideg volt és jellegtelenül szürke.
— Máris mehetünk — határozott Hu. — A földi megfigyelőktől biztonságban vagyunk. Nem mintha olyan sokat számítana, ha valamelyik bennszülött kém észre venne. Azonban… — Megérintette gravitációs övén a vezérlőgombokat. Felemelkedtek.
— Hiúz, hol vagyunk? — kiáltotta Auri. — Nem létezhet ennyi szépség!
Lockridge hozzászokott már, hogy a felhők kékes árnyékú fehér hegyeknek látszanak felülről, inkább az érdekelte, miért repülnek melegben keresztül ezen a fagyos levegőn. Valami hősugárzó készülék révén? A lány szeme azonban ragyogott, s Lockridge irigyelte egy kicsit. Auri újra felcsendülő kacagása pedig erőt adott neki.
Dánia elmaradt mögöttük. Németországot, a kereszténység határvidékét ugyanaz a ködtömeg burkolta be, míg egy órára rá az Alpok meredtek ki élesen a világ peremén. Hu betájolta magát, és hamarosan levitte társait a felhők alá. Lockridge egy falut pillantott meg; pázsittetős faházak látszottak cölöpkerítés mögött az egyébként üres téli tájban. Dombok emelkedtek, a folyók feketén folytak keskeny hóágyukban, jég borított minden tavat. Egy napon ezt a területet Baváriának fogják hívni.
Hu olyan gyorsan siklott a kiszemelt magas szirt felé, ahogy tudott. Amikor leszálltak, teljesen emberi megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.
— Otthon vagyunk! — mondta.
Lockridge körülnézett. A vadon sziklásan és homályosan vette körül őket.
— Hát, kinek-kinek a saját ízlése.
Hu finom arcvonásain bosszúság villant.
— Ez a Koriach földje: az ő birtoka a jövőben, és következésképp az övé minden időben. Nem kevesebb, mint hét folyosó húzódik a környéken. Egyiknek nyílik kapuja erre a negyedszázadra.
— Az én korszakomban azonban nem, mi? Akkor nem kellett volna Amerikából Németországba mennie. Csodálkozom, miért nem gondolt arra, hogy a neolitkori Dániából ezen az úton jöjjön vissza a krétai útvonal helyett.
— Használd az agyad! — reccsent rá Hu. — Azután, hogy összefutott azokkal a Védőkkel a folyosón… te is ott voltál, tudhatnád… úgy becsülte, hogy túl nagy az esélye egy újbóli találkozásnak. Csak most biztonságos viszonylag, hogy Brann már a kezünkben van. — Elindult. Lockridge és Auri ment utána, a lány reszketett. Meztelen talpa alatt recsegett a hó.
— Hé, ez így nem jó — mondta Lockridge. — Így ni! — Felkapta. A lány boldogan simult hozzá.
Nem kellett messze menniük. Egy lapos barlangban Hu felnyitotta a talajt. A lejáróból áradó ragyogás összevegyült a tompa napfénnyel.
Csendben siklottak a holnap felé, és ettől az energia lüktetése még hangosabbnak tűnt. Mihelyt végigmentek rajta, egy kapun át alagútba jutottak, mely a huszonharmadik századba nyúlt, onnan jutottak egy másik kapun át a kívánt folyosóba. Lockridge pulzusa felgyorsult, szájpadlása kiszáradt.
A végén, a küszöbön túl találtak egy előcsarnokot, mely az eddigieknél sokkal tágasabb volt. A padlót szőnyegek borították; vörös faliszőnyegek lógtak számtalan faliszekrény között. Amikor Hu megjelent, négy zöld ruhás őr a homlokához emelte fegyverét, tisztelgésként. Nem olyanok voltak, mint Hu, de furcsamód hasonlítottak egymáshoz: alacsonyak voltak, vaskosak, lapos orrúak és erős állúak.
Hu nem törődött velük, egy szekrényben kutatott, és két diaglosszát húzott elő. Lockridge kivette a füléből a reformáció-korabelit, hogy legyen helye a mostaninak.
— Átveszem — mondta Hu.
— Nem — felelte Lockridge. — Megtartom. Még akarok beszélni a pajtásommal, Jesperrel.
— Nem érted? — reccsent rá Hu. — Ez parancs. — Az őrök közelebb léptek.
Lockridge kijött a sodrából.
— Tudod, mit csinálj a parancsaiddal! Érted? Én csak Stormnak engedelmeskedem… senki másnak.
Az Őrző arca kifejezéstelen maradt.
— Ahogy akarod.
Lockridge tovább erőltette kis győzelmét.
— Adj egy pár nadrágot is. Ezen a kőkorszaki öltözeten nincsenek zsebek.
— Kapsz egy erszényövet. Gyere velem… légy szíves!
Az őrök nem értették a szóváltást, mert krétai nyelven zajlott le, azonban érzékelték, mi történt, és visszahúzódtak. Lockridge berakta az új diaglosszát, és ráállt az agyával; valamelyest elsajátította már, hogyan nyerjen belőle szükséges információt.
Nyelvek: két fővonal, keleti és nyugati, Őrző és Védő, de több nyelv is fennmaradt mindkét hegemónia alsóbb osztályai között. Vallás: itt egy misztikus, szertartásokra épülő panteizmus, melynek a szimbóluma a Koriach, és egyben megtestesítője mindannak, ami isteni; az ellenség körében viszont csak egy durva materialista történelmi teória létezik. Kormány: émelygett a Védő területekről szóló rázúduló adatoktól, ahol az alacsonyabb születésű embereket húsvér gépekké változtatják a kevés hadúr szolgálatára. Az Őrzőkkel kapcsolatban azonban nem sokat tudott meg. Az biztos, hogy ez sem demokrácia, de a hierarchikus szerkezet jóakaratúnak tűnik, törvényei inkább a hagyományokra alapulnak, semmint újabb szokásokra, a hatalom az arisztokraták között oszlik meg, akik olyanok a népükhöz, mint a papok vagy a szülők, nem mint az urak. Papnők, anyák, szeretők? Nőuralom. Legfelül van a Koriach, aki úgy félúton áll a pápa és a dalai láma között? Nem, egyik sem. Furcsa, milyen vázlatos az ismertetés. Talán mivel az ide jutó látogatóknak viva voce magyarázzák el a helyzetet.