A palota kitárult Lockridge előtt, és ő megfeledkezett kétségeiről.
Nem a feljárót használták, fellebegtek egy aknában a nagy épület egy magasabb szintjére. Hatalmas kiterjedésű, kékeszöld padló fénylett előttük: szinte élőnek ható madarakat, halakat, kígyókat és virágokat ábrázoló minták díszítették. Melegnek és puhának bizonyult a láb alatt. Iádéból és korallból épült oszlopok olyan magasra nyújtóztak, hogy Lockridge alig tudta elhinni. Az oszlopfők drágakövekkel gazdagított lombokat alkottak, de nem voltak kevésbé szépek azok a növények sem, melyek az oszlopok és a központi szökőkút között nőttek. Keveset ismert fel azok közül az illatozó piros, lila, aranysárga virágok közül; ez a kétezer évvel az ő korszaka utáni tudomány új élvezetet teremtett. A boltíves mennyezet színes volt és áttetsző, a szivárvány műiden színe ott csillogott a mandala belsejében, fogva tartotta a tekintetet és a végtelenség illúzióját keltette. Egyetlen katedrális ablaka sincs ilyen ünnepélyes és nagyszerű. A falak tiszták voltak. Át lehetett látni rajtuk, ki a kertekre, teraszokra, gyümölcsösökre, parkokra, a hegyek nyári fényben tündököltek. És… mi az a roppant méretű, görbe agyarú fenséges bestia, ami mellett a szarvasok eltörpülnek? Egy mamut, melyet húszezer évvel ezelőttről hoztak, hogy az istennő hatalmasságát jelképezze?
Hét ifjú és hét leány hajtott térdet Hu előtt. Egyformák voltak, mintha ikrek lennének és szépségesek meztelenségükben.
— Köszöntünk — mondták kórusban. — Köszöntjük a Misztérium szolgálóját.
Az Őrzők csak egy estét mertek adni Lockridge-nak, mielőtt elindult küldetésére. Túl sok a kém, magyarázták.
Főúri köntösben ült Aurival valamiben, ami nem szék volt és nem is zsámoly; pontosan illeszkedett testük minden görbületéhez. Kimondhatatlanul ízletes, ismeretlen ételekből lakmároztak, a bor pompás volt, álomszerű boldogsággá változtatta a világot.
— Kábítószeres? — kérdezte.
— Tedd félre az előítéleteidet — felelte Hu. — Miért ne használhatnánk egy ártalmatlan ajzószert? — Az Őrző tovább beszélt azokról a szerekről és füstölőkről, melyek megnyitják az ajtót, hogy az ember minden létező dologban megérezhesse az istennő megnyilvánulását. — Ám azokat a legünnepélyesebb szertartásokra, tartogatjuk. Az ember túl gyenge ahhoz, hogy sokáig magába fogadhassa az istenséget.
— A nők gyakrabban megtehetik — mondta Lady Yúria. Az úrhölgy magas rangot viselt Storm tanácsában; szőke hajú volt, ibolyaszemű, de az unokatestvérség nyilvánvalóan látszott Diána-szerű arcán és alakján. Több nő ült a tanácsban, mint férfi, és elsőbbségi jog illette meg őket. Közös családi vonás látszott mindőjükön, markánsak, életerősek, kortalanok voltak. A társalgásuk sziporkázó párbeszédekből állt. Lockridge nem tudta követni; hamarosan feladta a próbálkozást, hogy részt vegyen benne, hátradőlt, és úgy hallgatta, mintha zene lenne. Ettől kezdve fogalma sem volt, hogy miről beszélnek.
Átvonultak egy másik terembe, ahol a színek hipnotikus ütemben váltakoztak a padlón és a falakon. Szolgák járkáltak köztük, frissítőket szolgáltak fel, de sehol sem látszott, honnan ered az a zene, amelyre táncoltak. Diaglosszája megtanította Lockridge-nak a bonyolult lépéseket, és az Őrző hölgyek karcsún simultak a karjába, mozdulataik összevegyültek, a két test szinte eggyé vált. Habár a hangnem szokatlan volt számára, ez a zene mélyebben hatott rá, mint bármi más, amit életében hallott.
— Szerintem szubszonikát is használtok a hangok mellett — kockáztatta meg.
Yúria bólintott.
— Természetesen. De miért kell neked mindenre nevet és magyarázatot találnod? Nem elég a valóság?
— Sajnálom. Én csak egy barbár vagyok.
A nő elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzá tánc közben.
— Nem csak. Kezdem érteni, miért kedvel téged a Koriach. Közülünk csak kevesen… én aztán biztos nem… vagyunk ilyen kalandorok, mint ő meg te.
— Ah… köszönöm.
— A fiatal barátodat az én gondjaimra bízták… nézd, elaludt… Ma éjszaka nem lesz rám szüksége. Nem töltenéd velem az éjszakát?
Lockridge arra gondolt, hogy ő csak Stormot akarja, de Yúria annyira hasonlított rá, és neki minden porcikája szinte ordította az igent a vágytól. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elmagyarázza, pihennie kell a holnapi küldetésre.
— És ha majd visszatértél? — javasolta Yúria.
— Megtiszteltetés lesz részemről.
A borozás, a zene és a nő mellett nem kételkedett benne, hogy vissza fog térni.
Lady Tareth ott táncolt mellette Huval, és vidáman odaszólt.
— Szánj rám is majd egy kis időt, harcos.
Partnere neheztelés nélkül vigyorgott. A házasság elfelejtett intézmény volt. Storm némi haraggal megjegyezte egyszer, hogy a szabad embereknek nem lehetnek tulajdonjogaik egymásra.
Lockridge korán és boldogan feküdt le. Úgy aludt, mint még soha, mióta újjászületett.
A reggel kevésbé volt derűs. Hu nógatta, hogy vegyen be egy másik ajzószert.
— Szükség lesz rá, hogy a tudatodat ne bénítsa meg a félelem — mondta. — A küldetésed legjobb esetben is nehéz és veszélyes lesz.
Kimentek, hogy kipróbálják azokat az egységeket, melyeket az amerikainak majd használnia kell, hogy gyakorlatban is kipróbálja azt a tudást, amit a diaglosszától részben már megkapott. Magasan röpültek a végtelen park fölött. Útjuk vége felé Lockridge galambszürke tornyot pillantott meg. Ötszáz méter magas ormán két szárny nyúlt ki egy arany kerék alól, és hurkoskeresztet alkotott, a nap jelét.
— Ez a város széle? — kérdezte Lockridge.
— Ne beszélj nekem városokról — förmedt rá Hu. — A Védők építenek olyan hitvány, túlzsúfolt lakóhelyeket. Mi hagyjuk, hogy az emberek az ősanyjuk, a föld mellett éljenek. Ez az ipartelep. Itt csak technikusok élnek. Az automata gépsorok napfény nélkül is boldogulnak.
Visszatértek a palotába. Kívülről a teteje és a tornyai roppant méretű színes vízesésnek tűntek. Hu egy kicsi szobába kísérte Lockridge-ot, ahol néhányan várták őket. Férfiak voltak; a háború, akárcsak a tervezés, nagyjából még a hímek dolga maradt, főleg azon a magas szinten, ahol Storm állt.
A megbeszélés hosszúra nyúlt.
— El tudunk jutni Niyorek közelébe. — Hu a térkép egyik pontjára mutatott, a különösen elváltozott Észak-Amerika keleti partjára. — Onnan már magadtól kell boldogulnod. Megborotválkozva, Védő egyenruhában, a diaglosszáddal, mely ellát a szükséges információkkal, képes leszel eljutni Brann főhadiszállására. Kiderítettük, hogy jelenleg ott tartózkodik, és természetesen tudjuk, hogy sikerül eljutnod hozzá.
Az ajzószer dacára Lockridge gyomra összeszorult.
— Mi mást tudtok még? — kérdezte lassan.
— Hogy sikerül elszöknöd tóié. Azt jelentették neki… azt fogják jelenteni neki… hogy elmenekültél egy időfolyosóra. — Hu tekintete elborult. — Jobb, ha nem mondok többet. Túlságosan gátolna az a tudat, hogy csak bábu vagy egy megváltoztathatatlan játszmában.
— Vagy a tudat, hogy megöltek? — krákogta Lockridge.
— Nem ölnek meg — mondta Hu. — Erre a szavamat adom. Hazudhatnék is. Hazudnék is, ha szükséges lenne. Azonban az igazság az, hogy nem kapnak el és nem ölnek meg a Védők. Legfeljebb majd egy későbbi alkalommal… mivel maga Brann sohasem jött rá, mi lett veled. Kis szerencsével azonban egy múltbéli kapun bukkansz ki a folyosóból, kisurransz a városból, átkelsz az óceánon, és eljutsz erre a helyre. Ott már tudni fogod, hogy térj vissza a jelenhez. Remélem, még ebben a hónapban viszontlátlak.