A keserűség elillant Lockridge-ből.
— Oké — mondta. — Térjünk rá a részletekre!
15.
Ebben a korszakban nem folyt nagyszabású küzdelem, különben a Föld már elpusztult volna. Valahol, valamikor, amikor az egyik vagy a másik oldal úgy gondolta, hogy eléggé megerősödött, nagy mészárlásokat kezdeményezett; azonban a kimenetelt még maguk a küzdőfelek sem tudták. Időközben a földrészek erődítményekké váltak, és szüntelen csetepaték zajlottak.
Az Őrző űrhajó nagy ívben süvített nyugat felé, aztán lefelé, keresztül az óceánon, ahová vihart generáltak erre az éjszakára. A röppálya végénél egy hang szólalt meg: „Most”, és Lockridge kabinja kirepült. Meteorszerűen zúgott át a szélen, az esőn, és izzott. A hajó megfordult, és a magasba emelkedett.
Lockridge izzó falak közt feküdt. Hőhullámok öntötték el; feje zúgott a rázkódástól. Aztán a meggyengült burok kiszakadt, és ő bekapcsolta a gravitációsövét.
Még mindig olyan gyorsan zuhant, hogy az erőtér alig bírta megvédeni a vihartól, mely darabokra tépte volna. Hurrikán tombolt körülötte, feketeség, villámlás és esőfal. Hullámok kapkodtak felé, a tajtékok taréja szinte füstölt. Ahogy sebessége a hangsebesség alá csökkent, hallotta a szél süvítését, a mennydörgés robajlását, a víz bömbölését. Kékesfehér láng vágott keresztül a viharon, és percekig káprázott tőle a szeme. Az ezt követő mennydörgés pörölyként sújtott le a dobhártyájára. Tehát felfedeztek és rálőttek a hajóra, gondolta kábán. Vajon sikerült-e elmenekülnie?
Azonban egy ilyen kis célpontot, mint egy ember, elnyelhet a vihar. És a Védők nem is számíthattak egy emberre. Csak abban bíznak, hogy az ellenségeik ezzel a nagy hercehurcával egy nagyobb hadműveletre készülnek, nem is sejtik, hogy csak egy ügynököt akarnak hozzájuk juttatni.
A történelem szerint el fog jutni Brann kastélyába.
Az időjárásvezérlő gépek eltávolították a vihart a parttól. Lockridge a tiszta levegőbe ért, és megpillantotta Niyore-ket.
Közben a vihar messzebbre terjedt, mint ameddig ő elláthatott. A térképekből és a diaglosszától tudta, hogy Amerikát véges-végig megapoliszok hálózzák be. Szinte egybefüggő beton-, acél-, energiatömeg, tízbillió összezsúfolódott rabszolga, legfeljebb itt-ott van egy sivatag, mely egykor zöldellő vidék volt. Földjének ez a kibelezése oly roppant bűnnek látszott, hogy Lockridge-nak nem is volt szüksége az ajzószerre, hogy megszabaduljon a félelemtől. Smokie mellett töltött indián nyarak, gondolta, most bosszút állok értetek.
Északon, délen és előtte a város sáncai látszottak, ahol csak néhány sápadt lámpa pislogott és száz kazán kéménye ontotta a sűrű füstöt. Zaj hallatszott a tenger fölött, zümmögés, dobogás, olyan éles sivítás, hogy fájdalmas volt hallani. A gépek hangja. A felsőbb szinteken magányos tornyok emelkedtek mérföldnél is magasabbra, a hajnal első fénye fakón vetődött az ablaktalan oldalakra. Vezetékek, csövek, felüljárók gabalyodtak össze. Volt valami bizonyos fenség ebben a látványban. Azok az emberek, akik ezeket a függőleges üregeket az égbe álmodták, nem lehetnek szűk látókörűek. Ám a körvonalak durvák voltak, olyan leiekről árulkodtak, mely féktelenül kinyilvánítja korlátlan hatalmát, mindenben. Lockridge sisakjában megszólalt egy hang.
— Ki közeledik?
Az övéhez hasonló fekete egyenruhában két őr jelent meg. Lentről rengeteg fegyver csöve meredt rá. Jól megtanulta a leckét.
— Darvast testőrfőnök, Brann igazgató házi testőrségéből, speciális küldetésről visszatérve.
A Védők által beszélt nyelv érdes volt a szájában. El kellett ismernie, hogy nyelvtana és szerkezete közelebb állt az angolhoz, mint az Őrzők beszéde, amelyben számos dolgot nem is tudott pontosan megfogalmazni. De itt a „szabadság”-hoz leginkább hasonlító kifejezés a „végrehajtási lehetőség” volt, a „szerelem”-re pedig egyáltalán nem létezett szó.
Mivel Brann előtt úgyis le kell majd lepleznie magát, arra gondolt, hogy kezdettói nem titkolózik. Ám Hu ellenezte a tervet. „A bürokrácia túl sok szintjén kellene keresztülmenned.” Az első szó természetesen a Védő nyelvhez tartozott. „Mire végül Brannhoz jutnál, a kihallgatások során túl sokat kiszednének belőled, szinte megnyomorodnál.”
— A 43-as Kapunál jelentkezz azonosításra! — utasította a hang a rádión át.
Lockridge engedelmeskedett, egy víz fölé nyúló peremre ereszkedett le. Csupasz fémből készült, akárcsak a roppant nagy bejárat a falban előtte. Egy őr lépett ki az ágyúállásból.
— Az egómintádat! — mondta.
Az Őrző ügynökök jó munkát végeztek. Egy napot vett igénybe, míg az azonosító adatokat bejuttatták abba a gépbe, mely a félgömb minden személyének azonosságát tartalmazza. Lockridge az agyszondára kapcsolt, és a kódszóra gondolt. Az áramkörök megkapták Darvast 05-874-623-189 teljes életrajzát. Született harminc éve, Créche 935-ben nevelkedett, Hadiakadémiát végzett, és speciális szolgálatra vezényelték Brann igazgatóhoz, politikailag megbízható és számos kitüntetést kapott veszélyes megbízatások sikeres teljesítéséért. Az őr melle elé tett karral tisztelgett.
— Áthaladhat, uram.
A kapu roppant méreteihez képest különös nesztelenséggel nyílt ki. Feltűnt a lüktető város és büdös légáramlat csapta meg. Lockridge bement.
Nem volt rá idő, hogy részletes információt adjanak neki a belső elrendezésről; a tanulásban a kastélyról megtudható adatokra kellett összpontosítania. Hallás után, gondolta. Az irány többé-kevésbé ismert.
Brann tornyát el sem lehetett volna téveszteni, acél volt a burkolata és a tetején kék lánglabda ragyogott. Innen pár mérföldnyire lehetett. Lockridge megindult felé.
Rájött, hogy az emberi lakórészek alján jár. A város mélyen a föld alá nyúlt, de ott csak a gépek voltak, néhány védőruhás kezelő meg egymillió fegyenc segítő, akik nem éltek sokáig a gőzökben és a sugárzásban. Itt rozsdás és mocskos falak burkolták be a keskeny járdát. Magasan fej fölött gerendák és felsőszinti építmények zárták ki az eget. A levegő lüktetett és bűzlött. Körülötte képzetlen, használhatatlan, még elkapatlan bűnözők nyüzsögtek, lompos ruhában nagy pocakjuk fölött. Senki sem tűnt alultápláltnak — a géppel előállított élelemhez ingyen bárki hozzájuthatott a kijelölt ebédlőjében —, de Lockridge úgy érezte, mintha tüdeje mosdatlan testek szagával telt volna meg. Recsegő hangok hatoltak a fülébe:
— Hát, megmondtam neki, meg én, nem teheti eztet velem, mondtam, személyesen ismerem a lakásfelügyelőt, mondtam, és…
— …oszt’ ott megkaphatod az igazit, bezony, egy boldogságlöketet, bele a fejedbe…
— Jobb, ha békén hagyod. Nem olyan, mint a többi. Valamelyik éccaka érte gyónnék oszt’ elkapják. Jegyezd meg a szavaimat.
— Ha az a nő meg akar szabadú’ni a kölkétül, az ő dó’ga meg a felügyelőjé, nem az enyim, de mikor az én szemétledobómon hajítja le, az már osztán rohattság!
— Utójára akkor hallottam rúla, mikor elvitték, na, nem is tudom pontosan a részleteket, na, valahova délre.
— Áh, nem fognak nyomozni. Nem teljesítette az adagját. Ki törődik vele, ha valaki elvágja a torkát? Csak megkíméli őket a gondtól.