— Pszt! Vigyázz!
A csend hullámokban terjedt szét Lockridge körül. Neki nem kellett tolakodnia a tömegben, mint mindenki másnak; az emberek a falhoz simultak előle, a járdát nézték, és úgy tettek, mintha ott se lennének.
Az őseik amerikaiak lehettek.
Örült, amikor talált egy felfelé vivő tárnát, ahol használhatta gravitációsövét. Odafönn fájdalmasan tiszta, tágas termeket talált. Az ajtók nagy része zárva volt, csak igen keveset talált nyitva, mert a technikus osztálynak nem kellett egész nap dolgozni a megélhetésért. Azok az emberek, akiket megpillantott, jó anyagú egyenruhát hordtak és puritán céltudatossággal jártak. Tisztelegtek neki.
Ekkor egy csapat szürke ruhás alak haladt el mellette, egy katona kísérte őket. A fejük borotvált volt, arcuk halott. Tudta, hogy ezek a megbízhatatlanok. A genetikai szabályozás még nem terjedt ki a teljes személyiségre és a nevelés sem járt mindig sikerrel. Hogy ezek az emberek megbízhatók legyenek odalenn a gépeknél, az agyukat kiégették egy energiamezővel. Hatékonyabb lett volna, ha mindent gépesítenek, de szükség volt élő példákra. Még fontosabb volt, hogy az emberek foglalkoztatva legyenek. Lockridge rezzenéstelen arccal küzdött a hányinger ellen.
Szinte vadul emlékeztette magát, hogy egyetlen kormány sem képes hosszú távon fennmaradni, ha nem biztosítja legalább egy nagyobb csoport passzív támogatását. Azonban ennél nincs undorítóbb. Itt szinte minden társadalmi szinten elfogadják a Védők kormányát, máshogy el sem tudják képzelni az életet, gyakran még élvezik is létezésüket. A gazdáik etetik őket, szállást adnak nekik, ruházzák, tanítják, gyógyítják őket, gondolkoznak helyettük. Egy jó képességű, ambiciózus ember sokra viheti; lehet technikus, tudós, katona, vagy akár bonyolultabb és szadistább foglalkozások végzője. Ha valaki vinni akarja valamire, bele kell rúgnia a másikba, és ez szórakoztató foglalatosság. Természetesen senki sem törhet a legmagasabb hatalomra. Azokra a posztokra gépek jelölik ki az alkalmasokat, mivel a gépeket bölcsebbnek tartják minden halandónál, és ha valaki elég szerencsés, a házőrző eb szerepét kapja jutalmul.
Mint Darvast, gondolta Lockridge. Nem szabad elfelejtenem, kinek mutassam magam. Sietett tovább.
A nap épp akkor kelt fel a rákkeltő felhőkön túl, amikor Lockridge maga mögött hagyta a tetőket és Brann erődítménye felé suhant. Járőrök nyüzsögtek a falak körül, mint a legyek egy hegy előtt. Fegyverek meredtek elő minden nyílásból, hadihajó keringett a tornyon lévő kék gömb körül. Ebben a magasságban a levegő tiszta volt és hűvös, a város morajlása susogássá halkult, nyugat felé tornyok erdeje sorakozott.
Lockridge landolt, ahol parancsolták, és ismét azonosította magát. Ezután háromórás késlekedés következett, részben azért, mivel egész sor ellenőrzésen kellett keresztülmennie, részben mivel a mester még nem állt készen arra, hogy bárkit is fogadjon. Egy tiszt, akinek a rangja elég magas volt ahhoz, hogy kacsintani merészeljen, elmagyarázta:
— Az éjszakát az új játszótársával töltötte. Biztos tudod.
— Nem tudtam. Távol voltam — mondta Lockridge. — Valami nőcske, mi?
— Micsoda? — meredt rá megütközve a Védő. — Egy nőstény… örömszerzésre? Merre jártál te? — Összeszorította az ajkát.
— Több évet töltöttem a múltban — mondta Lockridge sietve. — Ott messze kinn elfeledkezik az ember az otthonáról.
— Há-á-át, igen… Ez jelentős probléma. Azok az ügynökök, akik egoidőben túl hosszan vannak távol, gyakran piszkos deviáns szokásokkal térnek vissza.
Lockridge, érezve, hogy még mindig figyelik, vállat vont.
— Nem szükséges ecsetelned. Találkoztam ilyenekkel. Szerencsére az ellenség között is akadnak hasonlók.
— Még szerencse — bólintott a tiszt, és megnyugodott. — Nos, mi olyan sürgős jelentenivalód van, ami nem várhat a hivatalos kihallgatásig?
— Csak neki személyesen mondhatom el — hadarta Lockridge gépiesen. Kissé meglepődött, hogy hazugságát a tiszt ilyen könnyen elfogadja. Hogy tudnának egy Őrzőt lebuktatni? Bizonyára a múltban sincs semmi jobb, mint amit a mostani Európában látott.
A szervezetében munkálkodó aggodalom ellenes gyógyszer elnyomta izgalmát. Letelepedett az egyszerű kis szobában, és terveket szőtt. Először is, beszélni Brann-nal; aztán lelépni. Van egy nyitott időkapu a torony alapzatában. Visszamehet a Védők hatalomra jutása előtti időbe. Mindvégig a nyomában lehetnek, meg is ölhetik, és előfordulhat, hogy nem érnek vissza uruk távozta előtt. Másrészt, sikerülhet lerázni őket, elrepülhet Európába, megkeresheti valamelyik folyosót azok közül, amit mondtak neki, és szabadon hazajuthat. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban üdvözli Aurit Storm palotájában. Ez a gondolat felvidította.
Egy hang szólalt meg fölötte:
— Darvast testőrfőnök. Az igazgató fogadja.
A fal megnyílt előtte, Lockridge keresztülment, acél- és energiapáncélos előszobába jutott. A katonák ott levetkőztették, és tiszteletteljesen, de a lehető legalaposabban átkutatták a ruháját meg a testét. Amikor felöltözhetett, megengedték neki, hogy megtartsa a diaglosszát, de mást — a gravitációsövet vagy a fegyvereit — nem.
Egy kettős ajtón át tágas, magas mennyezetű terembe jutott, melyet szürke szőnyegek és faliszőnyegek borítottak, s melynek berendezése szellős volt. Egy képernyőn Niyorek roppant látképe látszott. Az egyik falon bizánci ikon csillogott arannyal és drágakövekkel kirakva. Az eddig mindenhol tapasztalt szűk helyiségek után Lockridge-nak az a furcsa képzete támadt, mintha hazajött volna.
Brann egy kiszolgáló gép mellett ült. Szikár, fekete ruhás teste kényelmesen terpeszkedett, az arca rezzenéstelen volt, akár egy szoboré.
— Nyilván sejted — mondta nyugodtan —, hogy az általad adott néven nem ismerek hozzám közel álló egyént. Azonban maga a tény, hogy miként jutottál ehhez az azonossághoz, van olyan jelentős, hogy úgy döntöttem, fogadlak. Csak a Némáim figyelnek minket. Gondolom, nem forgatsz ostoba gyilkossági kísérletet a fejedben. Beszélj!
Lockridge felnézett rá, és a gyógyszer hatása már elgyengülhetett, mivel a tény megrázóan csapott le rá: istenem, hatezer évvel ezelőtt én már találkoztam és harcoltam ezzel az emberrel, ő mégis csak most lát engem először!
Az amerikai levegő után kapkodott. Térde reszketett, a tenyere izzadni kezdett. Brann várt.
— Nem — bökte ki Lockridge. — Úgy értem… nem vagyok Védő. De veled vagyok. Akarok mondani neked valamit, amit, hát, azt hiszem, titokban szándékozol tartani.
Brann jól megnézte, éles arcvonásai meg se rezzentek.
— Vedd le a sisakod — mondta. Lockridge engedelmeskedett. — Ősi típus — mormolta Brann. — Gondoltam. Legtöbben észre se vennék, de én túl sok fajjal találkoztam már számos alkalommal. Ki vagy?
— Malcolm… Lockridge… USA, a huszadik század közepe.
— Aha. — Brann elhallgatott. Aztán hirtelen mosoly terült szét az arcán. — Foglalj helyet — mondta, mint házigazda a vendégének. Megérintett egy fényfoltot a gépen. Egy lap kinyílt, egy üveg és két pohár jelent meg. — Bizonyára szereted a bort.
— Jól esne egy kevés — habozott Lockridge. Eszébe jutott, hogyan ivott már Brann-nal ezelőtt, és ettől két kortyra kiürítette a poharát.
Brann újra töltött.
— Csak kényelmesen — mondta elnézően.
— Nem, el kell mondanom… Figyelj! Westmark Koriach-ja. Ismered őt?
Brann nyugalma nem tört meg, de arca visszanyerte merevségét.