— Igen. Minden korszakban.
— Hadműveletet sző ellened.
— Tudom. Legalábbis azt, hogy nem sokkal ezelőtt eltűnt, műiden bizonnyal egy nagyobb küldetésre. — Brann előrehajolt. Pillantása olyan kemény volt, hogy Lockridge elfordította a tekintetét, és a bizánci szentet nézte. — Van valami információd? — recsegte a mély hang.
— I… igen… uram. Az én századomba ment… az én országomba… hogy fúrjon egy ide vezető folyosót.
— Micsoda? Lehetetlen! Tudnánk róla!
— Jó fedezék mögött dolgoznak. Helyi munkaerőt használnak, helyi anyagokat, a semmiből indultak. Ám amint befejezik, az Őrzők elő fognak özönleni mindennel, amilyük csak van.
Brann ökle a gépen csattant. Talpra ugrott.
— Mindkét fél próbálkozott már ilyesmivel ezelőtt — ellenkezett. — Egyiknek sem sikerült. Lehetetlen megtenni.
Lockridge kényszerítette magát, hogy a fölé tornyosuló alakra nézzen.
— Ez alkalommal úgy néz ki, a hadművelet beválik. Mint mondtam, rendkívül jól álcázták.
— Ha valaki képes lehet rá, az a nő… — Brann hangja elhalt. — Ó, nem! — Szája széle megrándult. — A végső döfés. Villámok szakadnak a népemre.
Fel-alá kezdett járkálni. Lockridge visszaült, nézte. És hirtelen rádöbbent, hogy Brann nem gonosz. Avildaróban azt mondta — fogja mondani —, hogy a yuthoázai szükségtelenül nem kegyetlenek. Aggodalma most teljesen őszinte volt. A gonoszság teremtette, és ő szolgálta azt, ám amögött a szürke szempár mögött egy tigris ártatlansága rejtezett. Amikor tényeket követelt, Lockridge szinte sajnálattal beszélt:
— Meg fogod akadályozni. Elmondom neked, hol van az a folyosó. Amikor a kapuja itt megnyílik, lecsapsz rá. A Koriachnak csak pár segítője lesz. Ám ekkor még nem tudod elfogni, elmenekül, de később lesz egy másik lehetőséged.
Többé-kevésbé valósághűen elmesélte élményeit egészen addig, hogy Avildaróba érkezett Stormmal.
— Azt állította nekik, hogy az istennőjük — folytatta —, és hatalmas, undorító ünnepséget rendeztetett a tiszteletére. — Ahogy várta, a Védőnek fogalma sem volt róla, hogy»az ő kulturálisan manipulált területén kívül eső orugarayok a szomszédaikkal ellentétben nem gyakorolnak kannibalizmust. És talán azt is feltételezi, hogy Lockridge helyteleníti az orgiákat, ami nem igaz, de hasznára lehet.
— Emiatt kezdtem másképp gondolkozni felőle. Aztán megérkeztél te egy indoeurópai hódító törzs élén, és elfoglaltad a falut, minket pedig fogságba ejtettél. — Brann ujjai szétnyíltak, ismét zárultak. — Nekem sikerült megszöknöm. Akkor azt hittem, a szerencsének köszönhetem, de most már gyanítom, hogy te szándékosan lazán őriztél. Flandriába menekültem, és találtam egy ibériai kereskedőhajót, ami felvett fedélzeti munkásnak. Végül eljutottam Krétára, és kapcsolatba léptem az ottani Őrzőkkel. Ők juttattak ide, ebbe az évbe. Haza akartam menni. Ez nem az én háborúm. Ők azonban nem engedték.
— Nyilván — mondta Brann, visszanyerve magabiztosságát. — Elsődleges okuk a babona. Szentnek hiszik a Koriachot, tudod, az istennő valódi, halhatatlan megtestesülésének, akárcsak a kollégáit. Te, aki utoljára láttad, most te magad is szentté váltai a szemükben, és nem hagyhatják, hogy csak egy átlagos polgárává légy egy olyan korszaknak, amit ők nem becsülnek.
Lockridge döbbenten tapasztalta, milyen simán boldogul az Őrzők kitalálta történettel. Igaz lenne Brann elképzelése?
— Egyébként jól bántak velem — mondta. — És… izé, összejöttem egy magas rangú hölggyel.
Brann vállat vont.
— Ő sok mindent mesélt nekem a hírszerző tevékenységükről, megmutatta a felszerelést is, meg mindent. Sőt, kissé túl sokat is megmutatott a civilizációjukból. Nem embernek való az. Dacára a propagandának, amit a Védőkről beadtak nekem, kezdtem arra gondolni, hogy ti inkább hasonlók vagytok az én népemhez, mint ők. Ti legalább hazaküldhettek; és már elnézést… — Lockridge itt angol kifejezést használt — de honvágyam van! Nekem otthon kötelezettségeim vannak, így végül tegnap este rávettem a hölgyet, hogy engedjen el egy felderítő küldetésre, még a ti egyenruhátokba is sikerült beöltöznöm. Mivel tudomásom volt a hamis Darvast azonosságról… — Széttárta a kezét. — Itt vagyok.
Brann abbahagyta a járkálást. Kimondott csendben állt egy pillanatig, aztán megkérdezte:
— Mi annak a folyosónak a pontos földrajzi helyzete?
Lockridge megmondta neki.
— Nem értem — tette hozzá —, hogy a történetem után miért nem mentek vissza az Őrzők az időben néhány hónapot, hogy figyelmeztessék a Koriachjukat.
— Nem tehették — felelte Brann szórakozottan. — Ami történt, megtörtént. Gyakorlatilag egy Koriach, még egy igazgatónál, nálam is nagyobb hatalommal bír. Csak azzal közli a terveit, akivel akarja. Kémektől félve ezt a tervét valószínűleg nem mondta el senkinek, legfeljebb néhány technikusnak, akit magával vitt. Lett volna elég idő beszámolni róla, amikor a folyosó elkészült. Most, olyan kevés előzetes ínformációval és annyi más teendővel másmikor, nincs idejük ütőképes Őrző csapatot szervezni, ami hatékonyan tud működni a múltban. És ha küldtek is, a bizonytalansági faktor nyilván sújtotta őket, túl korán vagy túl későn bukkantak fel. Már amennyiben egyáltalán küldtek segítséget. A Koriachnak is megvannak a maga ellenlábasai, akik örülnének, ha megszabadulnának tőle.
Töprengve nézett Lockridge-re egy ideig, és a csend egyre nőtt. Végül lassan így szólt:
— Feltételezve, hogy igazat szóltál, hálás vagyok. Jókora jutalmat kapsz és hazatérhetsz. Előbb azonban egy pszichikai szondával meg kell győződnünk a tisztességedről.
Lockridge-ot félelem kerítette hatalmába. Nagyon közel került ahhoz a pillanathoz, melyen túl a jövője még ismeretlen. Brann megfeszült, verejtékezett, elsápadt, légzése meggyorsult — mitől lett olyan ideges az idegen?
— Ne! — mondta Lockridge erőtlenül. — Kérlek! Láttam, hogy megy ez.
Meg kellett indokolnia szökését, hogy Brann ne legyen túl gyanakvó és ne őriztesse Storm kapuját a csapataival. Ám a beleibe markoló rémület igenis valóságos volt. Tényleg látta a Hosszúház lesötétített részét.
— Ne félj! — mondta Brann árnyalatnyi türelmetlenséggel. — Nem hatolunk mélyre az eljárással, csak ha valami gyanúsra bukkanunk.
— Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? — Lockridge felkelt, és elhátrált.
— A szavamat adom. És lehet, hogy elnézést is fogok kérni.
Brann intett.
Az ajtó kinyílt. Két őr jött be.
— Vigyétek ezt az embert a Nyolcas Osztályra, és szóljatok a részlegvezetőnek, hogy hívjon fel! — utasította őket Brann.
Lockridge kibotorkált a szobából. Távolról, mintha az égből figyelné, a szent tekintete kikísérte útján.
A fekete ruhások egy kihalt folyosón vezették végig. A zajok fojtottan verődtek vissza, a lábdobogás tompán kongott, és egyetlen szó nem hangzott el. Lockridge nagyot lélegzett. Oké, fiú, gondolta, tudod, hogy az időfolyosóig biztosan sikerül eljutnod. Kábultsága elszállt.
Máris megpillantotta a keresett járatot: téglalap alakú nyílás tátongott az üres falban, mélyen benne süvített a levegő. A katonák elvezették mellette.
Energiafegyverüket készen tartották, de nem fogták rá. A foglyokkal sosem volt sok gond. Lockridge hirtelen megtorpant. Tenyere élével ádámcsutkán vágta a jobb oldali fickót. A sisak lerepült; a katona négykézlábra hullott. Lockridge a bal oldalihoz perdült. Teljes súlyát beleadva bevitt egy válldobást. Az őr elterült. Lockridge megragadta, és vele együtt belevetette magát a járatba.