Pörögve hullottak lefelé. Riadó harsant. Az épületet alkotó sok szemű gép mindent látott. Szinte emberi hangon harsogta, mi történt.
Jellegtelen falak olvadtak össze a fenék felé való zuhanásban, az akna visszafelé rohant. Lockridge a Védőbe kapaszkodott, karját a torka köré fonta, öklével gyömöszölte zuhanás közben. Az őr elernyedt, szája lebiggyedt véres arcában, a fegyver kiesett a kezéből. Lockridge az őr övvezérlőjénél matatott. Hol az isten nyilában…?
Ajtó ajtó után suhant el felfelé. Kétszer is energialövedékek sisteregtek ki belőlük. És a fenék veszedelmesen száguldott felé. Végre megtalálta a keresett gombot, megnyomta. A váratlan ellenerő szinte letépte a Védő testéről. De lelassultak, megmenekültek a csonttörő találkozástól és földet értek.
Az akna alja egy másik folyosóba torkollott. Szemközt bejárat tátongott, melyen túl steril fehér szoba helyezkedett el, és a lehető legszebb időkapu tűnt fel. Két őr tátotta el a száját felemelt fegyvere mögött. Egy osztag dübörgött feléjük a folyosón.
— Kapjátok el ezt a fickót! — zihálta Lockridge. — Engem pedig engedjetek át!
Egyenruhát viselt, hatásos rangjelzésekkel. A kastély nem látott minden részletet. Tisztelgő karok csapódtak. Lockridge beszaladt az előtérbe.
Körülötte ott harsogott Brann hangja, mennydörögve, akár egy istené.
— Figyelem! Figyelem! Az igazgató beszél. Egy testőrfőnöki egyenruhába öltözött férfi lépett be az Alsó Kilences Szinten a temporális átvivőbe. Bármi áron élve kell elfogni!
Át a kapun! A fázisváltás megrázó sokkjától elesett. Továbbgördült, csupasz feje a padlónak csapódott, fájdalom bénította meg, és egy pillanatig kábultan feküdt.
Az agyszondától való rettegés élesztette fel. Feltápászkodott, és bemászott a várakozó gravitációs szánba.
Fél tucat ember rontott be az energiafüggönyön. Lockridge lehúzta a fejét. Fakó kábítólövedékek csapódtak a szánnak körülötte. Tenyerét a gyorsítófényre nyomta. A szán mozgásba lendült.
Távolodott a Védőktől, igen. Csakhogy azok a múlt felőli oldalon maradtak. Lockridge a jövő felé tartott.
A levegő sípolt a tüdejében. Szívdobogása úgy rázta, mint ahogy egy kutya rázza az elkapott patkányt. Utolsó tartalékaival sikerült annyira leküzdenie rettegését, hogy megkockáztasson egy pillantást hátrafelé. A fekete alakok már összezsugorodtak. Bizonytalanul bámultak utána, és Lockridge-nak eszébe jutott, mit mondott Storm Darroway, amikor a tűznél üldögéltek a farkasoktól kísértett erdőben: „Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt.”
Megtettem, Koriach, zokogott. Istennő, segíts!
Messze mogulé, az alagút vibráló fehérségéből Brann parancsának visszhangja hallatszott. Az őrök alakzatot vettek fel. Gravitációs egységeik révén felemelkedtek, és üldözőbe vették a menekülőt.
A folyosó vége egybemosódott. Lockridge nem látott kaput elől, csak ürességet.
A szán megállt. Lockridge püfölni kezdte a vezérlőpultot. A gép élettelenül ereszkedett le. A repülő katonák egyre közeledtek.
Lockridge leugrott, és futni kezdett. Egy lövedék csapódott be mögé, súrolta a talpát és elzsibbasztotta. Valaki diadalittasan felkiáltott.
És ekkor éjszaka lett, félelem vette körül.
Lockridge sohasem tudta meg, mi történt. Látása megszűnt, aztán elhagyta a hallása, minden érzéke és az öntudata; testetlen ponttá vált, végtelen dimenziójú téren át pörgött örök időkig. Valahogy érezte, hogy van vele valaki: valaki, aki egyszerre élő s ugyanakkor élettelen. Iszonyat hasított belé: a végső iszonyat, tagadása mindannak, ami valaha volt, van és lenni fog, hideg söpört át hidegen, sötétség sötétségen, üresség ürességen, nem maradt semmi, csak egy örvény, mely magába szívta, aztán bezárult. Megszűnt. Malcolm Lockridge úgyszintén.
16.
Újra élt.
Először zeneként, a leggyengédebb és legszebb dallamként, amit valaha is ismert, melyet álmos elégedettséggel azonosított a Legelő barikákkal. Aztán rózsaillattá vált, valami keményedni kezdett a háta alatt, s egy önmagával megbékélt testté vált. Kinyitotta a szemét, és napfény vágott bele.
— Jó reggelt, Malcolm Lockridge — mondta egy férfi.
— Barátok között vagy — szólt egy nő.
Angolul beszéltek, kentuckyi tájszólással.
Lockridge felült. Juharfalú szobában feküdt egy díványon. Kevés díszítés volt, csak egy képernyő, melyen színek vettek fel különös alakzatokat, de az arányok olyan tökéletesek voltak, hogy semmi másra nem volt szükség. A nyitott ajtón át kilátott a kertbe. Kavicsos ösvények mentén virágok nyíltak és fűzfák árnyékolták le a tavirózsákkal telt kicsinyke tavat a tűző nyári nap hevétől. A zöld pázsittal övezett keskeny út túloldalán egy másik, lonccal borított egyszerű és édesen gömbölyű házikó állt.
A férfi és a nő közel lépett. Mindketten magasak voltak, valamivel túl az ifjúkoron, de még egyenes háttal és kemény izmokkal. A hajuk a fülük alá nyúlt, és bonyolult díszítésű pántok fogták össze. Ezektől eltekintve semmi mást nem viseltek, csak egy zsebes pántot a bal csuklójukon. Lockridge látta, hogy ő is meztelen. Saját kezén is karkötőerszényt tapintott. A nő elmosolyodott.
— Igen, a diaglosszáid ott vannak benne — mondta. — Nem hiszem, hogy bármi másra szükséged lenne.
— Kik vagytok ti? — kérdezte Lockridge csodálkozva.
Azok elkomolyodtak.
— Nem maradsz velünk sokáig. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom — válaszolta a férfi. — Hívj minket Johnnak és Marynek.
— És most…hol járnak most az időben?
— Ezer évvel azután.
— Tudjuk, micsoda lidércnyomáson mentél keresztül — tette hozzá a nő anyáskodva. — De nincs más módunk rá, hogy visszafordítsuk azokat az ördögöket, ha nem akarjuk megölni őket. Míg aludtál, testileg és lelkileg meggyógyítottunk.
— Hazaküldtek?
Fájdalom suhant át a nő békés arcán.
— Igen.
— Most azonnal — mondta John. — Ezt kell tennünk.
Lockridge leszállt az ágyról.
— Nem a saját otthonomra gondoltam. Európára, az Őrzők idejében.
— Tudom. Gyere!
Kimentek. Lockridge próbált valami támpontot keresni.
— Úgy tudom, nem engedtek be senkit a múltból. Velem miért tettetek kivételt?
— Elrendeltetett — mondta John. — Ez a legrémesebb szó az ember szótárában.
— Mi? Ti… Én… a feladatom még nem ért véget?
— Még nem — mondta Mary, és megfogta a kezét.
— Többet nem mondhatok — szólt ismét John. — A te érdekedben. Az időháború az emberi lealacsonyodás mélypontja volt, és nem kevéssé azért, mert korlátozta a szabad akaratot.
Lockridge igyekezett megőrizni a nyugalmat, amit valahogy belé ültettek.
— De az idő megváltoztathatatlan. Vagy talán nem?
— Isteni szemszögből talán — mondta John. — Az emberek azonban nem istenek. Nézz magadba! Te tudod, hogy szabadon dönthetsz. Ugye? Az időháborúban azzal magyarázzák minden szörnyű tettüket, hogy előre elrendeltetett, és így kellett történnie. Csakhogy ők maguk több zsarnokságért, halálért, gyűlöletért, szenvedésért felelősek, mint amennyit megszámolni tudnék. Mi manapság jobbat is tudunk, mint saját jövőnkbe nézni, és mi csak titokban, megfigyelőként megyünk vissza a szegény, átok sújtotta múltba.