— Kivéve az én esetemben — mondta Lockridge némi haraggal.
— Sajnálom. Rosszat cselekedtünk, de meg kellett tennünk, hogy megakadályozzunk egy még nagyobb rosszat. — John szilárdan nézett rá. — Azzal vigasztalom magam, hogy te olyan ember vagy, aki meg fogja érteni.
— Hát… — Lockridge szája kiszáradt. — Oké. Nyilván örülök, hogy közbeléptetek ott a folyosón.
— Nem teszünk többé ilyet — mondta Mary.
Kiértek az útra. Jókora méretű városnak tűnt, a házak sora messzire nyúlt a fák alatt. Egy gép nyírta a gyepet. Emberek mentek dolgukra, ráérős léptekkel. Néhányan meztelenek voltak, mások nyilván úgy érezték, egy vékony köntös kényelmesebb a melegben. Néhány mellettük elhaladó felnőtt megalázkodás nélküli tisztelettel hajtott fejet John felé.
— Fontos ember lehetsz — jegyezte meg Lockridge.
— A földrész tanácsosa. — Szeretet és büszkeség csengett Mary hangjában.
Néhány gyerek rajcsúrozott a közelben. Odakiabáltak valamit, John elvigyorodott, és a kezét rázta.
— Izé… az ittlétemet… titokban tartottátok? — kérdezte Lockridge.
— Igen — felelte Mary. — A jöveteled ténye ismert. Készültünk rá. De a… hívjuk őket időőrzőknek… sohasem közölték a részleteket. A te érdekedben. Valaki túl sokat mondhatott volna neked. Nem szükségszerűen rosszat — tette hozzá sietve. — De ha érzed a rád váró jövőt, a rabszolgájává válsz.
Valami döntő cselekedet áll előttem, gondolta Lockridge. Nem akarják, hogy tudjam, hogy meg fogok halni.
Ügy szabadult ki ez alól a gondolat alól, hogy beleakaszkodott egy szóba.
— Időőrzők? Akkor a mieink győznek! — Körbepillantott, nagyot szippantott az erdei levegőből, és érezte a hűvös gyepet a lába alatt. — Igen. Gondolhattam volna. Ez jó hely.
— Azt hiszem — mondta John —, tudod, mit írt az egyik filozófusunk. „Minden gonoszság egy rákossá vált jó.”
Lockridge csendben töprengve követte. Egy idő múlva olyan területre értek, amit élősövény határolt. John megérintett egy levelet, és az ágak szétnyíltak. Torpedó alakú jármű állt ott; mindhárman beszálltak. Az előrész átlátszó kabin volt, kezelőberendezés sehol sem látszott. Hátul, egy ajtón át Lockridge gépeket — vagy alakokat? — látott? Bármik voltak is, a formájukat nem lehetett tisztán kivenni, de olyan volt, mintha lehetetlen görbületeket, végtelen nyúlványokat és visszahajlásokat követtek volna.
John leült. A szállítójármű csendesen felemelkedett. A föld elmaradt mögöttük, míg Lockridge kifelé nézett a keleti tengerpartra, mely teljesen egybeolvadt a sötétedő éggel. A föld nagy része zöld volt — mennyi időt vett igénybe, míg az emberek helyrehozták a Védők művét? — azonban dél felé épületkomplexumok terjeszkedtek mérföldeken át. Ízlésesek voltak, a levegő tiszta volt körülöttük, és ő parkokat ismert fel.
— Azt hittem, az Őrzők nem építenek városokat — mondta Lockridge.
— Nem is ők építették — felelte John tömören —, hanem mi.
— Az embernek szüksége van a társai közelségére — magyarázta Mary.
Lockridge zavarát egy ezüst tojás látványa szakította meg, mely feltűnt a láthatáron. Megbecsülte a távolságát. Te jó isten, gondolta, ez legalább fél mérföld hosszú!
— Mi az?
— A Pleiád utasszállító — mondta John.
— De… de hiszen… Storm korszakában nem jutottak el a csillagokba.
— Nem. Túlságosan belefeledkeztek egymás megölésébe.
A jármű egyre gyorsult. Amerika beleveszett az óceán egyhangú magányába. Lockridge kérdezősködni kezdett. Mary a fejét rázta. Könnyek felhősítették el a szemét.
Rövid idő múlva feltűnt Európa. A járművük lefelé suhant, de valahogy nem szelte ketté a levegőt. Lockridge örült volna, ha a sivító zaj kibillenti gondolatait a múltban lévő jövőjéről. Feszülten lesett előre. Még mindig olyan magasan voltak, hogy a part térképként rajzolódott ki alattuk.
— Hé! Dánia felé tartunk!
— Oda kell — mondta John. — A földön kell eljutnod a célodhoz.
Megálltak, és a Limfjord látványa fölött lebegtek. A vidék nagy része erdős és legelős volt. Lockridge kecses, pettyes állatokat látott. Egy másik bolygóról kerültek ide? Ám az öböl közelében város állt. Nem olyan volt, mint az, amit maga mögött hagyott, és ez megörvendeztette egy kicsit. Sohasem tetszett neki az olyan világ gondolata, ahol minden egyforma. A vörös falak és a rézkupolák az egykori Koppenhágára emlékeztették.
Oké, mondta magának, bármi teendő vár is még rám, azt hiszem, jó ügy érdekében teszem.
— Bár mutathatnánk többet, Malcolm — mondta Mary gyengéden. — De itt elválunk tőled.
— Mi? Hol van a folyosótok?
— Találtunk más módot az időutazásra — mondta John. — Ez a gép visz bennünket.
Tűz villant a hátsó hajtóművek mögött. Feketeség zuhant a kabinra. Lockridge felbátorodott. Nem biztos, hogy belehal. Ez a pár csak azért érez sajnálatot iránta, mert tudják, milyen küzdelem vár még rá. Legalább újra láthatja Aurit. Nem említve Yúriát és unokanővéreit; micsoda buli lesz! És azután Storm…
Az út véget ért. John arcvonásai megfeszültek.
— Gyorsan szállj ki — mondta. — Nem kockáztathatjuk, hogy felfedezzenek. — A gép lélegzet elállítóan landolt. John megragadta utasa kezét. — Sok sikert! — mondta durván.
— Sok sikert! — kiáltotta Mary Lockridge-nak, és megcsókolta.
Az ajtó feltárult. Lockridge kiugrott. A jármű felemelkedett és eltűnt.
17.
Az a nyárias vidék, amit megpillantott, ezer éve még megszületetlen volt. Olyan sűrű vadonban állt, mint az orugarayok korában. Ezek a fák javarészt magas bükkök voltak, habár fehér ágaik csupaszon álltak a sötétedő ég előtt. Lehullott levelek zörögtek szárazon a csípős szélben. Egy holló szárnyalt odafenn.
Lockridge hunyorgott. Miféle barátok azok, akik idedobták pucéran és egyedül? így kellett tenniük, gondolta.
Mégis, a fenébe is, semmi értelme nincs annak, hogy itt éhezzen. Biztos él valaki a közelben. Nézelődött a félhomályban, és egy ösvényt fedezett fel. Keskeny volt, valószínűleg ritkán használták és a bokrok, fatörzsek között az öböl felé kanyargóit. Tapasztalatból kiválasztotta az ehhez a korszakhoz illő diaglosszát, és nagy lendülettel elindult, hogy felmelegítse magát.
Fény pislákolt a fák között, a napnyugta utolsó sugarai. Telihold, döntötte el. Auri jó három hónapja várhat rá. Szegény, magányos kölyök. Hát, úgyis meg kellett vizsgálniuk, és ő siet hozzá, amint tud. Megtorpant. A hideg belemélyesztette a fogát. A távolban kutyaugatás hallatszott.
Vajon az emberek elijesztésére szolgált? Mi az ördögért lett olyan ijedős? Ismét megindult.
A homály éjszakává sűrűsödött. Gallyak recsegtek-ropogtak a lába alatt, ahogy vakon botorkálva minduntalan lelépett az ösvényről. A szél egyre hangosabb lett. A kutyák még közelebb ugattak. Kürtszót hallott? Csak az lehet, az szól így; de a hangja elég recsegő.
Valószínűleg ugyanezen az ösvényen jönnek, gondolta. Várjuk meg!… Nem! Kocogni kezdett. Valahogy nem akart találkozni azzal a falkával.
Növekvő nyugtalansággal próbálta megérteni, miért. Ha az Őrzők vad területeket tartanak fenn, az illik a filozófiájukhoz. És ha szórakozásból vadásznak, akkor mi van?