Mégis, ez a terület olyan istenverte kihalt volt. Auri korában az erdők vadtól nyüzsögtek. Itt nem látott semmit, csak fákat, bokrokat meg egy dögevőt, nem hallott mást, csak a szél süvítését meg a természetellenesen gyors kutyák közeledtét.
A hold magasabbra kúszott. A fatörzsek közé hatoló fénypászmák kísérteties sugarakká váltak és árnyékfoltokat vetettek a talajra. Valamivel mélyebben a homály áthatolhatatlan lett. Lockridge egyre inkább úgy érezte, mintha egy véget érni nem akaró alagútban menekülne. Zihálni kezdett. Ordítások visszhangzottak, ismét hallatszott a kürtszó, és érezte, ahogy paták döngetik a hideg földet.
Előtte megnyílt az erdő. Zúzmara csillogott a hangán, a Limfjord feketén, ezüst csíkokkal tarkítva terült el a szikrázó csillagok alatt. Lockridge hallotta magát felzokogni a megkönnyebbüléstől.
De hirtelen a kutyák felvonítottak, hevesebben kezdtek ugatni, a kürt élesen rikoltott, a vágtatás robajlássá vált. Szagot fogtak, mart belé a gondolat. A félelem leküzdhetetlenül emelkedett benne, pánik kerítette hatalmába. Futott, és rémület loholt a nyomában.
A falka lármája most már közelebbről hallatszott. Egy nő felrikoltott, akár egy vadmacska. Lockridge szemébe kápráztató holdfény vágott. Egy mérföldnyi távolságban, a part közelében fekete tömeget látott és néhány parányi sárga csillogást. Házak… Megbotlott, bokrok közé esett, és azok véresre karcolták.
Az esés csökkentette kissé a rémületét. Sosem érné el azt a fedezéket, még ha fedezék is az. A kutyák perceken belül rávetik magukat. Storm, zokogta, drágám, haza akarok jutni hozzád. Annak az emléke, ahogy a nő melle hozzá préselődött, bátorságot adott neki visszafordulni.
Az erdő széléhez futott… felkapaszkodott egy magas fára… elnyúlt egy ágon, átkarolta a fatörzset és beleolvadt az árnyékba. Várt.
Az ösvényről a hangásba kirontott a falka.
Nem kutyák, hanem farkasszerű szörnyetegek ordítottak a hold alatt. Alig féltucatnyi ló követte őket; hatalmas jószágok, narválszarvval a homlokukon. A holdfény olyan jegesen csillogott, hogy Lockridge még sötét, megalvadt nedvességet is látott itt-ott. Emberek lovagoltak rajtuk, két férfi és négy nő; Őrző egyenruhában. Hosszú szőke hajuk vadul lobogott a sebességtől. És egy emberi test hevert az egyik nyeregkápához szíjazva.
Az egyik férfi szinte Lockridge alatt fújta meg a kürtjét. Az amerikai úgy megijedt, hogy majdnem elengedte a fatörzset, csak annyit tudott, hogy futnia kell, futni, futni, futni… Szubszonika, villant keresztül fején az utolsó ép gondolat, aztán úgy szorította a fát, hogy a kéreg felhorzsolta.
— Hej-hó, hej-hó! — Az élen lovagló nő magasra emelte lándzsáját. Arca elviselhetetlenül Storméra emlékeztetett.
Elvágtattak. A kutyák elvesztették a szagot, és dühösen szaglászva szétszóródtak. A lovasok megrántották a kantárt. A szél süvítésén és az állatok csaholásán keresztül Lockridge hallotta, ahogy kiabálnak egymásnak. Az egyik lány buzgón mutogatott az erdőre. Rájött, mit cselekedett a zsákmány. De a többiek túlságosan megittasultak a vágtatástól, semhogy visszamenjenek kiugrasztani a bokrok közül. Egy idő múlva mindannyian eltűntek kelet felé a pusztaságon keresztül.
Lehet, hogy csak trükk, gondolta Lockridge. Arra számítanak, hogy előjövök, ők visszafordulnak, és akkor kapnak el.
A kürtszó ismét felhangzott, de most már olyan távolról, hogy a tudatot megrázó hatása nem érződött. Lockridge lecsusszant a fáról. Talán nem várják, hogy azonnal megindul a kicsi falucska felé. Nem maradt volna benne ennyi higgadtság, ha valami tudatlan slogg lenne.
Honnan vette ezt a szót? Nem a diaglosszájából, mely olyan kevés igazságot tartalmazott a világ e részéről. Várjunk csak. Igen. Storm használta.
Teleszívta a tüdejét, könyökét a bordáihoz szorította, és futásnak eredt.
Holdfény terült szét a földön, a hangás szürke volt a zúzmarától, és a vizek csillogtak. Biztosan meglátják, de akkor is futott. Bokrok akadtak bele és karcolták fel, a szél egyenesen szemből fújt, de ő csak futott. Semmi más lehetősége nem volt, legfeljebb várni egy agyarra, kürtre, lándzsára. A rémülettől tudott így felgyorsulni, vagy attól a valamitől, amit John és Mary tett az ereibe? A menekülésnek ez a része nem tűnt örökkévalóságnak; egyetlen iramodással elérte a partot.
A település csupán kunyhók összevisszasága volt. Habár a falak betonból készültek, a tető pedig valami csillogó műanyagból, szűkösebbek és szegényesebbek voltak, mint a neolitkoriak. A rosszul illeszkedő ablaktáblák és ajtók mögül pislákolt ki az a fény, amit látott.
Bedörömbölt az elsőn.
— Engedjenek be! — kiáltotta. — Segítség!
Nem kapott választ, semmi sem rezzent, a ház csak állt bezárkózva és nem akart tudomást venni róla. A puszta földön odabotorkált a következőhöz, és durván megdöngette az öklével.
— Segítség! Az istennő nevében, segítsenek! Valaki megnyikkant. Remegő férfihang hallatszott.
— Menj innen!
A puszta felől újból, felhangzott a vadászat zaja. Egyre hangosodott, ahogy közeledett.
— Menj már, te rohadék! — ordította belülről a férfi. Lockridge az ajtóra vetette magát. A panel túl erős volt.
Fájdalmasan pattant vissza róla.
Össze-vissza támolygott a falucskában, és menedékért esdekelt. A közepe táján egy térre bukkant. Antal-kereszt emelkedett hat méter magasan egy kezdetleges kút közelében. Egy férfi lógott róla odakötözve. Halott volt, a hollók már enni kezdték.
Lockridge elment mellette. Most már ismét hallotta a lódobogást.
A telep túlsó végén megművelt földek látszottak, mintha krumpliföld lett volna. A könyörtelen holdfényben tisztán látta a lovasok nyomát. Még a többinél is egyszerűbb kunyhó állt a közelben. Az ajtaja nyikorogva tárult ki. Egy idős asszony lépett ki, és odakiáltott neki:
— Hé, te! Ide, gyorsan!
Lockridge szinte bezuhant a küszöbön. Az asszony becsukta és bereteszelte az ajtót. Lockridge a zihálásán át is hallotta a nő morgolódását:
— Nem szeretnek bejönni a városba. Bezárt embert ölni nem szórakozás. Én viszont azt mondom, a vadfutó is ember. Dühöngjön csak, ha rájön. Ismerem a jogaimat, igen. Elvették az én Ólamat, de így én, az anyja egy évig szent vagyok. Csak a Koriach ítélkezhet fölöttem, és Istar úrnőm nem merészeli nyaggatni őt ilyen csekélységgel.
Lockridge visszanyerte az erejét. Mocorgott. A nő sietve horkant rá:
— Ne feledd, ha valamit akadékoskodsz, elég kinyitnom az ajtót és kiabálni. Erős emberek a szomszédaim, és örömmel beleakasztanák a horgaikat egy vadfutóba. Nem tudom, hogy ők maguk tépnének-e darabokra, vagy kikergetnének oda, ahol Istar vadászik, de a nyomorult életed a kezemben van, ezt ne feledd!
— Én… nem… akadékoskodok. — Lockridge felült, átkarolta a térdét és a nőt nézte. — Ha adhatnék valami köszönetet… valami viszonzást…
Az asszony nem is annyira öreg, döbbent rá hirtelen meglepődve. A hajlott járás, a szürkésbarna göncök, a kérges kéz, a cserzett bőr, a félig fogatlan száj tévesztette meg. A haja befonva a derekáig ért és még sötét volt, arcvonásai nem nagyon ráncosak, szeme italtól mámoros, de nem tompa.
Az egyszobás kunyhóban alig volt valami berendezés. Egy pár ágykeret, asztal, néhány szék, láda és szekrény… Hohó, abban a konyhasarokban elektronikus kinéztű berendezés látszik meg egy kommunikátor képernyő is van a falon… szemközt egy kicsiny szentély ezüst kettősbárddal…