A nő ijedten meredt rá.
— Te nem vagy vadfutó!
— Szerintem sem. Bármi is az. — Lockridge hallgatózott. A falka csaholása ismét nem hallatszott. Szaggatottan fellélegzett, és tudta, nem ez lesz a halála éjszakája.
— De hiszen… pucéron jöttél az erdőből, előlük szökve, mégis frissen borotvált vagy és jobban beszélsz, mint én…
— Mondjuk azt, hogy külhoni vagyok, de nem ellenség — hangsúlyozta Lockridge óvatosan. — Erre tartottam, amikor a vadászok üldözőbe vettek. Nagyon fontos, hogy érintkezésbe kerüljek a… ö-ö-ö… a Koriach főhadiszállásával. Jutalmat kellene kapnod, amiért megmentetted az életemet. — Felkelt. — Izé, tudnál kölcsönözni valami ruhát?
Az asszony tetőtől talpig végigmérte, nem mint egy nő egy férfit, inkább végtelen óvatossággal, végül elhatározta magát.
— Jól van! Lehet, hogy hazudsz, lehet, hogy ördög vagy, akit azért küldtek, hogy csapdába csalja a szegény sloggokat, de nincs sok vesztenivalóm. Óla tunikája jó lesz rád. — A ládában turkált, és kopott egyrészes ruhát nyújtott át. Miközben Lockridge elvette, a nő megsimogatta a szövetet. — A fiam lelke még mindig benne lakozhat egy kicsit — mondta halkan. — Lehet, hogy csak emlékeztet rá. Ha így van, óvatos leszek. Lockridge belebújt a tunikába.
— Ola a fiad volt? — kérdezte lágyan.
— Igen. Az utolsó. A többit elvitte a kór a gyerekágyban. És ez évben, amikor még tizenhét sem volt, rá esett a választás.
Lockridge hátborzongató sejtéssel tört ki:
— Ő van azon a kereszten?
A nő haragosan förmedt rá.
— Tartsd a szád! Az egy áruló volt! Megátkozta Istar úrnő szeretőjét, pedig az nem csinált mást, csak elszakította a halászhálóját!
— Sajnálom — visszakozott Lockridge. — Mondtam, hogy idegen vagyok.
A nő hangulata mámoros gyorsasággal megváltozott.
— Ola az Év Embere lett. — A szemét dörzsölte. — Az istennő bocsássa meg nekem! Tudom, hogy az élete eggyé vált a földdel. Bár elfeledhetném, hogyan sikoltozott, amikor elégették!
Lockridge talált egy széket, lerogyott, és bámult a semmibe.
— Olyan sápadt vagy — mondta az asszony. — Kérsz egy italt?
— Krisztusra, igen! — Nem akarta isten nevét káromolni: legalábbis nem ezét az istenét.
Az asszony töltött neki egy korsóból pohárba. A bor durvább volt, mint az, amit a palotában ivott, de ugyanaz a megnyugtató érzés áradt szét testében, és az jutott az eszébe, hogy nyilván szükségük van valamire, amivel elviselhetik a csapásokat.
— Mondd csak — kérdezte —, Istar a papnőtök?
— Hát, igen. Őhozzá kell majd fordulnod. Azt hiszem, holnap délutánig nem érdemes. Későig kinn fog vadászni, azután sokáig fog aludni, és nem számít, milyen fontos ember vagy, nem ajánlom, hogy ki merd rángatni az ágyból. — A slogg ivott a saját poharából és kuncogott. — Most aztán ágyba, igen, most más jön. A férfiak nem szívesen beszélnek a tavaszi rítusokról, de majd fognak, majd fognak.
— Izé, ezek a vadfutók, ezek kik?
— Mi? Te tényleg messziről jöhettél! Ők a pucérok, az erdőlakók, a nyomorultak, akik néha ideosonnak, hogy ellopjanak egy csirkét vagy lesben állnak, ha valaki van olyan oktalan, hogy egyedül kel útra. Nem is tudom, miért engedtelek be, amikor azt hittem, vadfutó vagy. Csak ültem itt egyedül, Ólára gondoltam, és… és persze, le kell vadászni őket, nem csak mert kártékonyak, de mert az életük a földbe száll… de akkor is, néha az jut az eszembe, nem találhatna-e az istennő valami jobb módszert.
Ó, igen, gondolta Lockridge émelyegve, jobb módszerre lenne szükség.
De nem csak ebben a korban. Ez egészen nyilvánvaló. Láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt egy zavarodott öreg munkást elbocsátottak, mivel képtelen volt megtanulni a számítógép kezelését. Mit lehet kezdeni a fölösleges emberekkel?
A Védők besorozzák őket egy állandó hadseregbe. Az Őrzők tudatlan szolgákként tartják őket, teljes vadságban és a vallás, amellyel kordában tartják őket, csak arra szolgál… Nem, ennél sokkal rosszabb: az Őrzők maguk is hisznek benne.
És te, Storm?
Ki kell derítenem.
Bizonytalanul hallotta, ahogy az asszony így szóclass="underline"
— Nos, bármily bűnös legyek is, Óla szentté tesz, a következő Év Embere választásig. Ő vezérelhetett, hogy beengedjelek. Hogyan történhetett volna másképp? Idegen — tette hozzá buzgó sietséggel —, én segítettem neked. Viszonzásképpen segítesz, hogy láthassam a Koriachot? A nagyanyám látta egyszer. Itt repült el e fölött a föld fölött. Haja fekete, mint a vihar, aminek néha nevezi magát. Óh, ezt hatvan éve nem felejtették el! Ha egyszer láthatnám, boldogan halnék meg.
— Mi? — A kimerültség és a bor hatása alá került, de ettől felélénkült. — Ugyanőt látták? Ennyi évvel ezelőtt?
— Ki mást? Az istennő nem hal meg.
Egyfajta trükk, talán az időkapuk használatával. Hiszen Brann is azt mondta, hogy az egész történelem folyamán csatázik vele. És olyan kevesen alkalmasak rá, hogy átmenjenek a folyosón. A vezetőik legalább éveket vagy évtizedeket tölthetnek minden miliőben… Mennyit?
A pohár kihullott Lockridge kezéből. Felállt.
— Nem maradhatok itt — tört ki. — Megyek, szólok valakinek, hogy jöjjön értem.
— Ne, várj, ez a készülék Istar várához csatlakozik. Nem gondoltad, hogy közvetlen kapcsolatban állok az istennővel, ugye? Ülj vissza, te bolond!
Lockridge eltolta az asszonyt. Az leroskadt az egyik ágyra, és töltött magának még egy vizespohárnyit. Lockridge megérintette az egyetlen hívófényt. A képernyő megelevenedett, és egy unott, álmos képű, neheztelő fiatalember tűnt fel rajta.
— Ki vagy te? — követelte az Őrző. — Az úrnőm vadászni van.
— Tőlem ott vadászik az úrnőd, ahol akar — csattant fel Lockridge. — Köss össze a Westmarki Koriach palotájával!
A szakálltalan áll leesett.
— Megvesztél?
— Ide figyelj, kisöcsi, ha nem pattansz azonnal, kiszögeztetem a bőröd a legközelebbi istállóra, de úgy, hogy részben még te is benne leszel! Kapcsold Hu Őrzőt, Lady Yúriát, vagy bárkit az udvarból, aki elérhető! Mondd meg nekik, hogy Malcolm Lockridge visszatért! A Koriach nevében!
— Ön ismeri őket? Bocsásson meg! Egy… egy… egyetlen perc, könyörgök. — A képernyő elsötétült.
Lockridge a korsó után nyúlt, de visszahúzta a kezét. Nem, ma éjszaka észnél akart lenni. Egy ideig csak állt és dühöngött. Odakinn a szél zörgette az ereszt. Az asszony őt bámulta és megállás nélkül ivott.
Hu arca jelent meg.
— Te vagy? Már elveszettnek hittünk! — Több megdöbbenés látszott rajta, mint öröm.
— Hosszú történet ez — vágott közbe Lockridge. — Le tudod nyomoztatni, honnan hívlak? Jó, akkor gyere értem! — Megszakította a kapcsolatot.
A banya már túl részeg volt ahhoz, hogy látsszon rajta a félelme. Elhúzódott Lockridge-tól, és morgolódott:
— Ur’m, bocsáss’n meg nek’m, nem tuttam…
— Tartozom neked az életem megmentéséért — mondta Lockridge. — De a Koriach távol lesz egy ideig. Sajnálom. — Nem bírt tovább ebben a házban maradni, ahol a fiú ágya olyan takarosan be volt vetve. Az ajkához emelte az anya kezét, aztán kiment.
A szél cibálta, száraz leveleket zörgetett körülötte. A hold magasan állt, és mintha valamelyest zsugorodott volna. Roppant távolságból hallotta a vadászokat. Ez sem számított.