Óvatosnak kell lennem, gondolta. Ha más nem megy, legalább Aurit haza kell juttatnom.
Nem tudta, meddig várt. Talán fél órát. Két zöld ruhás férfi vált ki a sötétből, és tisztelgett neki.
— Gyerünk! — mondta Lockridge.
És suhanni kezdtek a talaj fölött. Többnyire csak a mérhetetlen éjszakát látta. Itt-ott falvak terültek el, egy-egy tündöklő, felfelé meredő palota-templomokat vettek körül, de mérföldnyi üres területek választották el őket egymástól. Gyakran láttába gyárakat jelölő hurkoskeresztet. Hát igen, gondolta, az Őrzők ugyanúgy gépeket használnak, mint a Védők. Csak egy kicsit jobban kicicomázzák a tényt.
Ezt nem lett volna szabad látnom. A terv az volt, hogyha életben maradok, a folyosón át egyenesen az istennő szentélyébe megyek.
Az a palota még mindig olyan pompázatosan derengett fel előtte, hogy szinte fájt az a tudat, hogy egyszer el fog tűnni. A vezetői letették egy teraszon, ahol a jázmin parfümű levegő meleg volt és egy szökőkút csörgedezett. Hu már ott várta; tógája tűzesőként tündökölt.
— Malcolm! — Megragadta Lockridge vállát. Lelkesedése nem volt túl meggyőző. — Mi történt? Hogy menekültél meg? Hogy kerültél olyan messze északra, és, és, hát, ez lesz a legnagyobb ünnepség, mióta az istennő kiválasztotta mostani megtestesülését Westmarkban.
— Nézd — mondta az amerikai —, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon. A küldetésem sikerrel járt, később megtudod a részleteket. De most, hogy van Auri?
— Ki?… Ja, a neolitkori lány. Alszik, azt hiszem.
— Vigyél hozzá.
— Jó. — Hu a homlokát ráncolta és az állat dörzsölte. — Miért aggódsz annyira miatta?
— Baja esett? — kiáltotta Lockridge.
Hu hátralépett.
— Nem. Bizonyára nem. Azonban tudnod kell, hogy majdnem megőrült miattad. És nyilvánvalóan félreértett néhány dolgot, amit látott. Ez várható is volt. Csak ez volt várható. Éppen ez volt az oka, hogy ilyen tüzetesen megvizsgáljunk valakit az ő kultúrájából. Hidd el, olyan gyengéden bántunk vele, ahogy lehetett.
— Elhiszem. Vigyél hozzá!
— Nem várhat ez? Gondoltam, adhatnánk neked most egy serkentőt, azután nagyjából feljegyezzük a beszámolódat, megünnepeljük… — Hu feladta. — Legyen, ahogy akarod.
Intett. Egy szolgálólegény jelent meg. Hu ellátta utasításokkal.
— Holnap találkozunk, Malcolm — mondta, és elsétált. Lángszínű köpenye lebegett utána.
Lockridge nem is figyelte, merre vezetik. A végén kinyílt egy ajtó. Besietett, egy kis szobába jutott, melynek ajtó volt a túloldalán is, és egy ágyon ott feküdt Auri. Egész csinos kis hálóinget viselt és semmit sem fogyott (az itteni biodoktorok tudták, hogy tartsák a vizsgálati alanyt jó kondícióban), de nyögdécselt álmában.
Lockridge remegő kézzel cserélte a diaglosszáját a lány korára, és megsimogatta Auri puha arcát.
— Hiúz — motyogta a lány; máris felébredt. — Hiúz! Lockridge leült, magához szorította, Auri nevetett, sírt és remegett a karjában. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak:
— Ö, Hiúz, Hiúz, azt hittem meghaltál, vigyél el innen, vigyél haza, bárhová, ez csak az a hely lehet, ahová a bűnös halottak jönnek, nem, nem vertek meg, de úgy bánnak az emberekkel, mint az állatokkal, tenyésztik őket, mindenki gyűlöl mindenkit, mindig sugdolóznak, miért akarnak mások fölött uralkodni, mindegyikük olyan, nem lehet, hogy ő istennő legyen, nem szabad…
— Nem is az — mondta Lockridge. — Végigjöttem a birodalmán, láttam a népét, és tudom. Igen, Auri, haza fogunk menni.
A belső ajtó kitárult. Odafordította a fejét, és Lady Yúriát pillantotta meg. Szőke fürtjei nem teljesen takarták el a fülében lévő mütyürt és hálóköntöse sem rejtette el, milyen mereven áll.
— Szinte azt kívánom, bár sose ismerted volna be, Malcolm — mondta.
18.
I. e. 1827.
Lockridge átlépett az északi fényhez hasonlatos függönyön.
— Mikorra érkeztünk?
Hu megnézte a naptár óráját.
— Későbbre, mint óhajtottam — mondta. — Augusztus végére.
Tehát eltelt egy negyedév, mióta legyőztük Brannt és a yuthoázokat, gondolta Lockridge. Auri számára körülbelül ugyanannyi. Számomra csak néhány nap, bár mindegyik nap évszázad hosszúnak tűnt. Mit csinált itt Storm egész nyáron át?
— A bizonytalansági tényező az, ami olyan nehézzé teszi az időn keresztüli összeköttetést — magyarázta Hu. Félig visszafordult a kapuhoz. — Megpróbálhatjuk újra. — Az őket kísérő négy katona megrettent. Egyikük ténylegesen is tiltakozni kezdett. Hu meggondolta magát. — Nem. Ha nincs szerencsénk, az ilyesfajta dolog a leghátborzongatóbb paradoxonokat okozhatja. Juttattam vissza néhány hírvivőt az elmúlt néhány hét alatt. Az utolsó jelentés szerint még minden simán ment, és az alig egy itteni héttel ezelőttről jött.
Megindult a feljárón. Emberei körbefogták Lockridge-ot és Aurit. A lány az amerikai kezét szorongatta, hevesen lélegzett.
— Tényleg itthon vagyunk?
— Te igen.
Szórakozottan gondolt arra, miért nem állítottak fel az Őrzők őrséget ennél a kapunál, ha már olyan fontossá vált. Nos, döntötte el, Stormnak nyilván több oka is van rá, beleértve azt a tényt is, hogy annyi hűséges embert kell tartania a saját korában, amennyit csak bír. De legfőképpen azért nem, mert nem akarja kockáztatni, hogy elárulja ténykedését, ha véletlenül valami Védő felderítő ilyen messzire elmerészkedik.
Kiléptek. A nap magasan delelt az évszak csúcsán álló buja és élénk erdő fölött. Egy csapat őz legelt a réten; megugrottak és szétrebbentek ezernyi irányba. Auri egy pillanatra megdicsőült arccal állt meg, karját az ég felé emelte, és hátravetette egy rakoncátlan tincsét. Indulás előtt népének szűk ruhájába bújt. Lockridge felfigyelt rá, milyen ijesztően megnőiesedett a teste a távol töltött idő alatt.
Azt kívánta, bár lett volna mersze bőrszoknyát, köpenyt és nyakláncot kérni a zöld egyenruha helyett.
— Ismét szabadok vagyunk, Hiúz! — A lány ugrándozni és kiabálni kezdett örömében.
Te igen. Talán. Legalábbis remélem, gondolta. De én? Nem tudom.
Nem bántak vele rosszul az alatt a két nap alatt, amit indulásukig a palotában töltött. Oda mehetett, ahová akart, egyetlen őr volt mellette. Egészen udvariasan arra kérték, hogy egy hazugságkiszűrő gyógyszer hatása alatt tegye meg a jelentését; és ő belement, kitálalt mindent, mivel a másik lehetőség agyszonda lett volna. Azután Yúria tartott hosszú elbeszélgetéseket vele, a legkevésbé sem idegesítőeket. A nő álláspontja a következő volt: imprimis, háttere nem teszi képessé rá, hogy megértsen egy teljesen különböző civilizációt; secundus, amit látott, nem a legjobb példa volt; tertius, a tragédia része bármely emberi életnek, mert csak így lehet átérezni a felemelkedettségét; quartus, el kell fogadni, hogy előfordulnak visszaélések, de ezeket helyre lehet hozni, és egy bölcsebb kormány mellett is megtörténhetnének.
Lockridge semmit sem mondott erre, és a felkínált kegyet sem fogadta el. Ez a nő túl idegen volt számára. Meg a többiek is.
Hu parancsot adott. A csapat felfelé repült, és megindult a Limfjord felé.
Ma ismét látni fogom Stormot, gondolta Lockridge. A szíve kalimpált: nem tudta ez mennyire köszönhető a félelemnek és mennyire — nos — a nőnek.